Jankovics Márton
Kaufman ezúttal egy regényadaptációban vonultatja fel sajátos elmejátékait.
Charlie Kaufman napjaink egyik legszerzőibb forgatókönyvírója, akinek sajátos hangvétele és mániákusan visszatérő toposzai minden rárakodó stílusrétegen könnyedén átütnek. Így fundamentális változást tulajdonképpen nem hozott életművében, hogy 2009-ben ő maga is elkezdett rendezni, hiszen visszanézve világosan látszik: már A John Malkovich-menet, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy épp az Adaptáció is mélyebben ágyazódott az ő jellegzetes szerzői világába, mint az amúgy markáns kézjegyekkel bíró rendezőkébe. Bizonyára ebből a mindent leuraló forgatókönyvírói attitűdből fakad, hogy Kaufmannak egyáltalán nem erőssége az adaptáció, és eddig többnyire kerülte is. Amikor mégis ilyen feladatot vállalt, végül azt is teljesen feloldotta saját önreflexiós játékaiban és neurotikus hangütésében (lásd az Adaptáció és Az orchideatolvaj esetét). Mikor tehát kiderült, hogy Kaufman egy elsőkönyves író regényét adaptálja a Netflix számára, joggal gondolhattuk, hogy ezúttal sem sok marad majd meg az eredeti műből, mire elér a képernyőig. Ám Ian Reid magyarul is kiadott bestsellerét olvasva hamar világossá vált, hogy az Azon agyalok, hogy véget vetek enneknél tökéletesebb alapanyagot elképzelni sem lehetne Kaufman számára. Reidet ugyanis pontosan ugyanazok az alapsztorit dekonstruáló elbeszélői gegek és elmejátékok érdeklik, amelyeknek Kaufman is megszállottja, és hozzá hasonlóan igyekszik összeboronálni a szürreális, metafizikai elemeket a teljesen hétköznapi párkapcsolati bonyodalmakkal.
A szülői bemutatkozásra
igyekvő fiatal pár története már az elejétől kezdve baljós felhangokat kap, ám
a vidéki farmra megérkezve még erősebb repedések jelennek meg a cselekmény
realista felszínén, hogy végül a hóvihar közepén álló, elhagyatott
iskolaépületben teljesen feloldódjon a mélyen hömpölygő tudatfolyamban.
Ráadásul Kaufman nemcsak a sztori ívét emelte át hűen a regényből, hanem komplett
narrációkat és dialógusokat is, nem is beszélve a két említett beszédmód
különös viszonyáról. A szereplők által gondolt és kimondott szavak itt ugyanis
nemcsak váltakoznak, de sokszor egymásba is gabalyodnak, hamar
elbizonytalanítva a nézőt, vajon mi történik a szereplők fejében, és mi a külső
valóságban. Kaufman eleinte láthatóan inkább a rendezői szerepkörben éli ki
magát, formanyelvi megoldásokkal erősítve rá a klausztrofób alapkoncepcióra –
például azzal, hogy a képkivágatban következetesen csak a pár egyik tagját
látjuk a hosszas párbeszédek során, a másik takarásban marad. De persze Kaufman
nem hagyja teljesen érintetlenül az alapanyagot, bele is szőtt saját
motívumokat, például a szemérmetlenül direkt alkotói önreflexiót. A
korábbiaktól eltérően ugyan most nem színész (A John Malkovich-menet), forgatókönyvíró (Adaptáció), vagy rendező (Kis-nagy
világ) Lucy, a folyton változó nevű és identitású főhős, de ezúttal sem
hiányzik a művészi véna: hol festőként, hol filmesztétaként lép fel. Utóbbi
minőségében meg is szakérti John Cassavates modernista klasszikusát, az Egy hatás alatt álló nőt, amely a
történet egyfajta előképeként szolgál. Egy párkapcsolati vita során szó szerint
felmondja a legendás amerikai kritikus, Pauline Kael lesújtó cikkének teljes
bekezdéseit a Cassavetes-dráma hamis pillanatairól, skizofrén hősnőjének
elrajzoltságáról, és idióta szimbolizmusról értekezve, közben persze Kaufman is
kajánul felsorakoztatja a maga tolakodóan közhelyes, idióta szimbólumait. Az
adaptáció során a történet alaptónusa is módosul: regény hangulatát meghatározó
pszichohorror-elemek helyét fokozatosan átveszi a Kaufmanra jellemző melankólia,
a rádióból szóló country-slágerek helyébe pedig nagyobb fokú teatralitást
megengedő musicalek lépnek. A cselekmény végül itt is abba a Kaufmannál
mániákusan visszatérő paradoxonba torkollik, hogy miként lehet egy élet
zsúfolásig tele figurákkal, arcokkal, és szerepekkel, ha közben mégis végtelen
és kilátástalan magány uralkodik benne. Ezen ellentmondás legletisztultabb tételfilmje
a szintén Kaufman által rendezett 2015-ös Anomalisa
volt, amelyben a társas magányra ítélt főhős világát stílszerűen egymást
tükröző bábok népesítik be. Nem véletlen, hogy a szereplők végül itt is
bábszerű vonásokat öltenek a borús, össznépi zárójelenetben, amely egyszerre
idézi meg a 8 és1/2-t, illetve Mindhalálig zene emblematikus fináléját.
A BEFEJEZÉSEN GONDOLKODOM (I’m Thinking of Ending Things) – amerikai, 2020. Rendezte:
Charlie Kaufman. Írta: Iain Reid művéből Charlie Kaufman. Kép: Lukasz Zal.
Zene: Jay Wadley. Szereplők: Jesse Plemons (Lucy), Jessie Buckley (Jake), Toni
Colette (Anya), David Thewlis (Apa), Guy Boyd (Gondnok). Gyártó: Likely Stroy.
Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 134
perc.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 61-61. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14674 |