Roboz Gábor
Donald Ray Pollock regényének idei adaptációja hiába készült széles közönségnek, a borzalmak ábrázolásában nem tesz engedményeket.
Kevés filmcsoport bír olyan szuverén világgal, mint a déli gótika, amely összetéveszthetetlen helyszíneinek, karaktereinek és ikonográfiájának köszönhetően majdnem olyan könnyen, akár egy-két filmélmény alapján is beazonosítható, mint a western. A 2010-es évek első felére jellemző virágzás (A hallgatás törvényétől a Gyilkos Joe-n át a True Detective-ig és tovább) után az utóbbi időben kevés alkotó nyúlt ehhez a hagyományhoz, és Donald Ray Pollock elismert regénye kellett hozzá, hogy viszonylagos sztárparádét felvonultató egészestés készüljön a jelenleg legtöbb nézőt elérő streaming platformra egy olyan történetből, amely ritka tömény dózist nyújt az emberi nyomorúságból.
A déli gótika irodalmának legjelesebb szerzői többnyire munkásosztálybeli gyökerekkel rendelkező, többé-kevésbé lírai vénával megáldott alkotók, akiknek élettapasztalata látványos nyomot hagy a szövegeiken, és míg Pollock tökéletesen illeszkedik a fenti sorba, az idei filmadaptációt jegyző Antonio Campos távolabbról nem is érkezhetett volna. Az értelmiségi családból származó, tősgyökeres New York-i író-rendező korábbi filmjeiben nem is kékgalléros hősöket mozgatott: a Haneke-ihlette Afterschool elitsulis diákjától kezdve Az igazi Simon művészfilmes thrillerének középosztálybeli egyetemistáján át a valós tragédiát feldolgozó Christine TV-bemondónőjéig olyan magányos, elidegenedett karakterekről mesélt, akiket világok választanak el az istentelen délvidék nihiljétől. A rendező negyedik nagyjátékfilmjével egyértelműen szembement korábbi esztétikájával: először dolgozott másvalaki művéből, elmozdult az eddigi produkcióit jellemző stíluscentrikusságtól és szerzői filmes eszközöktől, és most lépett át ténylegesen a mainstream filmkészítés világába.
Bűnügyi melodrámája az alapanyaghoz való, már-már mániákus ragaszkodásról árulkodik: gyakran mondatszinten is szöveghű feldolgozásában minden kicsit is fontos cselekményszálat, karaktert és tragédiát átvesz a sűrű szövésű regényből, így még a bő kétórás játékidőt is könnyedén ki tudja tölteni. Mivel azonban a forrásmű nem szigorúan a cselekménybonyolításra koncentráló nyomorponyva, hanem minden lényeges karaktert részletgazdagon bemutató, érezhetően szépirodalmi ambíciójú szöveg, Camposnál épp az efféle részleteknek nem marad hely. A rendező rutinos adaptátorokat idéző profizmussal sűrít, és a hitelesnek érződő helyszínekkel és tárgyi világgal is sikeresen újrateremti az ötvenes-hatvanas évek vidéki Amerikáját, a különböző történetszálak megtartása és összefűzése érdekében azonban sok árnyalattól megválik. Tucatnyi hőse közül talán a fiatal férfiakra vadászó házaspár és az igehirdető testvérpár kapja a legkevesebb figyelmet, de egyes jelenetek lényegre törő átvételével is elvesz valamennyit azok súlyából, ahhoz pedig Pattinson nem mindennapi bravúrja kell, hogy a színész relatíve rövid játékidejével is olyan ördögi prédikátort formáljon meg, aki képes felnőni a megkerülhetetlen elődnek számító Mitchum-figurához (A vadász éjszakája). Campos cselekményszinten nem is tesz hozzá semmit az alapműhöz (egyedül a zárójelenetet írja át valamelyest, de nem annyira, hogy ezzel bármi lényegit új megvilágításba helyezzen), és a formavilággal sem erősít rá az amúgy is épp eléggé felfokozott sztorira, egyetlen izgalmas új fogása a narrátor beemelése. Manapság eleve eseményszámba megy, ha egy nagyjátékfilmben végig jelen van egy elbeszélő, a rendező ráadásul nem a számtalan noirból ismerős, E/1-ben megszólaló figurát használ, hanem mindentudó narrátort, aki amolyan mesélős stílusban számol be a történtekről, enyhén bús hangvételéből pedig leginkább empátia érezhető ki a karakterek felé. Ez azonban nem befolyásolja az összképet: a helyrehozhatatlanul sérült figurák erőszakos freakshowjaként körülírható Mindig az ördöggel az iszonyatot ellenpontozó gonosz humor hiányában igazi fekete giccset kínál a Netflix kétszázmilliós közönségének.
MINDIG AZ ÖRDÖGGEL (The Devil All The Time) – amerikai, 2020. Rendezte: Antonio Campos. Írta: Donald Ray Pollock regényéből Paulo Campos. Kép: Lol Crawley. Zene: Danny Bensi és Saunder Jurriaans. Szereplők: Tom Holland (Arvin), Bill Skarsgård (Willard), Haley Bennett (Charlotte), Eliza Scanlen (Lenora), Robert Pattinson (Teagardin), Riley Keough (Sandy), Jason Clarke (Carl). Gyártó: Bronx Moving Co. / Nine Stories Productions. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 138 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14700 |
