Fekete Tamás
Az idei Friss Hús nem csupán időzítése, hanem a filmek témái miatt is az egymásra figyelés és személyes közeledés szószólója lett.
Amíg szeptemberben a filmvilág Velencében ünnepelte a nemzetközi fesztiválok visszatértét – a csak a válogatás címeit bejelentő Cannes, illetve az elhalasztott, törölt, vagy online formában megtartott rendezvények után –, addig Magyarországon egy jóval kisebb és rövidebb szemle, az immár 8. alkalommal megrendezett Friss Hús jelentette a járvány utáni/alatti első jelentősebb fesztivált. Az eredetileg március végére tervezett program ráadásul tavasszal az elsők között volt, melyet a szervezők lemondani kényszerültek, így a szeptemberben bepótolt fesztivál fokozottan jelezte a folytonosságot. Ugyanakkor természetesen újfajta intézkedésekre is sor került, és részben ezek következtében megváltozott nézői viselkedést is kívánt a rendezvény, így valószínűleg huzamosabb ideig ugyanolyan elengedhetetlen része lesz a fesztiválélménynek a bejárati lázmérés és a maszk, mint a mozijegy, és a külföldi zsűritagok sem a színpadon, hanem a terem vásznán közölhetik végső döntéseiket, ám ezzel együtt a fesztivál szellemisége teljességgel megmaradt eredetinek, nyüzsgőnek és az elnevezésben is visszaköszönően frissnek.
Az egyhetesre nőtt fesztivál műsorán idén egy sor, immár szokásos kiegészítő szakmai program és beszélgetés, előadás és pitchfórum mellett több mint 20 blokkra lehetett beülni: több tematikus összeállítás (gyerek, senior, sci-fi,horror, queer, nemzetközi dokumentumfilm) mellett a nemzetközi versenyprogram három, a hazai pedig hat szekcióba került, így előbbiben 17, utóbbiban pedig összesen 28 kisjátékfilm indult a díjakért, ráadásul régen tapasztalt, egyenletesen magas színvonalon.
Az idei filmek között az általános, helytől és időtől független darabok domináltak, melyek szinte bárhol és bármikor megtörténhetnének – alig-alig jelentek meg a feszültségektől fűtött, átalakulóban lévő világ problémái, ahogy szinte alig volt olyan film, mely jellemzően 2020 Magyarországára reflektált volna. Kivételt ez alól éppen a fődíjas film jelentett: Kölcsey Levente Szünet című rendezése szinte pontosan egy iskolai szünetnyi játékidőben, 12 percben mesélt a magyar iskolarendszer működéséről, érintve többek között a tankötelezettség felső korhatárának néhány évvel ezelőtti leszállítását is. A Terhes Sándor által játszott szakközépiskolai igazgatót az egyik diák szülei felkeresik, hogy kérelmezzék gyermekük kiíratását, hogy a fiú végre munkába állhasson. Az ügyintézés módjában és gyorsaságában pontosan feltárul bármely hazai közoktatási intézmény kényszerű működési rendje, a film végén kívülről (szinte láthatatlan elkövető által) betört ablakban megtestesülő düh és feszültség pedig kiválóan ellenpontozza a tanári szoba felszíni nyugalmát, ahol azonban nem csupán jövendő életekről döntenek egyetlen pillantás alatt, de hosszú évek elfojtott feszültségei és megoldatlan problémái is ott izzanak a mélyben, mintha azt a bizonyos követ az oktatási rendszer bármelyik érintettje bedobhatta volna.
A múlt század magyar történelme azonban több filmben is megjelent, és mindkettő erős stilizálással nyúlt hozzá: Dombrovszky Linda Újjászületés című rendezése a Gulágon játszódik, és alapját egy olyan történet képezi, amely eredetileg Sára Sándor Nehézsorsúak című dokumentumfilm-sorozatában hangzott el. Az egyetlen snittből álló kisfilm jóval több formai bravúrnál: nem csupán a tábor miliője elevenedik meg, de egyúttal az egyik legmegrázóbb alkotás volt a szemlén. Dombrovszky már korábbi munkáival is megmutatta, hogy ő az egyik legérzékenyebb fiatal magyar rendező, akinek legnagyobb titka éppen a csendes és értő odafigyelés.
Bernáth Szilárd Szabadok című munkája az ’56-os forradalom idején játszódik, és már főszereplőjének kiválasztásban is meglepően bátor: a most is kiváló Vilmányi Benett az ÁVH egyik tagját alakítja, aki a Köztársaság téri pártszékház elleni ostrom után elmenekül, majd a behívott orosz csapatokkal együtt tér vissza a fővárosba. A párthoz a végsőkig hűséges fiatalembernek egy váratlan helyzetben döntenie kell: képes-e meghúzni a ravaszt, mikor egy csapat, puskákkal rohangáló gyerekkel találkozik. Az erkölcsi dilemma kimerevített pillanatában azonban a műfaj is megváltozik, és hirtelen egy musicalben találjuk magunkat, szellemesen rímelő dalszövegekkel és gépfegyverrel táncoló pufajkás katonákkal. Dombrovszkyhoz hasonlóan Bernáth sem bújik el a forma mögött, a hősre keserű kijózanodás vár a varietészám elhalkulása után.
Teljesen más megközelítésű a forgatókönyvíróként már játékfilmeket is jegyző (Virágvölgy, Az Úr hangja, Déva), ám rendezőként csak most debütáló Nagy V. Gergő már címével is sejtelmes és megragadó, Az ezredes a vörös nőért sír című kisfilmje. Noha a szereplők egyenruháján magyarul olvasható a Rendőrség felirat, meghatározatlan időben és országban járunk; az egyetlen biztos pont az a szűnni nem akaró fájdalom és epedés, amit a névtelen ezredes a bizonyos, szintén név nélküli vörös nő után érez, még 17 évvel az után is, hogy az elhagyta őt. Ez a mindent átható, végtelen vágyódás fűti a filmet, melyben a rendőrtiszt pótcselekvésekkel igyekszik elevenen tartani a nő jelenlétét, a dramaturgia pedig legalább annyi misztikumot és ellipszist használ, mint amennyi a nő alakját is körbelengi. A sokéves fáradhatatlan munka a rendező sajátja is: öt éve éppen itt, a fesztivál első pitchfórumán nyert ötletével, most pedig a Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének díját vehette át a megvalósult munkáért.
A fesztivál legtöbbször visszatérő motívuma a találkozás és a kapcsolatfelvétel volt. Már-más formában és egymással különböző viszonyban állók között, sokszor több évtizedes korkülönbséggel, de ez történt meg a szemle legjobb és a zsűri által is legjobban szeretett filmjeiben.
Szeleczki Rozália tavaly elismerő oklevelet kapott az Arany János-ballada nyomán készült Rozgonyinéért, idén pedig a Mióta velem jár a Friss Hús Favoritja lett. A cím a Neurotic egyik dalának szövegéből származik, a Tasnádi Bence által játszott Bögös pedig egyértelműen Pajor Tamás alteregója, aki olyan tökéletesen hozza az ön- és közpusztító rocksztárt, mintha egyenesen Xantus János kultikus Rock-térítőjéből ugrott volna át ide. A 8 éves lányával egy napot közösen eltölteni kényszerülő zenész története egy kisebb alámerülés a 80-as évek undergroundjában is, amely korántsem annyira szakadt és lepusztult, mint az a korszakot ábrázolni kívánó filmek világára jellemző, ám bármilyen színes a cukrászdában felszolgált mignon, és a helyiség berendezése, a sarokban ugyanígy gyanús alakok ülnek, fejükben már a feljelentést fogalmazva. Ám a filmnek nem annyira a korszak, illetve Pajor alakjának rekonstruálása a legfontosabb célja – sokkal inkább akar szólni apa és lánya egymásra találásáról.
Szintén egy kislány a főszereplője Rudolf Olivér Minden este, mikor leviszed a szemetet című munkájának, ám ő pár évvel már idősebb, mint a Mióta velem jár Málnája, és más érzelmek is hajtják. A 13 éves lány furcsa vonzalmat érez a szomszédban lakó, nála legalább 20 évvel idősebb férfi iránt, és miután egy átlátszó indokkal áthívja magukhoz, színt vall neki, ezzel pedig nem csak a fiatalembert hozza zavarba, de a nézőt is. A főszerepet alakító Széll Viktória kapta a legjobb női főszereplő díját, ennek apropójából pedig ki kell emelni, hogy a fesztivál bővelkedett a jobbnál jobb, természetességgel teli gyerekalakításokban – a már említett Mióta velem járban látott Bercovici Emma mellett emlékezetes alakítást nyújtott a Reggelim a vacsorád két főszereplője, Vogl Lolita Noa és a már egyetemre járó, és jelentős színészi múlttal bíró, de nagyon fiatal Szőke Abigél is.
Ha a fesztivált márciusban rendezték volna, talán még nem tudhattuk volna, hogy a kisfilmek között egy cannes-i szereplőt is üdvözölhetünk, most azonban már tudható volt, hogy az egyetemi vizsgafilmeket bemutató Cinéfondation beválogatta Beleznai Márk rendezését, az Agapét is. A meglehetősen ritka módon két díjjal is kitüntetett filmben (legjobb színész – Kenéz Ágoston, illetve legjobb 30 év alatti rendező) egy elsőéves egyetemista és egy elvált nő közti kapcsolat megszületésének lehetünk tanúi. A film a francia új hullám keresetlenségét és természetességét idézi, és olyan apró, látszólag lényegtelen pillanatokat és mondatokat villant fel, mintha nem is szűk negyedórában kellene mesélnie egy kapcsolat elejéről.
Egy békés, járványmentes időszakban (amiben ezek az alkotások is készültek) egészen biztosan másképp néznénk ezeket a filmeket. Így azonban már valami mást is megláthatunk az egymás felé fordulás, a figyelem és a megszólítás hol régóta tervezett, hol csupán alkalom adta megnyilvánulásaiban. Jó lenne minél többször találkozni – ezekkel a fiatal rendezőkkel is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14703 |
