Varga Zoltán
Az amerikai animáció aranykorának nemrég elhunyt „utolsó mohikánja” tíz napra érkezett Csehszlovákiába, végül hatvan évet töltött Prágában.
Számos (film)művészről tudunk, aki az államszocializmus korlátolt – és korlátozó – közegéből a szabad(nak álmodott) nyugati világba nemcsak vágyott, de át is lépte a kétpólusú világrend szimbolikus és a vasfüggöny konkrét határait – néhányan Nyugat-Európában próbáltak szerencsét (például Walerian Borowczyk és Andrzej Zulawski), mások egyenesen Hollywoodot hódították meg (mint Miloą Forman és Roman Polanski). Olyanokat viszont, akik ezt a határátlépést ellenkező irányban tették meg, már nehezebb találni. Az animációs film legendás alakja, Gene Deitch életútja ezért is kuriózum: a Chicagóban született és a közelmúltban 96. életévében Prágában elhunyt alkotó munkássága az amerikai rajzfilm aranykorában indult, hogy aztán egy váratlan fordulattal „odaát”, a vasfüggöny mögött folytatódjék.
A Kaliforniában nevelkedett Deitch a negyvenes években egy jazzmagazin illusztrációival mutatta meg oroszlánkörmeit, s 1947-ben került kapcsolatba a United Productions of America (UPA) rajzfilmstúdióval: olyan mesterek mellett ismerte meg az animáció fortélyait, mint John Hubley, Robert Cannon, illetve Bill Hurtz (utóbbinak asszisztense volt). A UPA ekkor már karnyújtásnyira állt a(z amerikai) rajzanimációt gyökeresen átfazonírozó stílusforradalomtól; a modern grafika és festészet eredményeiből merítő, a Disney-esztétikával radikálisan szakító alkotásmód vált Deitch számára is mintaadóvá. Az ötvenes évek első felében Deitch a UPA-nél főként reklámfilmeket készített, önálló művet csupán egyet jegyzett, a hányatott sorsú Howdy Doody varázskalapját (1953): a forgalmazásba nem került s elveszettnek hitt, fél évszázad (!) múltán előkerült animáció szépen illett volna a különc és ábrándos gyerekhősök – Gerald McBoing-Boing, Madeline vagy Christopher Crumpet – képzeletvilágát szívesen térképező UPA-rajzfilmek közé.
Deitch pályafutásának első nagyobb fordulatát az a lehetőség hozta, hogy 1956-ban a hosszú múltra visszatekintő, ám a szakmában jobbára lesajnált (középszerű műveiről ismert) Terrytoons rajzfilmgyártó vállalat művészeti vezetője legyen, miután a céget alapítója, Paul Terry eladta a CBS tévétársaságnak. Deitch – a Terrytoons veteránjainak legnagyobb megrökönyödésére – a UPA művészi szellemiségét hozta át a profitorientált stúdióba, s két évig (míg a főnökség le nem váltotta) az irányítása alatt készült művek azoknak a modern rajzfilmeknek a sorát gyarapították, amelyek időközben kikoptak a leszállóágba került UPA repertoárjából. Deitch hasonló szellemiségű munkatársakkal vette körül magát – közülük többen neves alkotókká váltak: Jules Feiffer a képregény-művészet meghatározó alakja lett, Ernest Pintoff saját animációi is jelentékenyek, nem is beszélve a pályáját Deitchnél kezdő Ralph Bakshiról, az egészestés amerikai rajzfilm későbbi fenegyerekéről (életművéről lásd P. Szabó Dénes írását: Filmvilág 2020/7).
A stáblista nem rendezőként, hanem művészeti vezetőként tünteti föl Deitch nevét az ekkor készült Terrytoons-rajzfilmeken. Egy részük új típusú, a mókás állatfiguráktól többnyire meglehetősen távol álló hősöket hozott az animációs karakterkészletbe: ilyen például Clint Clobber, a zsörtölődő gondnok, a papucsférj John Doormat, vagy Sidney, a nyűgös elefánt. Utóbbi látszólag közel áll a Terrytoons vagy akár a Disney állatfiguráihoz, ám éppen rajta keresztül szemléltethető igazán, hogy Deitch mennyire szereti – Leonard Maltin találó szavait kölcsönvéve – frusztrációba és boldogtalanságba fojtani a komédiát. A stúdió ázsióját növelte és Deitch művészi útkeresésének sikerét is jelezte, hogy a Sidney családfáját (1958) fölterjesztették Oscar-díjra.
A 20th Century Fox számára rövidfilmeket szállító Terrytoons animációi CinemaScope szélesvásznú képformátumban készültek; a síkszerű rajzfigurák, a minimalizált mozgások és az elnagyolt hátterek vízszintes kiterítése a stúdió legstilizáltabb rajzfilmjeiben működött a legimponálóbban. Az Ernest Pintoff rendezésében készült Flebus (1957) végletesen leegyszerűsített és gépies mozgású emberkarakterek találkozásainak variációiból áll; a túlontúl barátságos címszereplő egy ismeretlennel nem találja a közös hangot, végül az békíti ki őket, hogy mindkettejüknél neurózist diagnosztizál a pszichiáter. Mintha csak a Flebus ellenfilmje volna az Al Kouzel által rendezett Miasszonyunk zsonglőrje (1958), amely a modern kor nyavalyáival és a mechanizált ember képzetével szakítva a középkorba látogat: a világmegváltó ambíciókat dédelgető, de saját tehetetlenségével szembesülő zsonglőr egy szerzetesrendhez csatlakozva érti meg, hogy azokkal az adottságokkal kell élnünk, amelyekkel megáldottak bennünket. A szívmelengető tanmese szövege Boris Karloff előadásában hallható, míg a képi világ kis- és nagytotáljait sokszor csoportokat és tömegeket láttató miniatűr figurák töltik meg.
A Terrytoonstól távozva Deitch önállósodni próbált New Yorkban, de útjai hamar a Rembrandt Films nevű céget vezető William L. Snyderével találkoztak, aki az alkotó előkészítés alatt álló rajzfilmjének finanszírozását ígérte, ha Deitch elintézi a producer függő ügyeit – Prágában. Bár Deitch vonakodott elfogadni a megbízatást, a Munro című rajzfilm érdekében – s mint kikötötte, mindössze tíz nap erejéig – mégis vállalta az ügyintézést. Regénybe illő a fordulat: 1959 októberében a munka szólította Prágába, de a szerelem marasztalta ott, Deitch ugyanis megismerkedett Zdenka Najmanová gyártásvezetővel, akivel öt évvel később házasságot kötött, s csak a halál választotta el őket. Az a típusú alkotói közelítésmód is inspirálta, amely élesen eltért az amerikaitól: cseh kollégái művészeti formát láttak az animációban, nem futószalagon előállítható termékeket.
A drasztikus miliőváltás Gene Deitch munkásságának fénykorát hozta el. A hatvanas éveket két animációtörténeti jelentőségű rövidfilm keretezi: az 1960-ban, már a prágai csapattal megvalósított Munro, valamint az 1969-es Óriások (eredeti címén: Obři) – az előbbi Oscar-díjat kapott, elsőként azoknak az animációs rövidfilmeknek a lajstromában, amelyek Amerikán kívül készültek; az utóbbit San Sebastianban tüntették ki a nagydíjjal. A Munro szatirikus rajzfilmje Jules Feiffer ötletén alapul: Munrót, a négyéves kisfiút besorozzák, s számos (komikusra vett) viszontagságot él át, mire felettesei rájönnek, hogy a fiúcska nem illik a sereg soraiba. Deitch, Feiffer és a látványtervező Al Kouzel szikár animációja remekül használja ki a termetes bakák és az aprócska gyermek vizuális kontrasztját, a szituáció abszurditását s nem utolsó sorban az össze nem illő beszédhangokat: a kisfiú bátortalan hangocskája (Deitch első házasságából született hároméves gyermeke szólaltatja meg Munrót) a felnőttek hol motyogó, hol artikulátlanul üvöltöző hangjával váltakozik, miközben egykedvű narrátorszöveg kíséri az eseményeket. Snyder cégének Deitch további rövidfilmeket is készített, köztük két Oscar-díjra jelölt művet: az Önvédelem… gyáváknak (1962) és a Hogyan kerüljük el a barátkozást (1964) egyaránt mosolyogtató, ám szabványosabb animáció. Az igazi nagy dobás az Óriások, amely a Munróhoz hasonlóan szatíra, de a komorabb és elvontabb fajtából. Két törpenövésű antihőse – a kék és a piros gnóm – újra és újra egymást sértegeti; a verbális csörtét a törpéket ideig-óráig védelmező, ugyanolyan színű óriások hivatottak lerendezni fizikailag (a pártfogókból kizárólag a lábfejük látható és – védenceikkel szemben – teljesen némák). A folyton változó hatalmi viszonyokat modellező és a casus bellik nevetségességét kifigurázó szemléletmódot Deitch azzal teszi igazán provokatívvá, hogy az összecsapások szüneteiben archív képsorokat vág be valódi tüntetésekről, zavargásokról, pusztításokról – félreérthetetlenül jelezve, hogy nem (csak) az óriások és törpék szimbolikus földjéről szól a film. Bár az ihletet Deitch számára a zsidó–palesztin konfliktus adta, 1969-ben Csehszlovákiában nem volt nehéz úgy értelmezni, hogy az Óriások a szuperhatalmak, Amerika és a Szovjetunió szembenállását jelképezi. A kultúrpolitika mindenesetre hajlott erre: az Óriásokat betiltották, csak a rendszerváltás után lehetett újra látni.
A hatvanas években Deitch és kollégái a Bratři v triku stúdióban főként Amerikából rendelt sorozatokkal foglalatoskodtak: a Tom & Jerryből 13, a Popeye-ből 26, a Krazy Katből 52 epizódot készítettek Prágában. Szomorú irónia, hogy Deitch nekrológjai leginkább ezeket a sorozatokat említették, pedig egyik sem az ő figurájára épül – ráadásul a Tom & Jerry hívei szerint a szériának a legrosszabb részei fűződnek Deitch nevéhez, ami az érintett epizódok rossz ritmusát és halovány gegjeit figyelembe véve, a legkevésbé sem megalapozatlan állítás. A megemlékezések éppen Deitch saját karakterére építő sorozatát nem segítettek előhozni a feledés homályából: a rendező 1965–67 között készítette pályája egyik ékkövét, a Nudnik című sorozatot, melynek főhőse Chaplin Csavargójának igen közeli animációs rokona. A Nudnik édesbús burleszkjében a tárgyakkal és embertársaival vív komikus küzdelmet az ágrólszakadt címszereplő, aki minden megaláztatást és vereséget képes derűvel maga mögött hagyni. Gene Deitch a Nudnikkal és az Óriásokkal ért munkássága csúcsára; a hetvenes évektől a kilencvenes éveket követő visszavonulásáig egy connecticuti vállalat megbízásából gyerekkönyveket adaptáló animációkra specializálódott, jelentős művet a későbbiekben már nem alkotott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14693 |
