Ardai Zoltán
A Kitano-féle jakuza különös képlet: mintha egy sztoikus géppisztolyt ragadna. Minimalista kalandfilmek hőse.
Nevének formulája bizonytalan, de alighanem ő a legérdekesebb mai japán filmes. Tizenöt éve még mint kabarettista és fekete humorú tévé-komikus működött, akkor moziszínészi svungot is vett (Osimánál). Rendezni nyolc-kilenc éve kezdett. Szerzői filmeket forgat, melyek többségében egyszersmind ő az élszínész. Azóta amerikai sztárrá is vált, nemrégiben Keanu Reeves-szel huzakodott a Johnny Mnemonicban. Jövőre tölti be az ötvenet. Ez Takesi. Már ha így nevezzük, ahhoz igazodva, hogy angolnyelvű főcímlistákon rendszerint a puszta Takeshi, esetleg a „Beat” Takeshi felirat jelzi őt. A kutatások jelen állása szerint ez olyanféle nomen, mint Rodolfóé, minthogy Beat T-nek voltaképpen Kitano Takesi a becsületes neve (ha ugyan nem Kitano Takasi), úgymint Kukorica János, Kuroszava Akira. Legalábbis egy igen színvonalas itthoni műsorkatalógus -Az ismeretlen Japán című kiadvány (Toldi mozi) – amellett áll ki, hogy Takesinek Kitano a vezetékneve. Mérget egyelőre ne vegyünk rá, mert ha beletekintünk a füzet szüzsé-vázlataiba, ördögi névlabirintus szippant magába. „Icsi felfedezi, hogy Hirate ugyanolyan jó harcos mint ő” (Ikehiro-rendezés). „Takesi leállítja bandáját, közben társai unszolására Maszaki talál magának barátnőt Sajaka személyében” (Kitano-rendezés). „Konfliktusok dúlnak Takahasival, Murakava számára egyre terhesebb lesz a jakuza élet” (szintén Kitano). Szóval: Boroszlay, Csővári vagy inkább Bandi, Edömér? Kivehetetlen, csak a „jakuza élet” világos beszéd.
A jaguár a leopárdnak americano alakváltozata, a jatagán viszont szeldzsuk szabású hadi tőrkés. A jakuza japáni gengszter, ember a Jakuzából. Valaha Sanghaj is nagy időket élt, de az ott rivalizáló családi főnökségek virágzását e század derekára elverte a jég. A Jakuza legjelesebb belviszályai ellenben a második világháború után zajlottak, először éppen Hirosima tartomány dermedt napjait pezsgetve meg. Csavard fel a szőnyeget, visszhangzik már a lépcsőház. Azóta a jakuza-filmnek is gazdag története lett, belső iskolaágazatokkal, irányzati korszakokkal.
Múlván az évtizedek, a lepárlás aktusa is esedékessé vált, már ami a jakuzaizmus kinematográfiai oldalát illeti. Ahogyan a spanyol lovagregények és pikareszk ponyvák tömkelege egyszercsak az újkor reggelét felismertető Cervantesnél hasznosult, vagy ahogyan a Viktória-korabeli angol kalandirodalom szférikusara megemelkedett Joseph Conradnál, úgy találkozott össze az egyik legnépszerűbb japán moziműfaj a rendező Takesivel – leszámítva természetesen azt a körülményt, hogy a grand art időközben atlantiszivá vált. A rendező Takesi – egyszóval Kitano – művészete nem fed fel széles átjárókat messzenyúló ismeretlen tájékok felé, vélhetően mit sem „előlegez” (16 mm-es, homályló színesfilmek a kilencvenes években), nem bontakozik megrendítő szintézissé sem, nem is lenyűgözően személyes. Ki tano egyszerűen csak saját kedvére tesz egy műfajjal (vagy inkább egy-eggyel; nem ragaszkodik folyvást a geng-tematikához). Eredetien, hát hogyne, a maga olyan-amilyen kedélyével. Ennyi elég is, hogy a jakuzamozi átolvadjon a kezén, másképpen hasson, mint ahogy szokott, a nézői figyelem egyéb irányokba terelődjék és jellege is módosuljon, meditatívabbá legyen. Akik örömüket lelik a Fukaszaku Kindzsi-gengszterfilmek ben, de egy Ozu-előadású családi történetet szenvedés végigülniük, azok a kitanói műveletet nem ítélhetik meg kedvezően. Felőlük nézve ez az eljárás a jakuzamozi kifakítását jelenti, ha nem éppen kasztrálását. Aki viszont úgy kedveli Fukaszakut, hogy Ozuban elmerülnie sem nehéz, az jól jár Kitanóval; egymástól igen elütő filmfajták nedűinek tiszta, nem pancsszerű összeszüremlését élvezheti.
Azért mi nagyon távolról nézzük ám mindannyiukat. Elhiszünk róluk bármit. Például, hogy a nagy Ozu a valódi nippovi film mestere, a nagy Kuroszava ellenben ál-nippovi rendező, kinek hírhedett képteremtő erejétől a magas keleti ízlés csak öklendeni tud. Európa egykor őt hitte a legesszenciálisabb élő japánnak, majd azonban értesült a vádakról: Kuroszava a szellemi Japán árulója, mindig is az europid felfogású dekoratívizmusra utazott, odasimulva a vaksi fehéremben egzotikura-igényéhez. De valóság lehet-e az, hogy a fejlett japán ízlés sajthomogén, ellentétmentes, mégis eleven, és hogy Kuroszavának semmi köze hozzá? A kitagadottat mindenesetre Akutagavához szorosabb lelki rokonság fűzi, mint bármely francúzhoz; az akutavagai novellisztika sűrűn idéz fel izgatóan sötétes és ragyogványos képeket, amelyek drámaian jelentéstele görbületeikkel az emlékezetbe égetődnek. Hanem talán valami hokkaidói szekta a rég holt Akutagavát is kiátkozta. Hát tudjuk mi ezt? Sokáig még azt is elhittük, hogy az 1950-es Kuroszava-alapfilm Akutagavának A vihar kapujában című csúcsművét adaptálta, holott egy egészen más, bár nem kevésbé jó írás nyomán készült. Mereszthetjük a szemünket a kitanói filmfolyamra reggeltől estig, észrevehetünk akárhány szellemkomponenst, sodortathatjuk is magunkat, a vegyarányt úgysem foghatjuk fel. Amit a japáni lát.
Kitano op. 1.: Erőszakos zsaru, 1989. Követik: Forráspont (avagy Robbanás), 1990; Tengerparti jelenet (avagy Azon a nyáron...), ’91; Szonatina, ’93... Tavaly A kölykök visszatérnek készült el. Az Erőszakos zsaruban a szerző-címszereplő még adott az olyan látványhatásokra, amelyek a fehér misera plebs számára is attraktívak. Ami nem jelent értékhalált. A befejező visszhangos pisztolypárbaj-jelenet -a raktárcsarnok fel-le kapcsolt villanyvilágításának effektjével – úgy leleményes, hogy egyben klasszikus értékű. Csakhogy éppen ez mutatja Kitano kiforratlanságát, hiszen aztán filmről filmre a repetitív minimalizmus felé közelített, feledve a haragvó zsarut. ’89-ben még nem átallott kísérőzenét is bevetni, mégpedig egy tömör, emblematikus dallamot, mint az egykori francia-olasz koprodukciós iskola nagyjai; Enrico, de Broca, Lupo és a többiek. A tetejébe Satie-zenét alkalmazott (a pusztai-magyar, szóval azért turánias reminiszcenciájú első gnossienet, elektro-pengetős változatban). Nahát, az efféle malackodásokon – valóságos Kuroszava! -igen gyorsan túllépett. Már a Forráspont hangzásvilága is egészen másként szerveződik. Igaz, számos kép itt még önmagában is gyönyörködtető; igazán csak a Szonatinával ért be Kitano, ekkor teremtette meg a neszezésbe és fecsegésbe vesző, szórványos ütés- és lövéshangok jakuza-filmjét. Gengszterei itt jobbára csak lézengenek a tengerparton, míg a plánozás egyes huzamos szakaszokban íztelenebb még annál a módinál is, amit a derék Sautet vezetett be a mi kontinensünkön. A second hand trikókban ejtőző bűnözők hol táncolgatnak, hol papírkivágású kis figurákat rezegtetnek ihogva-vihogva. Én most ideteszem, aztán te odateszed. A közülük kilendülő vezérnek („Beat” T. játssza) végül sikerül egy nagyfőnökökből álló embercsomót kerepelve lekaszabolnia, de a lehanyatlók is, bár bevérződnek, ama papíremberkékre emlékeztetnek. Vagy ledőlő kórókra. A jakuzaharc kiszáradt bozótként zörög, már kegyetlennek sem minősíthető. Mégis, hogy a győztes bandita végül önfejébe is belelő, mintha érzelmekre utalna.
Érzelmi fűszeressége mindenekelőtt a (bárha hűvös) francia gengszterizmusnak van, legalábbis a Vörös kör Melville-je és mások mozi-tanúsága szerint. Franciaországban érdemes. Bénán esünk koporsóba, de így éltünk vitéz módra. Az italoamerikai maffiázásnak is megvan a maga zamata, bár Scorsese Casinójának maffiózói azért már kissé bosszantóak. Sok köztük a beszűkült és hozzá még naiv hülye, aki abban a hiszemben él, hogy az élet mézeinek ismerője felhalmozott príma bútoraival, strandolásaival, szopatásaival; egyéb nincs a világon, ha az Államokban nincs. Át sem látják, milyen mechanizmusban mozognak (mindegyikük meglepődik, ha a jóbarátok épp az ő gigájára kerítenek sort egy dróttal, deszkával vagy lőfegyverrel). Immár tudjuk, nem ők a legoktondibb beszervezettek, hanem a keletázsiad banditák. Kivéve öngyilkosaikat. De bizton mondhatjuk-e, hogy az utóbbiak a végletes jakuza-üresség nagy megérzői? Vajon nem megint valami szánalmas nyugati félreértés ez?
Míg Kitano jégvirágos akasztófahumora a Forráspontban finom, néha leheletfinom gegtechnikával érvényesült, a Szonatina poénhálózata élesen ütközik ki. Egyrészt éppen azért, mert a textúra-egész itt pasztózusabb, másrészt mert Kitano humora és a főhősé itt kiváltképpen egybeolvad. Nehéz tehát rámutatnunk, mitől fáradt el a vidám, malmozni is szerető multikiller (mintegy elszakadva Kitanótól). A Szonatina lusta, olykor-olykor felgyorsuló zizgése megragadó, antifrenetikus jellege üdítő, a Himaláján innen és túl egyaránt. Ám hogy Kitano az ürességgel játszik-e inkább vagy csodás minimáliákkal (melyeknek valaminő sérelmei késztetnék netán öngyilkosságra a főalakot), azt mi innét be nem mérhetjük. Csak lessük, mint lavírozik a titokzatos japán. A régi költő, Macuo Baso szuggesztívebb, felmutatott apróságai hatalmasabbak, de a múlt elmúlt. Eltemették már Tsnizakit is, a minimalista erotika e századi regényírómagiszterét. Egyik könyvének, az Egy hibbant vénember naplójának címszereplője – részese azon szédítő örömöknek, amelyeket speciálisan a fölényes nő vonakodó lábujj-odanyújtásából nyerhetnek az értők-nem hajlandó lemondani másféle szórakozásairól sem. Színházból jövet népviseletben gázol a neonreklámos tokiói utcán és az előadás emlékén berzenkedik: ezek már nem tudják, mi a kabuki. Murakava, a Szonatina veteránja nem dúl-fúl „ezek” miatt. Kaszabol, mosolyog, majd elhullajtja magát, őszi jakuza.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 33-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1469 |
