Soós Tamás Dénes
A Spirál egy tóparti kamaradráma keretei között beszél az életellenes beszűkültségről.
Hogyan jött az életedbe a filmezés?
Tulajdonképpen véletlenül. Gyerekkoromban eszembe sem jutott, hogy filmrendező legyek. Jogot végeztem, mellette bábszínészként dolgoztam, de az csak egyféleképpen elégítette ki a kreativitásomat. Amikor a kolozsvári Sapientia Egyetemen indult film-fotó-média szak, beiratkoztam, mert érdekelt a televíziós újságírás, de végül a filmszakon kötöttem ki. Először rövid animációs filmeket készítettem, aztán a diplomafilmemmel, a Kakukk-kal az élőszereplős filmkészítést is kipróbálhattam. Akkor éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. A filmrendezésben minden képességemet használnom kell, ez az a szakma, amely az érzelmeimet, az intuíciómat, a szociális és a szervezőkészségemet is megmozgatja.
Ha ennyire igényled a sokoldalú kreatív munkát, hogyhogy nem jött szóba korábban, hogy művészettel foglalkozz?
Olyan közegben nőttem fel, ahol ez fel sem merült opcióként. Reálgimnáziumba jártam, a családunkban pedig nem volt művész. Jártunk színházba, olvastunk könyveket, és ha a Duna TV-n véletlenül láttam egy Bergman-filmet, az nagyon tetszett, de eszembe se jutott, hogy a művészettel alkotóként is lehetne foglalkozni. Önhittségnek is gondoltam volna, ha azt mondom, hogy én rendező leszek. Kolozsváron nem is volt filmrendező-szak, a Sapientián abban az évben indult először, amikor beiratkoztam.
Míg a kolozsvári filmrendezők többsége jellemzően Budapestre jön továbbtanulni, te később a Bukaresti Egyetemen tanultál filmrendezést, és a kolozsvári Sapientián maradtál tanítani.
A Sapientián volt egy bukaresti tanárom, ő bíztatott, hogy ott tanuljak tovább. A bukaresti képzés fő vonzereje az volt, hogy a diplomafilmet kötelező 35 mm-re forgatni. Én akkor már PhD-ztem, nem volt szükségem a mesterdiplomára, azért mentem, hogy kipróbálhassam a 35 mm-es filmezést. Jó tapasztalat volt román színészekkel, román stábbal dolgozni. A román közeg mindig nagyon kedves volt velem. A magyar is.
Mennyire nehezíti meg a helyzetedet, hogy Kolozsváron élsz – Bukaresttől és Budapesttől is távol?
Erdély provinciának számít filmgyártási szempontból, itt nincs filmgyártás. Ha itt élsz, egyik rendszerbe se tartozol igazán. Ha Pesten végzel, bekerülsz a magyar szakmai közegbe, ahol megelőlegezik neked a bizalmat. Ha Bukarestben végzel, szintén. Ha viszont Kolozsváron, akkor sem itt, sem ott nem előlegezik meg a bizalmat. Valószínűleg szerencsés voltam, hogy én már a kisfilmjeimet is Muhi András producerrel készíthettem, és végül sikerült előnyömre fordítani a helyzetet, és összehozni a Spirált koprodukcióban. A román filmgyártásban alapvetően is nehezebb labdába rúgni, és kolozsváriként még nehezebb elindulni a pályán. De ha egyszer sikerül, akkor pozitív hozadéka lehet, hogy több lehetőség áll rendelkezésre, mert a magyar és a román filmgyártásban is dolgozhat az ember.
Miért nehezebb a pályakezdés Romániában?
A román filmgyártásban pontrendszer van. A rendező legjobb és legutolsó filmjét, a producer korábbi munkáit, valamint a forgatókönyvet pontozzák. Sokat számítanak a fesztiválszereplések, tehát fontos, hogy a rendező fel tudjon mutatni valamit, egy befutott producerrel pályázzon, és a forgatókönyv is jó legyen. Magyarországon elég, ha van egy jó filmterved, plusz megvan feléd a bizalom. Romániában nem. A pontszámok alapján sorrendbe rakják a beérkezett pályázatokat, és amíg van pénz, addig támogatják őket, ha elfogy, akkor meghúzzák a vonalat, és a többit már nem.
A román filmszakma mennyire befogadó a magyar filmesekkel szemben?
Velem mindenki nyitott volt, támogató és kedves. Nem találkoztam semmiféle diszkriminációval.
Mégis te vagy az első erdélyi magyar alkotó, aki a Román Filmközpont támogatásával készíthet mozifilmet.
Ennek az az oka, hogy eleve kevés erdélyi filmes pályázik hozzájuk. Kevés az erdélyi filmrendező, mert itt sokáig nem volt filmoktatás, másrészt a rendezőknek nem gyűlt össze annyi pontszámuk, hogy jó eséllyel pályázzanak. Aki filmet akar készíteni, az Budapestre vagy Bukarestbe költözik. Tudor Giurgiu, a román producerünk kolozsvári – ő a TIFF igazgatója is –, de ő is Bukarestben él. Én még nem költöztem el, mert egyelőre nem volt rá szükség. Egy operatőrnek vagy más szakembernek filmközpontban kell élnie, hogy meg tudjon élni.
A Filmalap felállása idején már arról beszéltél, hogy hamarosan pályázol hozzájuk. Azóta kilenc év telt el. Eddig érett benned a Spirál?
A történetnek is meg kellett érnie, és az írás is nehezen ment. Eleve lassan írok, de a forgatókönyv-fejlesztés is három etapos volt, két évig fejlesztettük a könyvet, és a gyártási pályázatok se zajlottak le egyik napról a másikra. Négy évszakban forgattunk, és az első télen nem fagyott be a tó, úgyhogy az is több mint másfél évig tartott előkészítéssel együtt. És hát én se vagyok egy Speedy Gonzalez. Nem foghatom csak a körülményekre a dolgot, mert azok végül szerencsésen összeálltak, de egy nagyjátékfilm eleve több évig készül, az én esetemben pedig még tovább.
Mi adta az inspirációt a Spirálhoz?
A norvég tengerparton horgásztunk a volt férjemmel, ez adta az alapötletet, ami aztán sokat változott a fejlesztés során. Kim Ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmje is inspirált – szeretem, ahogy nagyon radikális történeteket mesél el rettentő egyszerűen –, de a történetvezetése vagy a vizuális stílusa már nem köszön vissza a Spirálban.
Sajátos képi világot kölcsönöz a Spirálnak az erős szubjektivitás. Gyakran még a dialógsnitteknél is használsz szubjektív beállításokat.
Szerettem volna, hogy minden szereplőnek meglegyen a saját világa, amelyből nem lát ki, nem érzékeli, hogy a másik milyen helyzetben van, mert ő be van falazva a saját igazságába. A főszereplő nem tud kilépni azokból a keretekből, amiket saját maga állított fel az életében, és ugyanazokat a köröket futja. Ez a beszűkültség életellenes: ha mindig ugyanazokat a köröket futja, ha nem próbál meg fejlődni, az halálhoz vezet. Arra törekedtünk, hogy a filmben mindezt vizuálisan is megjelenítsük, és mindig benne legyünk az egyik szereplő világában, és úgy érzékeljük a másikat, ahogy ő is érzékeli: ha idegesíti, akkor idegesítően, ha szereti, akkor romantikusan. Ez papíron jól hangzik, de gyakorlatban már nehezebb megvalósítani, mert nem akartunk olyan mechanikus-radikális megoldásokat használni, minthogy kizárólag szubjektív képeket mutatunk. Azzal pont ellentétes hatást értünk volna el, és elidegenítjük a nézőket ahelyett, hogy bevonnánk őket a szereplők érzelmi világába. A nézőpontváltások is kizökkenthetik a nézőt, ezért próbáltunk egyensúlyozni, hogy tudjanak menni a történettel, de szubjektív szűrőn keresztül lássák ezt a világot.
Voltak más sarokkövek is, amelyekre felépítettétek a vizuális világot?
A négy évszakos forgatásból adódóan több etapunk volt, és az elsőben sokat kísérleteztünk. Amikor összevágtuk azt az anyagot, akkor kristályosodott ki a film stílusa. Azt már az elején leszögeztük, hogy mindig valakinek az ansnittjében vagy a POV-jában leszünk. Soha nem látjuk külső kameraállásból a szereplőket, és ha egy másik szereplő is látszik egy beszélgetésben, ő sokszor életlen. Sarokpont volt az is, hogy nem akartunk tóparti giccset. Pont azért, mert gyönyörű volt a sződligeti horgásztó, kerültük, hogy kizárólag a szépségük miatt vegyünk fel képeket. Részben stiláris döntésből, részben szükséghelyzetből fakadt, hogy az egész filmet kézikamerával forgattuk; eredetileg is szerettük volna használni, de forgatásszervezési okokból például nem volt időnk lerakni fahrtsíneket. Szerencsére Réder Gyuri annyira jól érzi kézikamerával a jeleneteket, hogy kiválóan oldotta meg a feladatot.
A Spirál lényegében kamaradarab, ezért a szokottnál is fontosabb volt a casting, melynek végén az első filmfőszerepét alakító Kiss Diána Magdolnára, a Testről és lélekről-lel világhírig jutó Borbély Alexandrára, és a román újhullám ismert arcára, Bogdan Dumitrachére esett a választásod. Miért?
A kolozsvári lét egyik hátránya, hogy ritkán tudom színházban megnézni a színészeket, de pozitívuma, hogy emiatt mindenkit nyugodtan behívhatok castingra. Diával forgattam már egy tóparti kisfilmet, lényegében a Spirál előtörténetét, de őt is behívtam újra, mert fontos volt, hogy a két színésznő mit sugall önmagában és egymáshoz képest. Dia és Alexandra is remek színésznő, az pedig bónusz, hogy külsőre is hasonlítanak. Mindketten fehér bőrűek, szőkék, de Alexandra másképp szőke, ezért kapott egy parókát, és az öltözködésében is közelítettük Diához; amikor megérkezik a tóparti házba, még városiasabban néz ki, aztán egyre lehorgoltabb ruhákat hord. A férfiszerepre először magyar színészt kerestem, de már írás közben eszembe jutott Bogdan. Az volt a terv, hogy megtanul annyira magyarul, hogy magát szinkronizálja. Jól beszél magyarul, minden megszólalása hiteles volt, de az akcentusát nem tudta levetkőzni. Végül Fekete Ernőt kértem meg, hogy szinkronizálja le, ami, úgy érzem, nagyon jól sikerült.
Nagyot változott a világ, mióta leforgattátok a filmet. Aggódsz, hogy mi lesz a sorsa?
Gondolkodtam, vajon hányan fogják most megnézni moziban, és biztos ez-e a legjobb pillanat a premierre, de mikor lenne jobb annál, mint azután, hogy Varsóban egy A-kategóriás fesztiválon debütál? Aggasztó a helyzet, de ezekre a körülményekre már nincs ráhatásom. Bízunk a legjobbakban.
A Vertigo Média bemutatója: november 19.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14702 |
