Báron György
Horvát Lili második nagyjátékfilmjében is női főhős történetét látjuk, ám közeget, stílust és nemzedéket váltott.
Kevés reménykeltőbb rendezői pályakezdést láthattunk az utóbbi évtizedben, mint Horvát Lili debütáns munkáját, a Szerdai gyereket, amely méltán aratott a világfesztiválokon, Karlovy Vary-tól Cottbusig. Jellegzetes első film volt: kicsi, szerény, ám sütött belőle az elvitathatatlan tehetség. Csak azért nem mondhattuk meglepetésnek, mert megelőzte néhány ígéretes rövid opus: az Uszodai tolvaj, s mindenekelőtt a Szerdai gyerek előtanulmányának is tekinthető Napszúrás. Dokumentarista pontosság, erős valósághűség jellemezte az utóbbi két munkát, s finom érzékenység is, ahogy a rendező esendő-küszködő hőseivel, elsősorban hátrányos helyzetű gyereklányokkal bánt, illúziók nélkül, ám részvéttel és megértéssel, olyan életteli világot rajzolva fel köréjük, amelyben a mai Magyarországra ismerhettünk.
Mondják,
egy filmes sorsa nem az első, hanem a második játékfilmjénél dől el. Az elsőt
még röpíti a pályakezdő lendület, egy jó mű, különösen a pálya elején, még lehet
véletlen találat – érdeklődve és izgalommal várjuk ezért a rákövetkezőt. Öt év
telt el a Szerdai gyerek óta, s az újabb nekifutásról már az első
ránézésre elmondható, hogy szemben az érdes, nyers debütálással, érett alkotói munka.
Ezúttal is női főhős történetét látjuk, ám Horvát közeget, stílust és
nemzedéket váltott.
Főszereplője
immár nem a társadalom mélyrétegeiből kitörni vágyó gyereklány, hanem tehetős,
sikeres negyvenéves idegsebész. A sztori rejtéllyel indul, s ez, valamint a
felső középosztálybeli közeg meghatározza a mű világát, az elbeszélés módját és
stílusát. Márta New Jersey-ből települ haza, otthagyva kényelmes, jól fizető
állását, s vállal helyette munkát egy lepusztult magyar kórházban. Erre a
meglepő, akár önsorsrontónak is mondható váltásra azért szánja rá magát, mert
egy kinti orvos-kongresszuson szerelembe esett budapesti kollégájával, Jánossal,
akivel megbeszélték, két hónap múlva megadott napon és órában a Szabadság-híd
pesti hídfőjénél találkoznak. Márta ezért felad mindent, tengerentúli házat,
családot, barátokat, s hazatelepül. János nem jelenik meg a találkozón, amikor
hősnőnk nagy nehezen rátalál és felelősségre vonja, hűvösen közli, nem emlékszik,
hogy valaha is találkoztak volna. Innentől Márta már maga sem biztos benne, nem
csak a fantáziájában létezik-e ez az életét meghatározó lángoló szerelem.
Az
ilyesfajta enigmatikus történet, amelyben elmosódnak valóság és fantázia
határvonalai, nem ismeretlen a filmtörténetben. A legismertebb darabja Resnais Tavaly
Marienbadban-ja, amelynek férfi főszereplője másfél órán át bizonygatja a
hősnőnek, hogy egy éve Marienbadban találkoztak, s akkor megbeszélték az újabb
randevút, ám az elegáns, finom hölgy erről mit sem tud. Annak a filmnek az
egészét áthatotta az álomszerű hangulat, amelyben nem kellett logikai
fogódzókat, motivációkat, s tér-idő kontinuumot keresnünk, elég volt annyit
tudnunk, hogy a történet biztosan nem tavaly játszódik és nem Marienbadban. „Történt-e
valami tavaly Marienbadban?” – a modern filmművészet alapkérdése ez. „Történt-e
valami New Jersey-ben?” – kérdezhetjük most Horvát Lili filmje kapcsán. Távoli
az analógia, de jól mutatja, hogy a mozgókép nyelve különösen alkalmas arra a
modern prózát is átformáló törekvésre, amely kétségessé teszi a különbséget
álom és ébrenlét, képzelet és realitás között. Közelebb lépve, Horvát Lili új
filmjének stílusa, világa inkább emlékeztet Kie¶lowski késői francia munkáira, kicsit távolabbról Enyedi
szerelmes tündértörténetére, a Testről és lélekről-re, s valamelyest a Simon
mágusra is. (Ha már a véletlenek dramaturgiájánál tartunk, Enyedi neve aligha
véletlenül idéződik fel, elvégre ő Horvát Lili egyik mestere volt.) Ezeknek a
történeteknek az alapkérdése az, amit Bergman, Tarkovszkij kapcsán, a
mozgóképalkotó tehetség legfontosabb ismérvének nevezett: hogy miként tudja
kreatívan felhasználni a filmkép természetében rejlő ambivalenciát, amely nem
tesz különbséget valóság és képzelet, múlt és jelen között.
Bár a
történet ismerős mintát követ, a rendező ezúttal nehezebb feladatot vállalt,
mint első, minimalista stílusú, dokumentarista hangvételű művében. Míg abban a
kisrealista ábrázolás természetes módon keretezte a mesét, s határozta meg a
hősök sorsát-jellemét, ebben egy kevéssé érdekes-markáns felső
közép-osztálybeli nagyvárosi világot rajzolt fel. Kézre állnak ennek a sémái
is, s Horvát, kiváló operatőr-társával, Maly Róberttel, bőséggel használja az
ismerős vizuális patronokat. Bár korábbi munkáit idézően be-bevillan a magyar
valóság, konkrétabban a honi egészségügy nyomora, ezek a részek leválnak a
történetről. A film egésze csillogó-elegáns közegben játszódik, amely túlzottan
is fényesre csiszolt, időnként a turista-klipek és reklámok csábító világát
idézi. Nem csak a belváros és az elegáns belbudai utcák külső totáljai, hanem
az arcok-alakok beállítása-megvilágítása is. Kie¶lowskinál azért működött ez a
könnyű, látványos filmnyelv, mert nála a történet súlya a hősök erős
karakterére helyeződött át. Horvát Lili filmjében azonban a karakterek halványak,
behatárolhatatlanok, nehéz velük együtt érezni, szinte beleolvadnak a
környezetbe. Ez egyszerre forgatókönyvi és színészvezetési probléma. Ebben a
történetben mégiscsak egyfelől egy kóros mániáról, másfelől egy mindent elsöprő
szerelemről lenne szó. Míg a Szerdai gyerek egyik komoly vívmánya éppen
a Dardenne-fivérekre emlékeztető visszafogott, érzelemszegény előadásmód volt,
ez most akadozva működik. A játszóknak nem állnak a szájukra a nehézkes
dialógusok, minimális érzelmeket mutatva, lényegében faarccal játsszák végig a
filmet. Stork Natasa a főszerepben akkor a legjobb, amikor nem beszél és nem
cselekszik, csak a portréját mutatják nagyközeliben, vagy az alakját-járását a
távoli felvételeken. Az erős szuperközelikben az arcának egy-egy részlete többet
mond el, mint hűvös, visszafogott, eszköztelen játéka. Láthatóan szereti a
kamera, s ez ritka filmszínészi erény, színjátszói képességeiből azonban nagyon
kevés villan meg, annak ellenére, hogy a történet erre kiváló alkalmat nyújtana.
Ez bizonnyal tudatos színészvezetői, azaz rendezői döntés következménye,
elvégre hasonlóan merev a szerelmét alakító Bodó Viktor, s az ifjú rajongóját
játszó Vilmányi Benett is. Utóbbi például meglehetősen szenvtelenül jelenti be,
minden különösebb előzmény, érzelmi háttér nélkül, hogy szerelmes a hősnőbe. De
Stork Natasa arcán sem látszik nagy különbség aközött, hogy éppen önkielégít
vagy elégedett a japán vacsorával. A történet sokáig kétféle értelmezést kínál,
ám igazából egyiket sem tudjuk átélni, ha a szereplők nem élik át. Az egyik a
kóros rögeszme volna. Ebben az esetben nincs szükség lélektani motivációkra,
annak magyarázatára, hogy miért hagy ott egy sikeres amerikai doktornő
csapot-papot, s költözik a világ másik végére. Ennek elfogadásához a mániát
kellene eljátszani, hihetően, hitelesen. A másik lehetőség a hősnőt eluraló őrült,
vak szerelem, amely a tetteit indokolná. Ám ebben az esetben látnunk-éreznünk
kellene egyrészt a mindent lebíró szenvedélyt, később az erős kémiát kettejük
között. Annyira legalább, mint a Szerdai gyerek ifjú hősnője és
középkorú patrónusa esetében. Hogy a film vége melyik verzió mellett horgonyoz
le, ha valamelyik mellett egyáltalán, azt nem árulnám el, legalább ennyi
izgalom maradjon ebben a lassan csordogáló történetben.
A
másfél órás játékidő ellenére sok a filmben az üresjárat. Mintha nem csak a
magányos hősnő nem tudna mit kezdeni magával, hanem a történet sem vele.
Körülbelül tíz perc után világos az alaphelyzet, s innen alig mozdul előre a
végkifejletig a cselekmény. Sok a töltelék-epizód (például többször is
értesülünk róla, hogy a főszereplő jobb orvos, mint ügybuzgó kollégája, kétszer
is látjuk azt a tévébejátszást, amelyen János kisgyerekként csengő hangon
énekel). A történet üresjáratait a hangulatos-dekoratív városképek és a zenei
betétek hivatottak áthidalni. Utóbbiak közül különösen a Schubert-dalok idegenek
a film hangvételétől, mert erős érzelmi töltésükkel nem fölerősítik a drámát –
nyilván ez lehetett velük az alkotó célja –, hanem arra hívják fel a figyelmet,
ami a pasztellesen felvázolt szerelmi történetből hiányzik.
Érthető,
sőt, rokonszenves az alkotók törekvése, hogy deromantizálják a sztorit,
megfosszák azoktól a szentimentális képi- és szövegpatronoktól, amelyek a
romkomokat oly émelyítőekké teszik. Ám míg a Szerdai gyerek esetében
történet, karakterek és elbeszélői nyelv harmóniájának örülhettünk, itt az
egység megbomlik. A film világa steril és üres, nehéz belekerülnünk, együtt
haladnunk a főszereplővel. Azért is fájó ez a kihagyott lehetőség, mert a mostani
munkája sem hagy kétséget a fiatal rendező tehetsége felől: hogy hatásosan,
folyékonyan beszéli a mozgókép nyelvét. Ám színészvezetői és forgatókönyvírói erényeiről
a végeredmény ezúttal kevésbé győz meg. Vélhetően erősebb lett volna a film, ha
az író Horvát Lili kevésbé lötyögős történettel, élettelibb dialógusokkal,
kidolgozottabb forgatókönyvvel támogatja meg a rendező Horvát Lilit.
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – magyar, 2020. Rendezte és írta: Horvát Lili. Kép: Maly Róbert. Zene: Keresztes Gábor. Vágó: Szalay Károly. Szereplők: Stork Natasa (Vizy Márta), Bodó Viktor (Drexler János), Nagy Zsolt (Barna), Vilmányi Benett (Alex), Luktás Andors (Dr. Fried), Tóth Péter (Pszichiáter). Producer: Csernátonyi Dóra, Horvát Lili, Miskolczi Péter, Gyártó: Poste Restante. Forgalmazó: Mozinet Kft. 95 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14671 |
