Schubert Gusztáv
Honnan jön a „kultúrharc” pusztító, önsorsrontó tébolya?
A cím egy rendszerváltás után megjelent dokumentumkötetre utal, amely a könyvkiadást felügyelő és cenzúrázó Kiadói Főigazgatóság 1961-1970 között keletkezett irataiból adott közre bőséges és elrettentő válogatást. Lett volna más ötletem is a címadáshoz, de végül ezt választottam a szüntelen „déja vu” miatt. Mert a politikai rendszer, amelyben élünk, előszeretettel másol korábbi korokat, egyforma bőséggel merít a Horthy-korszak, a Rákosi-diktatúra és a Kádár-korszak politikai, kultúrpolitikai eszköztárából. A magyar társadalmat pillanatnyilag irányító eszmerendszer eklektikus, vagyis „posztmodern” ideológia.
Ami a Színház és Filmművészeti
Egyetemmel történt, fenemód ismerős, és mégsem egészen az, mert az SZFE elleni
kormányzati támadás mögött nincs igazi ideológia. Ha lenne, nem feltétlenül
értenék vele egyet, de az ellenfél tartását, hitét, világmagyarázatát a fair
play szellemében tisztelném. A posztmodern mögött azonban nincs világkép, nincs
személyiség, megfoghatatlan, mint az alakját folytonos változtató Próteusz, ami
egy posztmodern regény esetében nem okozhat különösebb gondot, jó íróknál akár
élvezetes is lehet, a posztmodern politikában azonban nincs köszönet. A posztmodern
politikának a leglelke, hogy nincs lelke, mert nem egy eszme, nem egy átgondolt
és emberséges cél és világkép vezeti, hanem csakis a hatalom akarása. Minden mondata,
minden cselekedete politikai termék. Nem gondolhatja komolyan, amit tesz, mert
nem gondol semmit, csak alakot vált, ha a hatalom megtartásának, gyarapításának
szükséglete úgy követeli. Ez a fajta politizálás nem írható le pontosan a populizmus
fogalmával, mert minden politikusnak természetes vágya, hogy a lehető legtöbben
szeressék, hogy aztán majd egy kitüntetett pillanatban őt és pártját válasszák.
A posztmodern politika nem a népszerűség vágyától, hanem a módszerétől válik
negatív erővé, attól, hogy illuzionista. Ha bevallaná, hogy amit tesz, csak szemfényvesztés,
amit mond csak halandzsa, elvesztené híveit. Ezt a szemfényvesztést az
istenadta publikum tényleg csak a bűvésznek és a színésznek nézi el. Mert nekik
a színlelés a feladatuk és mesterségük, nem pedig az igazmondás, az „igazat” a képzelet
segítségével teremtett mikrokozmosz - a színdarab, a regény, a vers, a
szimfónia, a festmény, a film - képviseli majd. De épphogy nem kinyilatkoztatva,
frázisokban, közhelyekben, hanem úgy, hogy az a kisvilág hűen modellezi és
átélhetővé teszi a makrokozmoszt, a végtelen nagyvilágot.
*
Az illuzionista politikusnak
tehát nincs lelke, nincs a társadalom egészét (vagy legalábbis döntő többségét)
jobb élethez segítő célja és tudása, ezért van szüksége az illúzióikra és a
bűvésztrükkökre. El kell hitetni a publikummal, hogy lelke van. És ehhez kellenek
a letűnt rezsimek rekvizitumai, azok a politikai rendszerek ugyanis, ha igen
messze estek is az ideáltól, amit maguk elé tűztek, de mégiscsak hittek
valamiben. A Horthy-rendszer egy harmadára csonkolt, kis országgá lett középhatalom
feltámadásában, és a feudális életeszmény fenntarthatóságában; a
Rákosi-rendszer a brutális kizsákmányolást felszámoló, mindenki egyenlőségét
megteremtő új világ víziójában (amely aztán a múltat eltörölve, rövid úton önmagát
is kiradírozta az erkölcsi világból), és a Kádár-rendszer, amely arra a hitre
épített, hogy a gyűlöletes proletárdiktatúrához képest mégiscsak lehetséges egy
másféle, „emberarcú” szocializmus.
Mindhárom rendszer összeomlott,
nem utolsó sorban azért, mert megcsúfolta önnön eszményeit, hogyan, miért, nem
ennek a lapszéli jegyzetnek a dolga, de az biztos, hogy végletesen különbözőek.
És ha a néhány éve még sűrűn emlegetett ‘56-os forradalmat is emlékezetünkbe
idézzük, csak még tisztábban látjuk, hogy mindez nem férhet meg egy lélekben vagy
egy politikai portfólióban. Márpedig megfér, hol az egyik, hol a másik rendszer
szimbólumai tűnnek föl a magyar politika színpadán. Az Orbán-rendszer mindenkinek
teljesíti a vágyait, hol a Horthy-korszak urambátyám dzsentri világába huppanunk,
hol a Rákosi-diktatúra csengőfrászára riadunk fel, hogy aztán magunkra húzva a keleti
blokk legkellemesebb cellájának tisztagyapjú lópokrócát, visszaaludjunk a
megszépült múltba.
Ahány szóvivő, annyi korhű
maszk, ahány politikai évad, annyi historikus élőkép, ahány választó annyi álom.
De hát a katyvasz talán mégsem a retorika és a színházművészet csúcsa.
A mi kis stabilizációnkban
is színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő; a hatalom képviselői
is. Sajnálom azokat, aki nem tudnak erről, nem látják, hogy csak eszközök a
hatalmi játszmában, és szívvel-lélekkel, kipirult arccal vetik magukat a
kultúrharcba.
A SZFE ellenfeleinek is szent
meggyőződése, hogy küldetésük van, úgymond a „nemzeti kultúrát” szeretnék diadalra
juttatni a Színház és Filmművészeti Egyetemen, ami szerintük „liberális kígyókeltető”
(micsoda ihletett költőiség, mégiscsak művészek az einstandoló konspirátorok),
és ott vennék föl a történelem fonalát, ahol 1945-ben elmetszették. Értem, hogy
mire gondolnak, csak azt nem értem miért nem sikerült az elmúlt száz év alatt
nevet találni az általuk szeretett világképnek és művészi stílusnak, a „nemzeti”
ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a magyar független államiság helyreállítása
óta mást jelent. A „nemzeti” addig ugyanis azt üzente, „nem osztrák”/”nem német
nyelvű”, ezt jelentette a reformkorban is. Perszonálunió vagy idegen megszállók
híján a „nemzeti” jelzőnek ez a fajta megkülönböztető szerepe megszűnt. A „nemzet”
a társadalom egészét jelenti. Minden magyarul írott mű a magyar irodalom
része, minden regény, vers, dráma beletartozik. Ez persze tautológia – quod erat
demonstrandum. Nincs értelmes oka és célja a magyar irodalom (irodalom, film, zene,
képzőművészet…) ideológiai alapú felosztásának. Mindaz, ami magyarul szól és
itt készült – az magyar vers, magyar színdarab, magyar film. Akkor is, ha az
író, festő, zenész dédszülei idetelepült svábok, szlávok, zsidók, cigányok,
örmények. Természetesen szó sincs arról, hogy minden magyarul írott mű – remekmű,
és arról sem, hogy mindegyikünknek minden magyar nyelvű vers vagy film tetszeni
fog. Nem klónok vagyunk, hanem emberek, különféle tulajdonságokkal, tehetségekkel,
hibákkal, műveltséggel, ízléssel megáldva. A társadalom természetes adottsága
nem az egyformaság, hanem a sokszínűség. Józan ésszel elgondolva, ugyan, hogy a
bánatba kerülhet újra terítékre 2020-ban, hogy melyik magyar író „nemzeti” és
melyik nem az. Mi értelme és mi haszna van ennek az irodalomban? A történelem
már számtalanszor megmutatta, hogy ennek a kirekesztő gondolkodásnak az égvilágon
semmi haszna, kára viszont annál több.
A „magyar” nem
tulajdonság, hanem praxis, magyar az, amit a Magyarok Krónikájába, a magyar nemzet
nagy könyvébe, beleírunk, beleélünk. Ennélfogva „magyarként” csak egy dolgunk
lehet, bármi is a szakmánk, hivatásunk, hogy tehetségünk és képességeink szerint
a legjobbat hozzuk ki magunkból. Ha valaki tehetséges, előbb-utóbb érvényesülni
fog, vannak ellenpéldák – Van Gogh, Csontváry –, de szerencsére ritkák. Attól
mindenesetre soha senki nem lett nagy író, zenész, színész, hogy elgáncsolta művésztársait.
Ha igaz lenne is a legenda, hogy Salieri megmérgezte Mozartot, az rajta mit sem
segített. A tehetségnek arra sincs szüksége, hogy a hatalom gyámolát keresse. Ha
mégis, az roppant kínos. A hatalom legfeljebb díjat tud adni, tehetséget nem. Ha
valaki a kultúrharc jegyében azt kéri az államtól, hogy kobozza el vagy pusztítsa
el a neki nem tetsző (mai frazeológiával: „nemzetietlen”, „magyartalan”) vetélytársak
birtokát, az még súlyosabb bűnbe esik.
Az elmúlt hetek kiélezett kultúrharcának
egyik tragikus hozadéka a Vidnyánszky-paradoxon: ha egy tehetséges művész a
hatalom kegyére hajlik, a hatalma növekedésével arányosan csökken a művészi tehetsége.
És ebben nemcsak az a végtelenül
szomorú, hogy a tehetséges Vidnyánszky nem szorult volna rá, hogy kegyenc és nagyhatalmú
kurátor legyen. Hanem azért is, mert a Művészet végtelenül tágas köztárságában tényleg
minden remekmű elfér, sőt még a rossz versek is, de hát egyebek mellett ezért van
a kritika (de nem a cenzor!), hogy a mérgező növényektől óvjon, a tudás nedvdús
almájára pedig rábeszéljen. Itt nincs „struggle for life”, itt csak win-win helyzet
lehetséges, minden remekművel mindenki nyer. Még az irigykedő vetélytárs is.
*
Honnan jön hát a
kultúrharc pusztító, önsorsrontó tébolya? A politika hozta ránk ezt az ártó
szellemet. A „két Magyarország” mérgező doktrinája nyomán a politikai vetélkedés
jobb és bal oldal között ideológiai háborúvá fajult. Onnantól kezdve a politikai
ellenfél gyűlöletes ellenséggé változott. A kultúrharc ennek a gyűlölködésnek a
rákényszerítése az oktatásra, a művészetre, a kritikára, és a médiára. Az SZFE
letámadását követő tiltakozás láttán a (félre)vezető kormánylap értetlenkedett:
ugyan miért lázonganak az egyetemisták, a hallgatónak az a dolga, hogy hallgasson.
Ennél pontosabb megfogalmazása nem is lehet annak a politikai téveszmének és
berendezkedésnek, ami kisiklatta a rendszerváltozást és tönkretette a magyar
nemzetet. Azt hittük, 1990-ben átléptünk a demokráciába, pedig csak az
egypártrendszert kozmetikáztuk, a szabad választás során négy évre egypártot
választottunk, amely azt csinálhatott, amit akart. A nyertes mindent vitt, a vesztes
oldalnak pedig négy évig kussolnia kellett. Minden nyertes politikus 15 millió
(vagy legalább is 10 millió) magyar miniszterelnökének képzelte magát, de végül
is csak 5 vagy 3 millióé lett, a többi magyar négy évre másodrendű állampolgárrá
vált saját hazájában. Kell-e magyarázni, hogy milyen eszement pazarlása ez a „humán
erőforrásnak”, hogy fél Magyarország kevesebb, mint az egész, és
nemhogy jobban, hanem sokkal, de sokkal rosszabbul teljesít.
És ez a folyamat nem áll
meg itt. Az abszolutista uralkodó végül magára marad: „Az állam én vagyok”. Csakhogy
a nemzetnek nem lehet egyesszáma: „Az állam mi vagyunk”. A megosztó, a
nemzetet első- másod- és harmadrendű polgárokra szétvagdaló szalámitaktika sohasem
az egész társadalom, csak a boldog (?) kevesek javát szolgálja.
Ez a mesterterv ölt testet
a „kultúrharcban” is: vitának helye nincs, kussoljanak egyetemi „hallgatók”, a művészek,
a tudósok és a kritikusok. Legalábbis a „magukfajták” – a választáson vesztesek.
Aki azt hiszi, a színészeket, írókat, filmeseket, tudósokat, egyetemistákat lehet
és érdemes pórázon tartani, semmit sem ért és érez a művészetből. Sem a
szabadság teremtő erejéből. A magyar filmtörténetben utoljára a kommunisták hitték,
hogy a művészet feladata a pártprogram népszerűsítése. Elegendő ránéznünk, hogy
mi maradt fenn a Rákosi-rendszer pártos „filmművészetéből”, az égvilágon semmi,
vagy ami mégis (Liliomfi, Körhinta), csakis azért, mert így vagy
úgy, ki tudott hajtani a sematizmus föléje gányolt betoncsíkja alól.
A hallgatásból nem lesz népdal, nem lesz nagyregény, e teher alatt nem nő cannes-i Arany Pálma sem. Szabadság nélkül nem lett volna Déryné, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Himnusz, Szózat, János vitéz, Toldi. Sem magyar nyelv, sem magyar gondolat. Csak néma csend.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14687 |
