Benke Attila
A kortárs magyar filmeknek gyakran külföldiek és külföldről (haza)érkező magyarok a főszereplői, akiket sokszor nyílt vagy burkolt elutasítással fogad a társadalom.
Török Ferenc 1945 (2017) című filmjében két zsidó férfi érkezése rémíti meg a második világháború utáni kis falu lakóit, akik 1944-ben részt vettek a helyi zsidóság vagyonának elkobzásában, és olyannyira félnek a revanstól, hogy készek lennének meglincselni a háború alatt meggyilkolt rokonaikat gyászoló apát és fiát. Habár történelmi drámáját Török nem politikai parabolának szánta, mégis sok a hasonlóság a kisközösség és a mai magyar társadalom idegenekkel szemben tanúsított magatartása között.
A
2010-es években számos magyar film készült, amelyekben fontos (fő)szereplő a
külföldről Magyarországra érkező „idegen”, legyen szó a 2014–2015-re begyűrűző
menekültválságra direkten reflektáló alkotásokról (Nagy Viktor Oszkár: Két világ közt, 2011, Felsőbb parancs, 2013; Meggyes
Krisztina: Azok, 2015; Fatér Ambrus: Légmell, 2016; Dudás Balázs: Welcome, 2016; Banner-Szűcs Lóránd: Sandwich, 2017, Vranik Roland: Az állampolgár, 2017; Mundruczó Kornél: Jupiter holdja, 2017; Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, 2018), a magyarok és más
nemzetiségűek konfliktusoktól terhelt találkozásait bemutató játékfilmekről
(Miklauzic Bence: A zöld sárkány
gyermekei, 2011, Hőskeresők,
2013, Nagy Viktor Oszkár: Hivatal,
2014; Hajdu Szabolcs: Délibáb, 2014;
Kostyál Márk: Kojot, 2017), vagy a hosszabb
ideig vagy születésétől fogva külföldön élő magyarok (vissza)integrálódásának történeteiről
(Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál,
2016; Antal Nimród: A Viszkis, 2017;
Bodzsár Márk: Isteni műszak, 2013, Drakulics elvtárs, 2019). Formai és
tematikai értelemben sem homogén filmcsoportról van szó, viszont mindegyik műre
jellemző, hogy komplex módon mutatják be a külföldről érkezők és az „őslakos”
magyarok viszonyát. Ezek az alkotások nem egyszerűsítik le a konfliktusokat, azaz
jellemzően nem pusztán a kortárs migránsellenes kormánypropagandából vezetik le
az idegenellenességet, hanem azt állítják, hogy a magyar xenofóbia a 2010-es
éveknél sokkal mélyebben gyökerező, régi keletű probléma.
„Te nem turista vagy, hanem menekült”
Dencső
Blanka és Sik Endre a TÁRKI rendszerváltás óta tartó híres kutatássorozatához
kapcsolódó tanulmányából (Adalékok az
előítéletesség mértékének és okainak megismeréséhez a mai Magyarországon,
Educatio 2007/1, 50–66.) kiderül, hogy az „idegenbarátok” aránya jellemzően
alacsony a magyar társadalomban, a „mérlegelők”, vagyis inkább csak a határon
túli magyarok irányába nyitott látens idegenellenesek száma enyhén csökkenő, a
nyíltan idegenelleneseké növekvő tendenciát mutat. 2007-ben a megkérdezettek többsége
nem látta volna szívesen az arab (87%), a kínai (81%), az orosz (80%) és a
román (77%) származásúakat, de a kutatás kedvéért kitalált pirézeket sem (68%),
holott a 2000-es évek közepén a menedékkérők aránya még elenyésző volt az
Európai Uniós átlaghoz képest. A TÁRKI 2016-os statisztikái szerint a 2007-es
29%-ról 11 év alatt 53%-ra nőtt a nyíltan idegenellenesek aránya, ezzel szemben
a mérlegelőké 61%-ról 46%-ra, az idegenbarátoké pedig 10%-ról 1%-ra csökkent.
Messing Vera és Ságvári Bence több európai országra kiterjedő kutatása (Looking Behind the Culture of Fear, 2018)
szintén arról tanúskodik, hogy a magyar az egyik leginkább bevándorló-ellenes társadalom
a térségben. Ám a TÁRKI kimutatása szerint már az 1990-es években is volt olyan
év (1995), amikor kiugróan magas volt a nyíltan idegenellenesek hazai aránya
(40%), így a migránsellenes kormánypropaganda csak a magyar xenofóbia katalizátoraként,
de nem kiváltó okaként értelmezhető.
A
2010-es évek magyar filmjeinek többségében a társadalom inkább burkoltan, nem
nyíltan idegenellenes. Kostyál Márk Kojotja abból a szempontból kivétel,
hogy gúnyt űz a színesbőrű svéd befektetőkből, akik a falu kiskirályán, Szojkán
keresztül „elveszik a magyarok földjét”, tehát ebben az esetben maga a film
viszonyul negatívan a külföldiekhez, sőt a multikulturalizmus eszményéhez. Más
miatt kivétel a Jupiter holdja,
amelyben a menekülteket a határon géppuskatűz fogadja, a szír főhős, Aryan is
azután tesz szert természetfeletti képességeire, hogy a migránsellenes magyar
rendfenntartó, László agyonlőtte. A filmben feltárul a túlzsúfolt táborok embertelen
világa, és az Aryant felkaroló bukott orvos, Dr. Stern pénzszerzés céljából
kihasználja a dokumentumok hiányában kiszolgáltatott „csodatevő” fiút („Te nem
turista vagy, hanem menekült” – oktatja ki a doktor), akit egyik neonáci
ügyfelük sötét bőrszíne miatt romának néz, ezért ellenséges vele szemben. A
cselekmény utolsó harmadának bombamerényletét követően pedig a hírekben kihangsúlyozzák,
hogy a terroristák a menekültekkel együtt érkeztek az országba. Tehát a Jupiter holdjában az idegen abszolút
kiszolgáltatottja a média propagandája („a migráns terrorista”) által
megvezetett és előítéletektől vezérelt „őslakosoknak”.
Ugyan Az állampolgár is bemutat xenofób rendőri
túlkapásokat (az iráni illegális határátlépő Shirint bántalmazzák, és megzsarolják
újszülött kisbabájával), ám a burkolt idegenellenességgel foglalkozik behatóbban.
Egyrészt akár Nagy Viktor Oszkár művében, a Hivatalban,
úgy Az állampolgárban is megjelenik a
bürokrácia, amelynek „első vonalában” az ügyintézők emberségesek és
empatikusak, ám a törvények és rendeletek által szabályozott procedúrák szükségszerűen
embertelenek. Egyrészt a rendszert nem érdekli, hogy ha Shirint vagy Nagy
Viktor Oszkár művében a török családot kitoloncolják, akkor egzisztenciájuk,
sőt életük kerül veszélybe. Másrészt a Hivatalban
hangsúlyos, hogy az idegenellenség intézményesült annyiban, amennyiben a külföldről
érkezők mind „gyanúsítottak”, potenciálisan veszélyes elemek, így múltjukban és
magánéletükben kénytelenek vájkálni az ügyintézők. Az állampolgárban pedig a főhős Wilson azzal szembesül, hogy ő „csak
egy afrikai”, aki sikeres állampolgári vizsgája ellenére jó esetben is csak 4–5
éven belül válhat hivatalosan magyarrá. A férfi a rasszizmusnak nemcsak az
intézményesült, de a hétköznapi változataival is szembesül. Habár a címszereplő
már évek óta dolgozik Magyarországon egy budapesti üzlet megbecsült biztonsági
őreként, főnöke, Éva azonban a háta mögött többször élcelődik rajta nővére, a
Wilsont oktató, majd vele intim kapcsolatba kerülő Marinak. „Nem más a szaga?
Nem drótos a szőre?” – kérdezi Éva gúnyosan az egyik jelenetben. Mari fiai és
férje pedig már pusztán a fekete férfit látva, még a megismerkedés előtt
ellenségesen viszonyulnak hozzá. „Miért nem veszi meg [az állampolgárságot],
mint a kínaiak?” – kérdezi az egyik fiú, majd így méltatlankodik a másik: „Pont
ide kellett menekülnie!”. Wilson és Mari házasságtörő kapcsolata pedig mintegy
jó ürügy arra, hogy az egyik fiú megverje a főszereplőt.
A Délibáb és A zöld sárkány gyermekei az idegen diszkriminációját a gazdasági
kiszolgáltatottsággal kapcsolják össze. Előbbiben a bundapénzzel menekülő fekete
focista, Francis sodródik a magyar pusztába, ahol a modern rabszolgaság mellett
a helyiek xenofóbiájával (kinézik őt a kiskocsmából) és a rendőrök brutalitásával
szembesül bőrszíne miatt. Miklauzic filmjében a munkaadója által útlevelével
megzsarolt, egy kínai árukkal teli raktárban lakó Wu és az ingatlanra pályázó,
kiégett János kapcsolata bontakozik ki, ám barátságukat utóbbi felettesének fenyegetőzése
(hogy kirúgja Jánost) mérgezi meg, a magyar férfi ezért nevezi „senki”-nek az
okirata hiányában jogilag valóban „senki”-nek számító Wu-t.
A Hőskeresők azt bizonyítja, hogy az idegenellenesség
nem mai keletű, valamint összekapcsolja azt a kollektív emlékezés
problémakörével. 1990-ben az amerikai Fred egy kis borsodi faluba utazik, ahol
édesapja és annak második világháború alatt lezuhant vadászgépe roncsai után
kutat. A kocsmában eleve cinizmussal és ellenszenvvel fogadják, élcelődnek származásán
és kedvességén („Egyáltalán nem értem, hogy jutottak fel ezek a Holdra!”). Ám
amíg ki nem derül, hogy édesapját a falu asszonyainak elcsábítása miatt meglincselte
a kisközösség, addig a polgármesteri címre pályázó ravasz Csornaival az élen a
helyiek érdekből segítenek neki. A Hőskeresők
egyrészt bemutatja, hogy minden korszakban van apropója, hogy a magyar szembe
forduljon a külföldi jövevénnyel (a háború alatt az amerikaiak hivatalosan
ellenségnek számítottak), és talán a jövő generációi is amiatt lesznek
hajlamosak a xenofóbiára, mert a szembenézés helyett Csornaihoz hasonlóan nálunk
sokan szándékosan elkendőzik vagy átértelmezik a más nemzetiségűekkel szemben
elkövetett múltbeli bűnöket (lásd az újvidéki mészárlást, ami sokáig tabunak
számított). Másrészt a film rávilágít arra, a kulturális közeg miként
befolyásolhatja, hogyan bánunk az idegenekkel. A multikulturális Egyesült
Államokban nevelkedett Fred nyitott a magyar kultúrára (még pár szót is
megtanul magyarul), az édesapját befogadó Polyák által felnevelt törvénytelen
féltestvére viszont megkeseredett, nemcsak az idegeneket, hanem mindenkit
gyűlölő örökvesztes. A TÁRKI kutatásához kapcsolódó idézett tanulmány szerint
is az idegenellenességre azok a hajlamosabbak, akik nem kerültek vagy kerülnek
kapcsolatba külföldi származású emberekkel, illetve státuszuk, anyagi helyzetük
miatt a „társadalom vesztesei”-nek számítanak.
Odüsszeusz hazatér
Homérosz
Odüsszeiájában nemcsak Odüsszeusz, de távollétében Ithaka is
megváltozik, így a hős és népe kölcsönösen nem ismernek egymásra a nagy
hazatéréskor. Alfred Schütz 1945-ös tanulmányában, A hazatérőben a
klasszikus eposz és a frontról visszatérő veterán példáján keresztül rávilágít
arra, hogy a hazájától huzamosabb ideig távollevő ember ugyanúgy átélheti az
idegenség érzését az anyaországba visszatérve, mint egy eleve másik kultúrából
és nyelvterületről származó külföldi, mert a távozáskor megszakadt a helyi
kulturális kódok által szabályozott társadalmi érintkezések folytonossága. A
Határátkelő nevű internetes portál persze erősen szubjektív beszámolói bizonyítják,
hogy Schütz tézise ma is érvényes: a hazalátogató magyarok szerint megdöbbentő
volt a visszatérésükkor, hogy nem az a Magyarország várta őket, ami az
emlékezetükben élt, és a negatív tapasztalatok (feszült, ellenséges légkör) miatt
idegennek érezték magukat hazájukban.
A
kortárs játékfilmekben a külföldről visszatérő (Császi Ádám: Viharsarok, 2014; Ernelláék Farkaséknál; Drakulics
elvtárs) és a Magyarországra érkező határon túli magyarok (Isteni műszak, Kovalik József: Cop Mortem, 2016, A Viszkis) egyaránt megtapasztalják, milyen magyar földön idegennek
lenni. A Cop Mortem magyarországi
rendőrgyilkosságok ügyében nyomozó Interpol-ügynökét, John Holdent a hazai
rendőrkollégái idegen neve miatt előítéletekkel fogadják (a rendőrfőnök, Réti megfigyelteti),
és csak akkor kezdenek el bízni benne, amikor kiderül, pécsi születésű, és folyékonyan
beszél magyarul. A Viharsarok
egykoron Németországban focizó, majd nagyapja alföldi falusi házába
visszaköltöző Szabolcsának nemcsak homoszexualitása, illetve az azt nem
toleráló kisközösség gyűlölete miatt megpecsételt a sorsa, hanem mert helyi
szerelmét (és gyilkosát), az édesanyja és iskolatársai által egyaránt
meggyötört Áront még az is összezavarja, hogy a fiúnak német barátjához,
Bernardhoz is húz a szíve. Az Ernelláék
Farkaséknálban a címszereplők ugyan rokonok, ám a Hajdu Szabolcs által
játszott Farkas nem látja szívesen felesége testvérét, Ernellát és annak
családját, akik nemrég tértek vissza Angliából, és szó szerint nem találják a
helyüket Magyarországon, azaz nincs saját egzisztenciájuk. A két család
konfliktusa odáig fajul, hogy Farkasék megvádolják Ernelláékat azzal, hogy
eltulajdonítottak tőlük egy egész boríték pénzt. Igaz, mint kiderül, szülei
tudtán kívül valóban Ernella kamaszlánya lopta el a borítékot, hogy el tudjanak
költözni Farkaséktól, ám az eset felszínre hozta, hogy a hosszabb távollét elég
volt ahhoz, hogy már az a kis bizalom is megszűnjön a két család között, ami
valószínűleg egykoron sem volt túl erős a testvérpár rivalizálása miatt.
Az Isteni műszakban és A Viszkisben az „anyaországban” egyaránt bűnbe sodródnak a határon
túli magyar főhősök hátrányos helyzetük miatt. Előbbiben Milán a délszláv
háború elől menekül Magyarországra, és itt kénytelen csatlakozni egy
menthetetlen betegeket jó pénzért a halálba segítő mentős csapathoz, amennyiben
át akarja csempészni a határon a háborús övezetben ápolóként dolgozó szerelmét.
Utóbbiban Ambrus Attilát alapvetően barátsággal fogadják az „őslakosok”, egy
hokicsapat és annak segítőkész edzője, azonban nem tud megélni az itt keresett
kevés pénzből, és Az állampolgár
hőséhez hasonlóan ő is elvész a bürokrácia útvesztőjében, így illegális úton (egy
arrogáns és korrupt politikuson, illetve bankrablások révén) igyekszik hozzájutni
a dokumentumokhoz, amelyek hivatalosan is elismerik, hogy magyar. Szerelme édesapjával
találkozva viszont szembesülnie kell azzal, hogy van, aki szerint származása
miatt ő soha nem lehet „teljes értékű magyar”, ugyanis az apa „lerománozza” Ambrust.
A Drakulics elvtárs az 1945-höz és a Hőskeresőkhöz hasonlóan történelmi perspektívába helyezi az
idegenellenesség problémáját. Ahogy a Viharsarokban
a homoszexualitással és a Nyugattal, úgy Bodzsár szatirikus kémhorrorjában szintén
a Nyugattal és a vámpírizmussal kapcsolódik össze az idegen karaktere. Címszereplő
hőse, Fábián Béla egykoron Kádár János jóbarátja és hithű kommunista volt, ám
az 1956-os hazai eseményeket látva, a kubai forradalmat átélve és a vámpírlétet,
illetve az amerikai kapitalizmust megízlelve kiábrándult a rendszerből. Mivel
Fábián megőrzi fiatalságát, nyugati ruhákat hord és egy vörös Ford Mustanggal érkezik
haza, majd később kifejezetten lázító kijelentéseket tesz (például ötvenhatot „ellenforradalom”
helyett „forradalom”-nak nevezi), így az állambiztonság folyamatos megfigyelés
alatt tartja Fábiánt, aki ráadásul elcsábítja Laci, a titkosügynök kollégáját
és szerelmét, Marit is. A hajdani elvtárs a puha diktatúra hivatalos ideológiája
szerint többszörösen is idegen ellenségnek számít: az „átkos Nyugat” megfertőzte,
„reakciós” és nem utolsó sorban vámpír, egy fantasztikus lény, amelynek
létezését a materialista világfelfogás elutasítja (a rendszer persze elvtelen,
így Brezsnyev épp a vámpírizmustól reméli életben maradását, sőt az örök
életet).
A Drakulics elvtárs mellett az Isteni műszakban, a Hőskeresőkben, a Délibábban
és Az állampolgárban is hangsúlyos,
hogy hőseik a cselekmény végén tovább utaznak, a Délibáb kivételével mindegyik említett példában egyértelműen
elhagyják Magyarországot, de A Viszkis
címszereplője is majdnem átkel a határon az utolsó nagy bankrablást követően. A
cikkben elemzett alkotásokban közös, hogy főszereplőiket szinte megfojtja a
többek között az idegenellenességtől és az előítéletességtől áporodott hazai
légkör, amelyen – mint Az állampolgár
Wilsonja vagy a Drakulics elvtárs
Fábiánja –, ha akarnak, sem tudnak változtatni, mivel a politikai rendszerek
által manipulált „őslakosok” erősen ellenállnak bárminemű pozitív irányú
változásnak, „bezárják a kapukat” az újító jellegű, idegennek, tehát
veszélyesnek tartott áramlatok előtt. Mint arra a Hőskeresők, az 1945 vagy
a Drakulics elvtárs felhívja a
figyelmet, a történelem során több olyan hatalmi rendszer (a nacionalista,
antiszemita és antikommunista Horthy-rezsim, a nyugatellenes és antikapitalista
kommunista diktatúrák) állt fenn Magyarországon csak a 20. században, ami
előítéletességre és az „idegen” vagy annak titulált csoportok tagjai ellen
hangolta az embereket. Az efféle propaganda mérgező voltát mutatja, hogy a gyűlölködés
azt is elpusztítja, aki felhasználja: miközben a „nemzeti egység” nevében támadja
az idegeneket, hamarosan a sajátjait is célba veszi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14673 |
