Megyeri Dániel
A monumentális képregénycsoda intim közelségbe hozza, majd egyetemessé nagyítja a szerző legmélyebb személyes traumáját.
A graphic novel egyik legkomolyabb csúcsteljesítményét, kritikai konszenzus szerint egyenesen a műfaj Ulysses-ét megalkotó Chris Ware-t szisztematikus, monomániás szerzőként lehet aposztrofálni. Életművének legfontosabb sarokköveit mindvégig az egzisztenciális elhagyatottság, a társadalmi izoláció, a kommunikáció képtelensége és a kilátástalan depresszió köré emelte, amelyekkel tevékenyen járult hozzá ahhoz, hogy a globális irodalmi elit is elismerőbben tekintsen az oly sokáig lefitymált, mára már számtalan magnum opust kitermelő képregényes formátumra. (Többek között Will Eisner, Art Spiegelman, Robert Crumb, Alan Moore és Neil Gaiman előkelő társaságába katapultálva magát.) Legismertebb antihősei passzív éretlenségükbe burkolódzó, gyerekkori traumáiktól megbéklyózott, és így a felnőttvilág problémáival szembenézni képtelen „férfigyerekek” (man child). Ware világában az elveszett gyermekek elkerülhetetlenül elveszett felnőttekké válnak.
Jimmy Corrigan Rusty Brown mellett a szerző leginkább emblematikus figurája, története eredetileg 1995 és 2000 között, epizódokra bontva, először a chicagói Newcity hetilap hasábjain, majd Ware saját kiadású Acme Novelty Library köteteiben jelent meg. A 36 éves, lelkisérült férfi hétköznapjait egy teljességgel személytelen chicagói irodaház szűk fülkéjében tölti, a munkahelyi kézbesítőlánnyal kialakított intim viszonyról fantáziálva, és parttalan, de elkerülhetetlen telefonbeszélgetéseket folytatva betegesen túlgondoskodó édesanyjával. A kisember archetípusát megtestesítő férfi minden pórusából kínos, szánandó esetlenség és félszeg jámborság árad, amik egytől egyig a társadalmi masszában feloldódó láthatatlan egyének szerencsétlen attribútumai. Csüggedt vegetálásának egy váratlan telefonhívás vet véget – amit kontrollmániás anyja elől titokban kell, hogy tartson –, a vonal túlsó végén Jimmy Corrigan sosem látott apjával. Antihősünk a törvényszerű ledöbbenést és rövid lamentálást követően útra kel Waukosha (Michigan) képzeletbeli városkájába, hogy megismerkedjen az életébe brutális hirtelenséggel betoppanó férfival, szélesre tárva a kaput nemcsak egyéni, hanem nemzeti identitást formáló flashbackek és végeláthatatlanul kígyózó tudattekervények előtt.
„A prózai írással ellentétben a képekkel való írás különös folyamatának köszönhetően az asszociációk és emlékek szó szerint a szemünk előtt halmozódnak fel; emberek, helyek és események tűnnek fel a semmiből. Egyes átjárók a gyermekkorunk emlékezetes helyiségeibe nyílnak, az élő arcok halott rokonainkon köszönnek vissza, a távoli szerelmek pedig szinte varázslatos módon, egy csapásra tűnnek fel az oldalakon – a lehetséges érzetkombinációkat húsba vágóan zsigerivé téve.” Ware, az olvasóit zavarba ejtő, már-már perverz lendülettel taszítja az empátiát gyakorolni kénytelen befogadó pozíciójába – mind tematikai, mind formai tekintetben.
Alkotói tőkesúlyként a szerző önnönmagát adja az emocionális egyenlethez: ugyanis mindössze egyetlenegyszer találkozott apjával, már felnőttkorában, épp e mű írása közben. Érzelmileg, majd a későbbiekben nem csak érzelmileg lecsupaszított antihősét nyomasztó aprólékossággal követhetjük végig a kudarcra ítélt családi újraegyesülés, múltanalízis és generációkon átívelő titokfelfejtés gyötrő stációin. A szekunder szégyenérzet tüzes ostorként csapdos a képregény oldalairól a tékozló szülőfigura előbb kínos viccelődései és szemérmetlen-kendőzetlen testisége, majd rasszista és szexista kirohanásai okán. Életünk minden egyes balul sikerült összcsaládi rendezvénye, vagy egy szívünk szerint letagadandó távoli rokon miatt érzett gyötrődésünk fájdalmas esszenciájával akasztva olvasójába a horgot.
Scott McCloud A képregény felfedezése (1993) című meta-mesterművében, képregényes formátumban tekintette át a műfaj csaknem 3000 évre visszatekintő, majdhogynem az egyiptomi hieroglifákig nyúló történelmét, és fektette le a képregények alapvető szabályrendszerét a vizuális megjelenítés alapvetéseitől (absztrakttól a fotorealisztikusig, a nyugati és a keleti kulturális sajátosságok közti különbségekig), a narratíva- és időkezeléstől kezdve, a kép és szó harcán keresztül egészen az olvasói figyelem irányításáig és a megfelelő panelsorrendig. Ugyan jelen sorok írója az említett zseniális alapművet többször is olvasta és kifejezetten rutinos panelszörfölőnek tartja magát, Jimmy Corrigan családjának több idősíkot felölelő története Ware precíz, tervrajzszerű panelstruktúrájának, illetve formai eklektikusságának köszönhetően számtalanszor komoly agytornára késztette.
Miközben címszereplőnk ripityára tört identitásának legapróbb szilánkjai után kutatunk, az egyes, oldalszámoktól megfosztott panelek közötti kapcsolatok és lehetséges hatás-ellenhatások alapján folyamatosan, újra és újra át kell gondolnunk és értékelnünk a továbbhaladás, vagyis az olvasás és végeredményben az értelmezés irányait, lehetőségeit. Az identitás finom és kényes összetétele hibák és korrekciók ezreinek törékeny összképe, folyamatos újratervezéseket követően kirajzolható térképstruktúra.
Ha mindezt megbolondítjuk a rendkívül aprólékos, 20. századelőt megidéző, geometrikus vizuális stílussal és a szövegbuborékokban található, hihetetlenül apró betűkkel, az olvasó állhatatos analitikusokokat megszégyenítő figyelemtöbbletet kell, hogy megmozgasson, szempárját és szürkeállományát az emlékezés procedúrájához elengedhetetlen „elmenagyítóvá” előléptetve. (Tán nem véletlen, hogy a monstre kiadás jónéhány, az olvasónak szánt instrukcióval kezdődik.) A narratív és vizuális kontextusba könnyebben beilleszthető képregénypaneleket ráadásul vaudeville előadások, sideshow sztármonstrumok vagy épp a haldokló vadnyugat csodaelíxirjeinek hirdetéseire hajazó, az elbeszélésből kikacsintó, de azt gazdagító promóciós anyagok, hol kivágható, pepecselős útmutató alapján összeállítható játéklovak, vagy épp az antihőst felhúzható játékrobotként feltüntető ábrák szegélyezik.
A vizuális kavalkád közepette az idősíkok is kardcsörtébe kezdenek egymással, egyetemes szintre emelve az identitáskeresés és az elhagyatottság kéz a kézben járó témáit. Jimmy Corrigan és édesapja kudarcra ítélt családegyesítésének modernkori cselekményszála mellett Jimmy abuzív ükapjának és nagyapjának az 1893-as chicagói Világkiállítás által keretezett kapcsolatába is betekintést nyerhetünk. Ware a generációkon átívelő traumákkal, az elhagyott gyermekek által nemzett elhagyott apák által nemzett gyermekek végtelen időhurokjával fogalmaz meg könyörtelen kritikát a megtörhetetlen egyéni és történelmi mintázatokról egyaránt.
A monumentális világkiállítás technológiai vívmányaival a háttérben a családi konfliktust egy nagy lépésre készülő nemzetre adaptálja, azonban a jobb világ, a hősök és az ideálok könnyen szétfoszló képe ködbe vész – ami marad, az a kiábrándult csodavárás, mindhiába. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik bele a Jimmy irodájából látható, egy másik toronyház tetejéről a biztos öngyilkosságba vetődő szuperhősjelmezes férfi motívuma, valamint a képregény elején felbukkanó, ugyanezt a hősmítoszt és -ikonográfiát kegyetlenül kikezdő vásári, pocakos szuperhős-mutatványos személye. Akiről – mármint Supermanről – ráadásul a Jimmy sokáig azt hiszi, hogy a vérszerinti apja, hiszen gyerekkorában látta őt kisurranni az anyja hálószobájából. A kisfiú a maszkok mögött rejlő valóságot keresi, személytelen arcoktól várja az önigazolást és az érzelmi beteljesülést.
Ha mindehhez hozzávesszük a Corrigan-família szó szerint és átvitt értelemben is sokszínű családfáját, az ükapa tiltott viszonyát a feketebőrű cselédnővel, a Jim Crow-érára tett társadalmi és kulturális utalásokat, majd Jimmy apjának feketebőrű örökbefogadott lányát – akivel, tudtán kívül, még távoli vérrokoni kapcsolata is van a címszereplőnek –, egy ideáival, illúzióvesztésével, frusztrációival és faji sokszínűségével, illetve az ezekből fakadó hosszú távú következményekkel szembenézni kénytelen, ám valójában erre képtelen nemzet képe is kirajzolódik egyetlen elfuserált család többgenerációs történetén keresztül. Ez pedig, a 2020-as amerikai eseményeket távolról szemlélve, szomorú aktualitással is felruházhatja Ware örökbecsű műalkotását.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 30-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14692 |
