Varga Zoltán
The Fearless Vampire Killers – amerikai, 1967. Rendezte: Roman Polanski. Szereplők: Jack MacGowran, Roman Polanski, Sharon Tate. Forgalmazó: Warner Bros. 109 perc.
Marek Hendrykowsky találóan jegyezte meg a Roman Polanski-filmekről, hogy a kegyetlen látásmód mellett legjellegzetesebb vonásuk „a szexuális terror nyomásától szenvedő (többnyire női) szereplők voyeuri és szadisztikus megközelítése” (Oxford Filmenciklopédia). Jól igazolja a tézist, hogy ilyen mozzanatok még a rendező egyik (talán a) legmulatságosabb filmjét, a Vámpírok bálját is jellemzik. Polanski lengyelországi bemutatkozását, a korszakos jelentőségű Kés a vízbent angliai remeklések, az Iszonyat és a Zsákutca követték, az angol-amerikai koprodukcióként készült Vámpírok bálja horrorkomédiája pedig már a művész hollywoodi antréját előlegezte meg. Polanski és számos filmjének társírója, Gérard Brach eltávolodtak a rendező korábbi opuszainak kortárs közegétől, s lemondtak a pszichológiailag árnyalt karakterekről is: a Vámpírok báljával részben képzelt, részben valós történelmi időket idéző erdélyi – illetve kelet-európai – világban merültek el. A szórakozott professzor tankönyvbe illő példája, Abronsius (a szerepet a Zsákutcában is látható Jack MacGowran számára írták az alkotók) és segédje, Alfred (maga Polanski kelti életre a bumfordi fiatalembert) vámpírokra vadásznak a hófödte Erdélyben. Útjuk Shagal fogadójából Krolock gróf kastélyába vezet, hogy kiszabadítsák a fogadós elrabolt lányát, s karót döfjenek a fővámpír szívébe.
Polanski paródiájának céltáblája egyfelől a gótikus horrort az ötvenes–hatvanas években újjáélesztő elegáns Hammer-filmek stílusa, másfelől pedig valamennyi vámpírfilmes klisé, az erdélyi úttól kezdve a védekezésül használt feszületen és fokhagymán át az élőhalottakat (alkalomadtán az élőket…) leleplező tükörig. Polanski sziporkázik a vámpírvadászok deheroizálásában, s Abronsius és Alfred kelekótya kettőse mindvégig mosolyfakasztó. A pazar mellékalakok is emlékezetesek, mint a vámpírrá változott Shagal, aki fantomként éppoly kéjsóvár, mint élőként volt (Alfie Bass szinte lejátssza a vászonról a többieket), vagy a vámpírgróf affektáló fiacskája, aki Alfredre feni a fogát. Ám a Vámpírok bálja mégsem csupa móka és kacagás, Polanski a síri hangulat megteremtésére is nagy gondot fordít, s a végszóval az ajkunkra fagyasztja a mosolyt. A cselekmény téli közege rátelepszik a képi világra, dermesztő hangulatot árasztva; a kamera (Douglas Slocombe-ot dicséri a színes-szélesvásznú fényképezés) szívesen pásztázza a kastély pókhálós és szűkös – klausztrofób hatású – folyosóit. A helyszín virtigli horrorfilmé is lehetne, s az a jelenet, amelyben a habfürdőző lányra a magasból csap le az alászálló Von Krolock gróf, már a cselekmény elején sejteti, hogy a borzongató hangulat is fontos szerepet kap a filmben. Krzysztof Komeda zenéje, bár tartalmaz játékos mozzanatokat, ugyancsak a szorongáskeltést célozza. A hősöket véglegesen diszkreditáló befejezés pedig – akárcsak a rémségek középpontjába került fiatal nő karaktere – Polanski hollywoodi debütálását, a Rosemary gyermekét vetíti előre.
A Vámpírok bálját évekig az amerikai producer által megkurtított – s kissé bugyuta rajzfilmes prológussal megtoldott – verzióban lehetett látni, ma már Polanski eredeti változata férhető hozzá. A filmre óhatatlanul árnyékot vet, hogy Sarah szerepében Sharon Tate látható, aki – már a rendező feleségeként – a múlt század egyik legszörnyűbb és legismertebb bűntettének áldozatává vált. A Vámpírok bálja utóéletének meglepő fejezete, hogy a színpadon született újjá – musicalként.
Extrák: Werkfilm.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/09 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14659 |
