Kelecsényi László
Zalán Vince gyűjteményes kötete leletmentés: nem hagyja veszni, amit divatjamúltnak vél a hálátlan utókor.
Egy filmkritikus feljegyzéseit hirdeti az alcím, de ez a könyv nemcsak jóval több, hanem egészen más, mint valamikor már nyomdafestéket látott írások összegereblyézése. Már az a tény, hogy a tudományos igényű dolgozatokat filmes életrajzi naplóval szegélyezi, gyanút kelt a hasonló köteteket laza mozdulattal félretoló széplelkekben. Kalandozás lenne? Tartsunk vele: miféle szellemi vidékekre csal magával?
Belekötnék az alcímbe:
Zalán Vince soha nem volt kizárólagosan filmkritikus a fogalom napilapi, de még
folyóirati értelmében sem. Nem gyakorlatoztatta a tollát kötelező jelleggel
ilyen-olyan bemutatókkal, szerencsénkre és az ő szerencséjére. Írt arról, amit
szeretett, amit érdekesnek talált, amit fontosnak vélt a magyar és az egyetemes
filmtörténet évtizedeiben. Filmkritikákból is lehet persze kötetet gyártani,
csakhogy minek? Ennek a több mint 300 oldalas könyvnek a hátsó füléről egy
boldognak tetsző, komoly férfiú mosolyog ránk. Szerintem bölcs a mosolya, mert
látta és átélte azt a korszakot, amiért érdemes volt még vetítőkben üldögélni,
sötétben vakoskodva jegyzetelni, elméleti tanulságokat levonni, megírni.
Tovább kötözködve – már a
szerzővel együtt gondolkodva – kérdezhetjük, miért ezeket az írásait válogatta
bele ebbe az életművét mustrázó nyomtatványba. Aki ismeri a munkásságát, tudja,
össze lehetett volna rakni akár egy másikat. Ám készséggel elhisszük, mégiscsak
ő ismeri legjobban a dolgozatait, s ha ezt az irodalmi asztalt terítette meg
nekünk, ne csak gusztáljuk, falatozzunk is a választékból. Kalandozások
– ez talán a magyarázat, nem is talán, hanem egészen biztosan. Olyan felfedezőutakra
hív, amely ösvényeket általában elhanyagoltak a mindig is divatok után menetelő,
magukat mégis felfedezőnek vélő esztéták. Mindjárt az elején, a kötet első
harmadában a magyar film képíró mesterei sorakoznak Makk Károllyal kezdve, Huszárikkal,
Fehér Györggyel, Bódyval folytatva a sort, a sejtetésnél többet elárulva arról,
szerinte mi köti össze ezeket a többségükben félreismert és ugyanúgy félre
interpretált magyar rendezőket. Makk visszatérő alakja Zalán munkásságának,
kismonográfiát írt róla egykoron, most titkot fejt, ha nem is nagyot, de
fontosat. Az életművész rendező álcájában bujdokló rendező modernista
trilógiája (Megszállottak, Elveszett
paradicsom, Az utolsó előtti ember) a hazai új hullám, filmművészetünk
megújulásának előfutára, amit kevesen tudnak. Az első darab robbantó hatását
még csak-csak elismerik, de rögtön félre is értik. Nem csupán gazdasági újítók
ezek a férfiak – a szocializmus korának értelmiségi válsághősei, akiket a rég
halott, rég feledett Sarkadi Imre (a trilógia második darabjában) írt meg máig
világító érvényességgel. A korszerű filmnyelvet kereső és birtokló Makknak a
hatvanas évek közepére elvették a kedvét a folytatástól. Az ő pályája nem tört
meg, vagy nem úgy tört meg, mint Zalán többi alanyáé. Huszárik, Tóth János,
Fehér és Bódy, csak surranó-pályákon tudtak versenyben maradni, stúdiókkal,
elfogadó szervekkel, közönségbefolyásoló ítészekkel küszködve. Van életművük,
méghozzá nem is akármilyen, de mennyivel termékenyebbek lehettek volna, ha csak
saját démonaikkal kellett volna gyürkőzniük.
A magyarok után az európai
(e jelzőt kétszer aláhúzva) film kiválasztottjai sorakoznak. Itt sem valami
kontinensi trend diktál. A „reménykeresők” számára fontos alkotók, élükön
Federico Fellinivel jönnek, szinte kézen fogva, mint egy nagy fináléban, s
közben Nino Rota halhatatlan, agyonjátszott zenéje szól – semmi Star
Wars-muzsika. Vidékiek vagyunk – szól a szerző üzenete, ha úgy vesszük, mi
európaiak valamiképp mind azok vagyunk. Bár becsúszik a mintába Nicholas Ray és
a Johnny Guitar, de hát a
Hollywooddal szemben végül is marginalizálódó rendező is ezt a vidékiséget
hozta a vászonra, nem véletlenül rajongott érte André Bazin útmutatásával a
nouvelle vague-os ifjak francia serege. Lindsay Anderson és Steven Soderbergh szintén
a kinn és benn is egeret fogni akaró macskához hasonlatos. Fassbinderrel és
Wendersszel pedig végre magunkhoz, Kelet-Európához közelítünk, nem szólva Angelopulosz
Jancsó-hatást mutató palackpostáiról.
A terített asztal desszertjei
megint a magyarok, egyetlen szóval a nem-játékfilmes mezőny háttérbeszorult
jelesei. Dokumentaristák és animációsok sorakoznak, s ekkor látjuk pontosan,
milyen gazdag is a honi filmpaletta. Sára Sándor, Gyarmathy Lívia,
Reisenbüchler, Jankovics magasodnak fölénk – kapkodjuk a pillantásunkat munkáik
magaslati pontjairól, az alkotói felemelkedés „kilencedik emeletéről”.
A kötet zárójelei okozzák
a legnagyobb meglepetést. Bár igazán nem kellene álmélkodnunk, hogy Zalán Vince
a személyesség bizalmasságával avat be a filmművészettel kötött hosszú
viszonyába. Első ifjúságában, valamikor még a hetvenes években, a fekete
borítós Filmkultúrába írt egy
érzékletes portrét, az e kötetből hiányzó, új trendek számára poros Bo
Widerbergről – A sárkányeregető címen.
Ez a rang őt is megilleti.
Gondolat Kiadó, 2020
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14690 |
