Bóna László
A Twin Peaks és a tibeti budddhizmus.
„Ez még a múlt vagy ez már a jövő?” Ezzel a kérdéssel fejeződött be David Lynch Twin Peaks tévésorozatának második évada huszonöt évvel ezelőtt, és ugyanezzel a kérdéssel indul a harmadik széria huszonöt évvel később. Valóban nem lehet tudni, de mindegy is. Mindegy, hiszen a seholban és semmikorban vagyunk. Abban voltunk huszonöt éve, az azóta eltelt időben, és épp most is.
Akkor, az első szériát közvetlenül követő második sorozat végére minden néző azt várta, hogy valami kiderül Laura Palmer gyilkosáról, de ehelyett egy vörös bársonyfüggönyökkel bekerített labirintusban láthattuk Cooper ügynök bolyongását, mely záróepizód akkor látszólag teljesen váratlanul és szervetlenül zárta az összes addigit. Akkor ez a befejezés arra késztetett, hogy írjak a sorozatról, ez a záróepizód ugyanis nem szolgálta ki a történetmesélés iránti konvencionális igényeinket, ugyanakkor az egész addig elmesélt történetet metafizikai síkra helyezte, és utólag átértelmezte az egészet.
Körülbelül ezzel az előző mondattal kezdtem el én is írásomat a régi sorozat befejező részéről. (Az égi ügynök, a Twin Peaks misztérium, Filmvilág 1993/3.) És most – a 2017-es sorozatot végignézve – ott folytatom, ahol akkor abbahagytam. Ugyanott és mégis máshol. Köszönet Mészáros Attilának az inspirációért és a bíztatásért.
Belső történetek – inkarnációs átszűrődések
A huszonöt évvel később leforgatott új Twin Peaks sorozat új tizennyolc részének zömét Cooper ügynök – a Laura Palmer-gyilkosság felderítésével megbízott égi ügynök, aki a korábbi szériákat végigharcolta saját gonosszá vált tükörképével, mígnem a titokzatos beavatóhelyre, a vörös drapériás labirintusba nem került –, nos, Cooper bizony egy másik, egy hétköznapi életet élő férfi testébe költözik, és ebben a testben katatón állapotban van. A sorozat tekintélyes időtartamában tehát ezt a különleges feladattal megbízott vonzó férfit – különleges képességek birtokosa, mivel kívül van az időn, így előre láthatja a később bekövetkező eseményeket –, egy elbutult, öntudatlanul vigyorgó, félig idióta állapotban lévő emberként kell viszontlátnunk. A sorozat több kritikusa is kifejezte azon véleményét, miszerint ez már sok és unalmas.
Én nem éreztem soknak a jó Cooper katatóniában töltött idejét. Mert arra irányította a figyelmet, hogy érdekesebb az a belső történet, ami az ügynökben játszódik le, mint bármilyen külső akció. Cooper ugyanis láthatólag végig küzd az emlékeivel: Ez még a múlt vagy már egy másik jelen? De nem az elfelejtett emlékeinek felidézésével küzd, hiszen ő átköltözött egy másik testbe, inkább úgy mondhatnánk, hogy azzal birkózik, hogy „ez még ő vagy ez már egy másik”. Ez egy új élet vagy ez még egy előző folytatása? Előző életből hozott emlékekkel birkózik, előző vagy más síkon élő inkarnációk közötti áthatásokkal küzd, azok egyfajta átszűrődéseivel, korábbi testet öltésekből áthozott emlékek felidézésével foglalkozik. Egy másik emberbe átalakult lelke emlékezni kezd a legerősebb ingerekre, azokra, melyek egy előző életből szűrődnek át, nem érti, hogy honnan ismerős a meggyes pite és a jó kávé illata, de érzi, hogy valahonnan ismerős.
Folyamatosan küzd inkarnációs nosztalgiáival: azzal, hogy mi az, ami át tud szűrődni a felejtés folyóján, a Léthén túlról. Az éles helyzetekben aktivizálódni tudó akcióképesség és a meggyes pite illata, a kávé: mindezek érzéki, szellemi, képbeli valóságok. Belső képességek. Belső hanghatások. Mindaz, amit – talán – mi mindannyian hordozunk inkarnációs átszűrődéseinkből. Talán mi mindannyian így élünk, ez emberi létünk közös metafizikai valósága: egyszerre vagyunk benne a jelen valóságunkban, de hordozzuk a ki tudja honnan átszűrődő vonzalmainkat, képességeinket, sorsunkat, a vonzásainkat és választásainkat meghatározó, minket vezérlő belső képeinket és belső történeteinket.
Szürrealitás vagy metafizikai valóság
Ezért zavaró, amikor a Lynch-kritika és -értelmezés egy művész álomszerű vízióiként interpretálja a Lynch életművet. Nem. Ez a sorozat is mérnöki pontossággal megszerkesztett konstrukciója annak, ahogy az élet a különböző létformák átalakulása során az egyikből a másikba átöröklődik. Egy pontos, spirituális állásfoglalás az élet működő, rejtett valóságáról, és saját, eltagadott hermetikus gyökereinkről. Nem egyszerűen a Gonosz és a Jó küzd egymással, mint egy akciófilmben, hanem felépítő és lebontó folyamatok néha egységet teremtő, néha egymással szembenálló erői hoznak létre egymást átható és egymásba átalakuló életeket, újra meg újra.
Lynch nem az elme zavaráról készít pszichopatológiai látleleteket. Nem az ember belső küzdelméről a jobbik énje és árnyékszemélyisége közt, ami mindig rosszra tör, mert ösztönlény. Ez egy olyan leegyszerűsítés, amellyel mindent könnyebb értelmezni: lám, az egész világ csak zavaros káosz, mindenki hülye, nagy az isten állatkertje. A társadalom tele van elfojtott perverzitásaikat titkon kiélő őrültekkel, tehát ebből a nézőpontból Lynch provokatív társadalmi kritikát fogalmaz meg a saját ösztönei által vezérelt emberiségről. Így egyszerűbb Lynch életművét az irracionalitás provokatív vízióiként, egy költői fantázia elszabadult látomásaiként lefesteni.
De nem. Lynch épp, hogy nem az elmezavarról készít látleletet, hanem a tiszta tudatról és annak magasrendű működéséről, illetve, hogy ennek eléréséhez milyen folyamatokon kell keresztülmenni, és mi az, ami ezt a folyamatot megzavarhatja. Ezért merészeltem már a régi évad befejező epizódját is egy beavatási szertartásnak nevezni, ahol egy olyan térkép készül el, ami valóban bepillantást enged a függöny mögé, abba az univerzális és egységes térbe – maga Lynch is ennek nevezi írásaiban – ahonnan az élet inkarnációkban átöröklődő áramlása láthatóvá válik egy tiszta tudatban, méghozzá az ezzel való szembesülés félelmein túl. A Lynch által megjelenített félelmek nem a hétköznapi ember szorongásai, ez a szorongás megint csak nem egy freudi pszichopatológiai ábrázolás. Mindezek nem az ember irracionális gonoszságából, hanem a beavatási úton a tiszta tudat felé való haladás újabb és újabb küszöbátlépéseivel járó, és a lét valódi működésével történő szembesülés által keletkező félelmek.
Lynch sokféle módon, – írásaiban, előadásaiban, riportjaiban – egyértelműen meghatározza, hogy mi az a nézőpont, ahonnan a világot szemléli. Félreérthetetlen kulcsot ad saját világának értelmezéséhez. (Írásai magyarul is olvashatók David Lynch Hogyan fogjunk nagy halat? Meditáció, tudat és kreativitás című kötetében Kalligram Kiadó. Pozsony 2007. Fordító: Gerevich András. Ebben a kötetben találunk olyan írásokat, amelyek egyértelműen kifejezik világnézetét, olyan fejezeteket, melyek ilyen sokatmondó címet viselnek, mint például: Az egységes tér, A negyedik tudatállapot, Életritmus, Jógik, Az első merülés, Belső fény, Igazi béke stb.)
Vagyis, ahonnan ő néz a valóságra, ott nem kaotikus látomások, őrült fantáziák jelennek meg, és nem is szürrealista szimbólumok, – nem „a varrógép találkozik az esernyővel a boncasztalon” –, és végképp nem a módosult tudattartalmakból származó hallucinációk fejeződnek ki, hanem egyértelműen – ő maga nevezi meg – a megtisztított, kiüresedett, csendes, időn és téren kívülre helyezkedett elme transzcendens-meditatív állapota. Ebből a tiszta tudatból tekint a hétköznapi életre és az azon túl létező élő valóságra.
Lynch felépít egy egész filmes, zenei és képzőművészeti életművet, azon belül pedig egy külön mitológiai rendszert, egy önmagában is egész univerzumot, a Twin Peaks misztériumot, hogy bemutassa egy beavatási út állomásaiból nézve, hogy létezik egy halálon túli köztes lét, ahonnan ráláthatunk a világunkat működtető magasabb rendű lét-törvényekre.
Hermetikus és tibeti utalások - tudatállapotok
Lynch nem csak a filmművészeti munkásságán kívül határozza meg szellemi gyökereit, hanem filmjei – köztük a Twin Peaks-sorozat epizódjai is – egyértelmű metafizikai hagyományokra és kultúrákra való utalásokat tartalmaznak. A vörös szobában, a köztes lét állapotát megjelenítő térben a személy szétesik, vagy drámaian szétrobban, ha nagyon ragaszkodik a testéhez, vagy csak elporlik, elfüstölög, és a halála és születése közti átmenet borzalma mögött látjuk, hogy ami marad belőle, az egy örök és állandó mag, egy nem változó aranygömb. Látjuk a szétomló test helyén ezt az arany gömböcskét, az aranymagot: az alkímiai aranyat. Az újabb és újabb testet öltésekben átöröklődött és megnyilvánuló esszenciát. Láthatóvá teszi azt, ami azok számára, akik a köztes lét megtapasztalása által beavatást nyertek, valóságosan is látható.
Cooper ügynök, aki a múltbeli sorozatok végén a köztes létbe került, a halál utáni átmeneti létezés állapotába, onnan pedig az elektromos hálózaton keresztül tér vissza egy másik ember testébe. Ebben a testben kezd katatón módon létezni, vagyis egy tetszhalott, átmeneti létsíkon, míg ebből egy másik elektromos baleset szabadítja ki: belenyúl a konnektorba, megrázza az áram. Az elektromos „megrázásra” szintén ködösen emlékszik, és csak az áram által okozott még mélyebb kóma állapotán keresztül képes visszatérni eredeti önmagához.
A „jó Cooper” katatón állapota egy minden percében termékeny, átmeneti, belső történésekkel teljes, beavatásra felkészülő ember állapota. Minden percében izgalmas követni. Ebből a katatóniából – mint köztes létből – valóban csak a legmélyebb tudatállapoton át, a teljes kómán keresztül lehet visszajönni egy világosabb éber állapotba. Ahogy csak a mélyalváson keresztül lehet egy kreatív, fokozott éberség állapotát megismerni, úgy a kómán keresztül lehet elérni a világosabb transzállapothoz. Csak ez, a halálhoz legmélyebben hasonlító állapotba való lesüllyedés a megváltás, a megtisztult feltámadás lehetősége. Ilyen módon Lynch a kereszténység okkult, ezoterikus gyökereit is újraértelmezi. Ez az, amiről aztán végleg nem lehet beszélni, és észrevenni sem szabad, olyan mélyen el van zárva az európaiságnak nevezett, de valójában csak egy politikai-hatalmi alakzatban. Az éber kóma tudatállapota, ha a legmagasabbrendű világos transszal egyesülni tud, az hozza létre a világot valóban megváltani képes gondolatalakzatokat, a valósággá váló szellemi koncentrációkat, vagyis a „tulpák” valóságát. Ha a tudatállapotok szivárványán nem teszi meg az ember a legmélyebb és legmagasabb tudatállapotok között feszülő kört, akkor csak negatív, zavaros gondolataiból képes valóságalakzatokat gyártani, valóban csak önmaga árnyékát teremti meg.
Cooper már az első szériákban meghasadt önmagára, és önmagának egy gonosz hasonmására. A „gonosz Cooper” csak egy nem végigvitt, egy félbehagyott beavatási folyamat terméke. Nem lép át azokon a küszöbökön, ahol meg lehet tisztulni a negatív karmák átörökítődésétől, az ártó „tulpáktól”. „Tulpa” – lám, ahogy az arany gömbbel az alkímiára, a tulpa fogalmával a tibeti hagyományra utal egyértelműen Lynch.
Az új évad, mint az előzőek: beavatástörténet. És minden eddiginél pontosabb állásfoglalás a világ, az élet rejtett valódi működéséről.
A teremtő gondolat valósága
A tulpa a tibeti hagyományban egy valósággá váló gondolatalakzatot jelent. Egy olyan gondolatot, ami megkülönböztethetetlenné válik a valódi valóságtól. Vagy legalábbis a valódinak hitt valóságtól. Mert a tulpa igazsága szerint ezek csak a valóságlátszat szintjei, amelyek képesek egymást teremteni.
A tudatálllapotok hierarchiájában a hétköznapi ébrenlét a középső stádium, ettől lefelé süllyedve kerülünk az álomélet világába, az alatt a mélyalvásba, még mélyebben a kóma tudatállapotába. A hétköznapi ébrenlét felett a fokozott éberségbe kerülhetünk, ezt fölfelé fokozva egy éber transzállapotba, és még intenzívebbé téve ezt eljuthatunk az öntudatlansággal járó extatikus állapotokba. Ha a beavatott megtanulja, hogy közlekedni tudjon sorrendben lefelé és felfelé a tudatállapotok szintjein – éppen úgy, ahogy normálisan elalszunk, mélyalvásba merülünk, majd álmokon keresztül felébredünk –, ugyanígy felfelé is haladni tudjon lépcsőről lépcsőre, akkor és csak ezután, válhat képessé arra, hogy a fönti és lenti tudatállapotokat egyben, egyszerre, keverve is meg tudja élni. Vagyis az alkotó transzhoz hozzájuthasson mélyalvásban, és a megvilágosító kreatív extázishoz hozzájuthasson a kómában. Ha nem lépcsőről lépcsőre halad fölfelé és lefelé, hiányt szenved, traumatizálódik. Félelem, düh, pánik, agresszió párosul hozzá, és a kevert állapotok halálfélelmet, pusztító gonoszságot szülnek: ördögi tulpákat alkot az ember a maga hasonmására, melyek önállóan kezdenek létezni. Gondolatokból képződő valóságos, és önállóan létező alakok formájában kettőződik meg az ember testi valójában is.
A harmadik szériában a nyomozásba bevett csinos FBI rendőrnő, Tammy Preston használja kétszer is a tulpa kifejezést. Egyszer, mikor az egyik nyomozó elmesél egy régi történetet, miszerint lelőttek egy nőt, aki ekkor eltűnt, ám a sarokban egy másik, de voltaképpen ugyanaz a nő, ott maradt. Erre a jelenségre mutat rá Tammy úgy, hogy a kámforrá vált nő „tulpa” volt. Egy másik epizódban az egyik szereplőt, az eltűnt Cooper egy régi szerelmét, Diane-t lelövik, eltűnik a fotelből, és haldoklása közben ő is bekerül a vörös labirintusba, szétesik, teste helyén egy aranygömb jelenik meg, míg látva hűlt helyét a fotelben, róla is elhangzik, hogy „tulpa” volt. Mielőtt lelövik, Diane ugyanazt mondja, mint később egy másik kulcsfontosságú szereplő, Audrey: hogy nem tudja ki ő, mert ő nem önmaga. Audrey is egy tulpa, vagyis saját megrekedt gondolataiból alkotott, valóságosnak látszó alakzat, ezért nem tudja, ki is ő valójában, és mindaddig így érzi, amíg bele nem kezd egy rituális táncba, majd ebben a transzban aztán képes lesz a transz mögötti ébrenlétben élő valódi Audrey-önmagát meglátni a tükörben.
Mondhatnánk, hogy a gonosz, a sátán, avagy a sátáni cselekedet az ember nem megtisztított tudatából származó, önálló létezővé vált gondolat-alakzatai. A korábbi sorozatban maga Cooper ment át ezen a megkettőződésen, megpillantotta a tükörben saját negatív, testetöltött mását. Ezekben a korábbi szériákban Lynch még nem nevezte tulpának, nem adott kulturális segítséget, hogy hol keresendő a megfejtés. Ezért az értelmezés könnyebben átcsúszhatott a jó és rossz harcát ábrázoló hollywoodi narratívába. De most nincs mese: egyértelművé vált a tibeti tradíció, mint szellemi térkép.
Eredeti és másolat – az igazi tiszta tudat
Az európai kultúrában a tulpához hasonló jelenséget doppelgängernek nevezték. Ez a kifejezés jelentésében valóban közel áll a tulpához, de sajnos a doppelgänger kifejezést kisajátította a pszichopatológia, mint a beteg elme egyfajta projekcióját, ami egy skizoid, tudathasadásos kóros állapot megnyilvánulása. A doppelgänger-jelenség egyik lényeges jellegzetességének éppen azt tartották, hogy többnyire csak maga a megkettőződött személy látja, a környezete nem, tehát amit az adott ember lát, az csak a számára valóság. Persze a tudomány arra is igyekszik magyarázatot találni, hogy ha mégis látja a környezet is a megkettőződött személyt, az csak egy tömeghisztéria, tömegszuggesztió, amivel persze nem mond ellent a tudomány annak, hogy az elme képes valóságot teremteni, de figyelmen kívül hagyja a valóság valódi szerkezetét, amelyben a valóságosnak nevezett létsík is csak megnyilvánulása egy teremtő értelemnek. A tulpa nem csak egy személyt kettőz meg, mint a doppelgänger-jelenség, hanem valóban egymás mellett létező létsíkok egymásba hatását tárja fel. Így aztán nem a pszichopatológia tárgykörébe tartozik, és ezért Lynch világa sem az őrület bemutatása, hanem egy pontos és mélységében feltárt világmagyarázat.
Az érthetetlen jelenségek magyarázatául megadott „tulpa” fogalom azért kulcsszó a sorozatban, mert ezzel jelzi Lynch, hogy a doppelgänger pszichopatológiai szintű értelmezési tartományából egy spirituális tradíció vonatkozásait tartja érvényesnek. Konkrétan a tibeti misztériumok tradicionális világszemléletén keresztül nézi a világot, és e szerint építi fel és strukturálja művészi formáit.
A köztes lét mozija
E szerint, ezt megértve, kijelenthetjük, hogy a 2017-es új évad mind a tizennyolc része egyetlen létállapotban játszódik: a köztes létben. A tibeti utalásrendszer alapján felbátorodva, mondhatjuk, hogy a „bardo”-ban. A régi sorozat utolsó epizódjában Cooper az élet és halál mezsgyéjén lévő köztes létbe kerül, a bardóba, amit a vörös szoba jelenít meg. Az új sorozat valójában végig egyetlen helyszínen játszódik: a vörös szobában. Nem újra és újra visszatér ide Cooper, hanem végig itt van. Innen szemléli mindazt, ami a sorozatban történik. A köztes létben van a félig élő, félig holt, egyik szemén látó, a másikkal vak, félig lebénult emberrel szemben, vagyis az élet és a végső halál közti sávban. Ez a félig béna, félig vak ember, aki maga is félig élő, félig holt – vagyis igazi lélekkísérője az életből épp eltávozott, de végső helyére még nem tért embernek –, újra és újra felteszi a kérdést, hogy „ez már a jövő, vagy még a múlt”. Vagyis, ez még az élet, vagy már a halál? Még ideát vagy már odaát?
A test fokozatos, lépésről lépésre való levetése történik itt, ebben a vörös labirintussal ábrázolt térben, pont úgy, ahogy az a Tibeti és Egyiptomi Halottaskönyvben van leírva, ugyanazokon a stációkon, küszöbökön lépve át. Ezért minden, amit a sorozat teljes terjedelmében látunk, egyaránt nem valóságos. A világnak különböző szintjeit látjuk: démonit, angyalit, kómában lévőt, katatónt, álomvilágot és a valóságnak nevezett hétköznapi ébrenlétet. Különböző létsíkokon lehetséges létezéseket látunk és különböző tudatállapotokat, amelyek megfelelnek ezeknek a létsíkoknak. Csakhogy a bardóból nézve mindegyik létsík szamszára, vagyis csak káprázat, a lét nagy, egymást átható illuzórikus körforgása, nem a világosság, nem az egyetlen valóság, nem az, ami az ebből a szamszárából való kiszabadulás után következik. A sorozat valójában egy folyamat bemutatása: Cooper kiszabadulása a szamszárából a bardo állapotán keresztül. A léleknek eme belső története egy látható filmben elbeszélve.
Az új évad záróepizódja egyértelművé teszi, hogy végig a vörös szobában voltunk, hogy a tizennyolc rész végig egyetlen állapotban, a bardóban játszódott. Ebben az epizódban Cooper párhuzamosan és egyszerre visszatérhet egy normális, hétköznapi családi élethez, miközben tartózkodhat ügynökként máshol. Diane, miközben Cooperre vár a kocsiban, megláthatja odakint saját maga tulpa változatát, ahogy a gyilkosság áldozatává vált Laura Palmer is élhet különböző életekben, különböző testekben és különböző létsíkok létállapotában egyszerre. Ezért válik Cooper legfontosabb kérdésévé a sorozat végén, hogy milyen év is van, vagyis, hogy „ez még a múlt vagy már a jövő”. Mert rájön, hogy nincs idő, egyetlen időpillanat van, a lélek örök, de minden más csak számszára, vagyis szeme láttára esik és foszlik szét minden: eltűnik Laura családjának egykori háza, megtörténik az, aminek a bardóban meg kell történni, vagyis az, hogy az örök szellemi Én megszabadul minden formától, testtől, időtől, megtisztul az összes karmikus szennyeződéstől, előző életeitől és párhuzamos létformában eltöltött alakjaitól. Ennek az elszakadásnak a pillanata egy hatalmas fájdalom, az a pillanat, amikor a köztes létből valóban mindentől megtisztulva és mindent itthagyva a megtisztult lélek továbblép, azaz meghal végleg a szamszára világa számára. Ezért végződik a sorozat egy óriási sikítással – ez a végső elszakadás fájdalma. Az utolsó képben, a stáblista alatt végleg világossá válik, hogy a Tibeti Halottaskönyvet láttuk: Laura Palmer a halott Cooper fülébe súg valamit. Ez a bardo állapotából való kivezetés a Tibeti Halottaskönyvben – a halott fülébe súgott szöveg a testből eltávozott lelket végigvezeti a bardóban a megtisztulás folyamatán, melynek során szembetalálkozik saját létformáival, tudatállapotaival, karmikus tetteivel, megérti és átéli a kínt, hogy mindent itthagy, amit eddig valóságnak hitt, és végre tiszta lélekként elfoglalja helyét az egyetlen világosságban, a végső és egyetlen valóságban, a csak tiszta szellemi Én világában.
A 2017-es Twin Peaks-sorozat mindvégig egy beavató lélekkísérő súgása a haldokló Cooper fülébe, amellyel Coopernek a régi sorozat végén a bardóba került testét és lelkét kíséri a megtisztulás útján a megvilágosodás felé. A befejezés egyértelmű: egy végső, mindennel szakító sikítás és utána a fülbesúgás. A beavató lélekkísérő Laura Palmer. Mindig is ő volt. Laura nem egyszerűen csak egy gyilkosság áldozata, hanem ő a beavató. Tuskó Lady, a sorozatban szereplő médium, akinek egy tuskó közvetíti az univerzális mező információit, tudja ezt: két gyönyörű, versszerű monológban foglalja össze a sorozat mély transzcendenciáját, mindkét vers felér egy ars poeticával. (Milyen szép, hogy pont ő mondja el, ő, aki a sorozat forgatása közben a valóságban is meghal, és a filmbeli szerepe szerint is meghal.) Ő mondja, hogy az élet áramlásának a lényege Laura kezében van. Laura a kulcs – mondja. Valóban ő a beavató, ő súg a végén a halott Cooper fülébe, mindvégig ő vezeti Coopert a létkerék világával való szakítás útján.
(Folytatjuk)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 18-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14698 |
