Fekete Tamás
Lóth Balázs mozis debütálása nem csupán az első igazi magyar heist-film, de egyúttal személyes ars poetica is.
Bár az utóbbi évtizedben új erőre kapó
magyar bűnügyi filmek egyre változatosabb és merészebb módon ássák bele
magukat a bűn lélektanába – A martfűi rém jóvoltából már nekünk is van
valós eseményen alapuló sorozatgyilkos-thrillerünk – a heist-filmek
mindeddig szinte teljesen kimaradtak a hazai gyártásból. Hogy a magyar készítőktől
mennyire idegen volt a zsáner, jól mutatja, hogy bár az évszázad betörésének
nevezett, 1983-as szépművészetis képrablás szolgált alapjául Szurdi András és Szurdi Miklós három évvel későbbi, Képvadászok
című filmjéhez, abban szinte meg sem jelenik az akció, főhőseink már a
főcím előtt kisétálnak a múzeumból a festményeket tartalmazó bőröndökkel.
Pedig a műfaj egyáltalán
nem az angol nyelvterület kiváltsága: Olaszországban már az 50-es évektől sorra
születtek a műfaj filmjei, a francia új hullám egyik mestere, Louis Malle is rendezett – igaz,
Hollywoodban – heist-mozit, és még a
Torrente-sorozat legutóbbi, ötödik darabja is ezzel kísérletezett. A zsáner
pedig – jellegéből adódóan – még arra is képes, hogy miközben tömegeket szólít
meg és képes szórakoztatni, tárgyával vagy éppen módszerével határozott művészi
ars poeticát fessen, önreflektív módon ábrázolja a Nagy Balhé levezénylését
(lásd Soderbergh Ocean’s Twelve-jét, a Coen testvérek által írt Gambit-remake-et, vagy Christopher Nolan Eredetét), Wes Anderson
pedig rendezői debütálásához választotta ezt a műfajt, hogy már ebben
megjeleníthesse kedvenc témáit. Noha előbbiek színvonalától vitathatatlanul
messze áll, Lóth Balázs első mozifilmjét hasonló szándék vezeti.
A Pesti balhé
főhőse egy hattagú baráti társaság, akik még gyerekkorukból ismerik egymást –
és ekkor, egy nyári tábor alkalmával követték el első, ekkor még vidéki
balhéjukat is. Pár évtized elteltével Marcellből (Mészáros Béla) sikeres, ám annál
boldogtalanabb építészmérnök lett, míg a többiek – így vagy úgy – mindannyian megmaradtak
idealista kiskamasznak, csak épp kicsit nagyobbra nőve. Festői ambíciókat
kergető, ám műgyűjtő apja (Hegedűs D. Géza) által lenézett barátjuk halála után
a csapat úgy dönt, legalább az ő álmát beteljesítik, és nem csupán megmentik
képeit a pusztulástól, de be is csempészik egy fővárosi aukcióra, egyenesen
Picasso egyik műve mellé.
A rendező, Lóth Balázs is tudja,
hogy a sikeres akció legelső lépése a megfelelő csapat összeállítása: a forgatókönyvben
a színészként is felbukkanó Inotay Ákos mellett az a Kis-Szabó Márk segítette,
aki a dunaújvárosi CWT tagjaként a 90-es években szinte nulla költségvetésből,
amatőr körülmények között készített nálunk még ritkaságnak számító
zsánerfilmeket. Ám éles helyzetben sajnos a csapat már nem annyira ütőképes:
hiába jó az alapötlet, és a betörések sorozatára felfűzött dramaturgia, a humor
bántóan hiányzik a film egészéből, a dialógusok szellemtelenek és erőltetett
szlenggel írottak, a karakterek pedig meglepően érdektelenek. Így pedig hiába
próbálják meg a színészek élettel megtölteni azokat, leginkább csak saját, jól
bevált, ám már ezerszer látott korábbi figuráikra támaszkodhatnak; az egyetlen
üdítő kivétel talán Elek Ferenc, akinek burleszkszerű viselkedése éppen attól
válik humorossá, hogy ő az, aki mintha végig csupán kényszerből és kelletlenül
próbálná követni a többieket.
Lóth munkája ugyanakkor meglepően
személyes: első filmjében, a Duna Műhely gyártásában készült 2003-as Nincs
mesében gyerekkorunk legfontosabb meséit vezette elő újból, jelentősen
átírva azokat, és ehhez hasonlóan a Pesti balhé hősei is saját
gyerekkori akciójukat idézik fel (ráadásul többször is), melyben még a kép is
ugyanaz, és ők is drasztikusan át szeretnék dolgozni az eredeti eseményeket.
Míg a cél egykor a festmény ellopása volt, most épp ellenkezőleg, azt becsempészni
szeretnék a kiállításra. Ebben a gesztusban ráadásul egy többszörösen erős
szerzői gesztus érződik: bekerülni az elit elismert és megbecsült munkái közé,
bármi áron, ezzel pedig nem csupán elismerést, de a régóta vágyott megbecsülést
is kivívni. És még akkor is, ha az ominózus kép nem több egy meglehetősen
egyszerű, nem túl kidolgozott munkánál.
PESTI BALHÉ – magyar, 2020. Rendezte:
Lóth Balázs. Írta: Inotay Ákos,
Kis-Szabó Márk és Lóth Balázs. Kép: Balázs István Balázs. Zene: Gulya Róbert.
Szereplők: Mészáros Béla Marcell), Petrik Andrea (Alexa), Szabó Simon (Jet),
Inotay Ákos (Adrián), Elek Ferenc (Guszti), Hegedűs D. Géza (Benedek), Reviczky
Gábor (Gedeon). Gyártó: FP Films. Forgalmazó: InterCom. 104 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/09 56-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14667 |
