Muhi Klára
Aki a filmszemlén kinematográfiai élvezetekre vágyott, jól tette, ha a kisjátékfilmeket választotta. Bennük a kép mesélt.
A filmszemle legfájdalmasabb ténye, hogy történetek ugyan mintha már fel-felbukkannának, alakulnának a magyar filmben, de a képek – a megjegyezhető képek – szinte teljesen eltűntek. A tavaly készült játékfilmek legtöbbje kies látványtalansággal tüntet. Lapos, síkszerű, bántóan színes, televízióba való albumok...
Vagy, vagy... Vagy sztori vagy látvány? A mozgókép története egyébként tényleg kínálja ezt az érthetetlen ellentmondást. Aki a Szemlén kinematográfiai élvezetekre vágyott, olyasmit keresett, amit a televízió sivatagában meg a multiplex vásznakon nem talál, az jól tette, ha a kisjátékfilmeket választotta.
Kis játékok – megunt, sehol sincs, régi dolgokkal, ahol még a kép mesél. Ahol a bután konkrét való világ fény, forma, meg szín lesz.
Végre képek. Két férfiember, meg egy fa, mögöttük hegy. A beállítás frontális, távoli. A kép kissé barnás, szakadozott, egyszerű és gyönyörű. A fa a kép baloldalán nagy dús lombú, pontosan olyan, mint egy fa. A hegy a jobb oldalon terpeszkedik, igazi hegyalakja van. A két ember középütt ügyködik, az egyik hórihorgas, a másik inkább alacsony. Barátok, jóban, rosszban, Niko és Váno. Most épp rosszban. Niko ás egy lyukat a földbe. (Sírgödör?) Váno szaladgál körülötte, majd leül a fa alá. Aztán mindketten eltűnnek a gödörben. A nagy lomb meg a sokkal nagyobb hegy a nyüzsgő pálcikákkal-ez is szép kép. Sőt, egy történet, talán „a történet” kezdete. Aztán a lomb, a hegy és a hegyforma kis kupac, az elsimult kompozíció, melyben már csak a szél mozog, az is szép.
A kamera meg sem mozdult. A három kupac meg a két pálcika elmondta a világot.
A következő kép is egyszerű. Egy másik kisjátékból. Nem éppen szép. Inkább szépen csúnya. Azért szépen, mert kevés dologgal kerít körbe, s tudom, hogy nem felejtem el. Hegy, megint, ugyanúgy a kép jobb oldalán. Középütt valami piszkos nagy víz szalagja, fák meg cserjék töredezett, lombtalan ágai. A kép előtere vastag szürke, kavicsos ártér, ebbe érkezik meg a férfi, a kutya, meg a baba. A cím is hasonló: A kisbaba, a kutya és én. A férfi csapzott, de buzgó, rézsút tolja a babakocsit erőlködve a sárral, a baba babaszerűen gyönyörű, a kutya piszkosfehér kupac, lihegő jóbarát. A cél a víz. A baba most tanulja a világot, a cserjét, a kutyát, a papát, a sarat, látnia kell a vizet is. A férfi kiemeli a kocsiból. A babaszerű baba áll a sárvilág e kies pontján. Ma is megtanult valamit.
A pocsolyáról szóló mozgókép sem bonyolultabb ennél. Címe: Kozépszürke. Fogósabb kérdés, hogy hány kép is ez a minimál látvány. Egyetlen megsokszorozódó beállítás, és nem is kamera-hanem inkább szoborszemszög. Mozdulatlan, élettelen tekintet a térben, talán egy ablakból vagy házfalról, időtlen idők óta arra kárhoztatva, hogy egy útkanyarra meredjen. Ám a kitartott kamerapillantás sokszor teremtő erejű. A közönséges útkanyar is látvánnyá, sőt történettel bíró, mesélő képsorrá tud válni, mert mondjuk topográfiailag tökéletlen. A kanyarban mindig összegyűlik a víz, hol több, hol kevesebb. A kamera vagy kariatida pillantás ebbe a hol eltűnő, hol tengerré duzzadó tüneménybe vész bele, vizslatja váltakozó szürkéit, finom fodrozatait, a felfrissítő találkozást az esőcseppekkel, meg a nagy pocsolyahalált a tél generálfehérségében. Ám a tekintet és a pocsolya románcát, ezt az örök-nyugodt viszonylatot mindig megzavarja egy csomó törtető sziluett. A nem tudni honnan, s nem látni hová igyekvő biciklisek, motorosok, stráfkocsik – merthogy a kamera rájuk nem kíváncsi.
Az erdőről szóló képsorról is muszáj írni. Ugyanaz az ember fényképezte, aki a pocsolyát. Nyurga erdő, nem tudom milyen fákkal. Hócsíkos és arany, deres, meg sötétvizes. A kamera rásegít erre a nyurgaságra, kicsit mindig alulról fényképezi. De az erdő ettől nem félelmetes, éppen csak végeérhetetlenül, kilábolhatatlanul nagy. Az a három gallyarcú erdőálmodó sem talál benne irányt és nyughelyei, akik az avarból pöndörödnek elő, s akiket a kamera követ, figyel, majd újra és újra elveszít. A mozgókép címe szerint nagy japán festőfafaragók nevét viselik. (Hokusai, Hiroshige és Utamaró rátaláltak J-re) A japán mesterek vonalkás metszeteit is megidézi a film, valóban. De ilyen erdőt, ilyen gyönyörűt filmen eddig csak Kuroszava tudott. Mintha díszlet lenne mindenestül. Álom az erdőről.
Még egy képet elmondok A tükör képe című darabból. Arc. Férfiarc közelije, perceken át. A történet szerint egy útonállóé... Az arc bevallja, hogy megölt egy embert, mert megkívánta annak feleségét. A kamera itt kéretlen gyóntató. De a másik kettő is magára vállalja ugyanezt a tettet. A feleség és a férj. (A történet, nemde ismerős – s megint Kuroszava magasságába emelni a lécet, ez végtelenül szimpatikus.) Szóval, három elkövető jut egyetlen áldozatra. Következésképp itt a szavak nem sokat érnek. Az arcot kell hosszan vallatni, konokul. A tekintet, meg az összes rándulást. Mert talán egy pici redő a szemöldök fölött fogja elárulni a titkot. Az útonálló közelije szinte szétesik a képen. Vonások kusza halmaza. Nem ismerném fel többé, hiába figyelhettem percekig. A szavak értelmét is elnyeli ez a túl közeli. A túl nagy száj, a hatalmas orrlikak, a vonásbozót. A titok, bár feltárni szeretné kamera s szereplő egyaránt, végül mégiscsak visszahúzódik az arc mögé. De ki állítja, hogy a felvevő mindent képes megmutatni?
Ezek a képek különböző főiskolák környékén, (budapesti, tbiliszi) a Duna Műhelyben, (Durst György szárnyai alatt), meg a független film elnevezésű gettómagányban készültek. Kevés pénzből, olykor csak néhány társsal, gyakran ókonzervatív, kézműves-mesterember attitűddel vagy, ami hasonlóan termékeny állapot, a kamerával való első találkozásokból fakadó energiákkal.
A hegyes kép egy tbiliszi főiskolásé, Mészáros Péteré. A kutyás kisbabás vízpartos darab Szirtes Andrásé. A pocsolyát és az erdőt Kotnyek István fényképezte. Az útonállóról szóló film Komár Istváné...
A névsorból csak Szirtest ismerjük, a független sztárt. Akinek másik kisbabás filmjére (A kisbaba reggelije, tavaly mindegyik zsűri nagyon szerette) a statisztikák szerint 22 fizető néző volt eddig kíváncsi. A szigorú szemöldökű, szelíd tekintetű Kotnyek már másfél évtizede filmezik, minden amatőr szemlén nyer, ha elindul. S nem jó arra gondolni, hogy ha a KVB nem unszolja, filmjei a hivatalos szakma számára is ismeretlenek maradnak. Mészáros Tamás Grúziából hozta a naivfilmes Niko mesét, Abuladze, Paradzsanov meg Piroszmanosvili országából. Jó hír, hogy folytatni szeretné. Komár István szimpatikus arc a Szemle ismertetőből, 32 éves, filmográfiája rövid. Valaki mintha azt súgta volna a vetítőben, hogy főiskolás.
Persze láttunk már ilyesmiket Hegyet, partot, kisbabát, valami elfelejthetetlen kompozícióban. Filmeket, amiket a közelképre építettek fel, (bergmani tájak!) vagy pocsolya, vízcsepp, meg patanyomok ábráira – Kotnyek azért inkább rokona Huszáriknak, mint a japán mesternek- vagy a kamera kitartó figyelmére, a lecsupaszított, kiürített terek erejére, vagy megtámogatták a technika titkaival, virazsírozással, nagylátószögű optikával, trükkel. Alig van ma a kamerának és a világnak olyan viszonylata, amely ki ne próbáltatott volna. És mégis, vagy épp ezért, mire végre mindenki felvevőgéppel futkos a világban, képeket egyre kevesebben csinálnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 21-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1466 |
