Gelencsér Gábor
Buvári Tamás hagiográfiája filmográfiájának is méltó darabja.
Bódi Mária Magdolna – vagy ahogy a vértanúhalálának helyszínén, Litéren felállított emlékmű feliratán olvasható, Bódi Magdi – nevéről mindmostanáig nem az 1945. március 23-án meggyilkolt 23 éves lány jutott elsőként eszünkbe. Buvári Tamás filmje már e példaértékű életút bemutatásával fontos tettet hajtana végre. Hasonló mondható el a történelmi emlékezetbe csak a rendszerváltás után bekerülő, a szovjet katonák rémtetteiről szóló tudósításról. Játékfilmben ez a téma először Sára Sándor A vádjában fogalmazódott meg, legutóbb pedig Mészáros Márta Aurora Borealisában. Mészáros készített a vészkorszakban vértanúhalált halt, majd szentté avatott nőről is életrajzi filmet: A hetedik szoba Edit Stein történetét meséli el. Buvári filmje ezeknek a tematikus előzményeknek a folytatója, de a tanyasi-természeti közegben játszódó A vád, illetve Sára korábbi operatőri munkái a Magdolna vizuális világán is nyomot hagytak.
Ha csak a történelmi emlékezet ébrentartása és egy megrendítő sors bemutatása volna tehát a film célja, az is feltétlen méltánylandó teljesítménnyé avatná. Az író–rendező azonban nem ismeretterjesztő vagy dokumentumfilmet forgatott Bódi Magdolnáról, hanem valóságos tényeken alapuló játékfilmet. A téma két kihívással is szembesítette: egyrészt minimális költségvetésből kellett háborús filmet létrehoznia, másrészt az Isten melletti elhivatottság és a tudatosan vállalt mártíromság transzcendens jellegét is meg kellett ragadnia. Az egyszerű munkáslány sorsában afféle magyar Jeanne d’Arc-ot kellett ábrázolnia, amelynek külső tragikumát a történelem határozza meg, a belsőt viszont a hívő lélek küzdelme.
A minimális költségvetésből megvalósuló háborús film körülménye látszólag a produkció „magánügye”, mégis röviden ki kell térni rá – annál is inkább, mert az alkotás transzcendens stílusát is érinti. A közösségi finanszírozással megszülető vállalkozás önmagában is példaértékű, szerencsére egyre gyakoribb és sikeresebb formája a magyar játékfilmes produkcióknak. A szükségből erényt remek példája a Magdolna.
De lássuk inkább a formai megoldásokat! Ha maradunk a Jeanne d’Arc-i párhuzamnál, ezt kiterjeszthetjük a filmváltozatokra is: Buvári a dreyeri–bressoni utat választja, s nem a hollywoodi típusút (például Flemmingét vagy Bessonét), amikor az arcokra koncentrálja képeit. A háborús téma költséghatékony feldolgozása ezen a ponton találkozik legtermékenyebben a lélektani dráma formájával. S a rendező kitűnő arcokat talált ehhez a feladathoz. Arcokat, s nem színészeket, noha az amatőrszereplők mellett profikat is látunk (a felnőtt Magdolnaként például Nagy Katicát), de ők is inkább jelenlétükkel hatnak. A gyerekek, élükön a tizenkétéves Magdolnát alakító Buvári Villővel, egytől-egyig emlékezetesek, ahogy Fésős András a doktor, Horváth Csaba a lelkész szerepében, az asszonyok közül pedig Takáts Andrea. De az erényekkel együtt járnak a film fogyatékosságai is: a szereplők akkor jók igazán, amikor nem beszélnek. A dialógusok egyrészt igen mesterkéltek, nehéz is volna jól mondani őket, másrészt az amatőrök játéka kevéssé meggyőző. E téren is érdemesebb lett volna bressoni modellként alkalmazni őket. A transzcendentális stílus másik, immár hiánytalanul kibontakozó összetevője Tóth Zsolt operatőri teljesítménye. A gyerekkori képeket a barokk festményekről ismerős beverő fények „transzcendálják”, míg a háborúsoké komorabb, sötétebb tónusú. A finoman úszó, alkalmanként meg-megrezdülő gépmozgások a lélek átlépését képesek megrajzolni az ismertből – az ismeretlenbe. E visszafogottság sokkal kifejezőbb a transzcendens megfogalmazásában, mint a látomás: a Magdolna legproblematikusabb pillanata a gyermek víziója, amit – sajnos – látunk is egy keresztre feszített női alak képében…
A film legbeszédesebb formaeleme a csend – Szirtes Edina Mókus önmagában szép zenéje túlteng a filmben, már-már édeskéssé oldja a szikár fekete-fehér képi világot –, vagy amikor nem a szereplők szavait halljuk. Ilyen beszédes pillanat a 7. zsoltár felolvasása. Magdolna egyszerű „előadását” a tábori lelkész közelije kíséri. Minden ott van kettőjük arcán, ami ebben a történetben fontos: a zsoltár szavaival az „igaz Isten”-hez, a „szívek és vesék vizsgálójá”-hoz intézett kérdés, amelyben a szív a gondolatok otthona, a vese pedig az érzelmeké.
Magdolna – magyar, 2020. Rendezte és írta: Buvári Tamás. Kép: Tóth Zsolt. Zene: Szirtes Edina Mókus. Hang: Terner Péter. Vágó: Vághy Anna. Nagy Katica (Magdolna), Buvári Villő (A kislány Magdolna), Turós-Máté Kinga (Anya), Hegyi Zoltán (Apa), Máté P. Gábor (A tanító), Fésős András (A felcser), Tóth Balázs (A méhész), Takács Andrea, Egyed Brigitta, Danis Lídia, Trokán Anna. Gyártó: Szeretfilmstúdió / Nowarproduction / Kraftfilm. 95 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/09 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14644 |
