Kovács Kata
High Note – amerikai, 2020. Rendezte: Nisha Ganatra. Írta: Flora Greeson. Kép: Jason McCormick. Zene: Amie Doherty. Szereplők: Dakota Johnson (Maggie), Tracee Ellis Ross (Grace), Kelvin Harrison (David), Bill Pullman (Max), Zoe Chao (Katie). Gyártó: Working Title Films / Perfect World Pictures. Forgalmazó: UIP Duna Film. Szinkronizált. 113 perc.
Az ördög Pradát visel kirobbanó sikere óta különösen népszerű, gyakorlatilag alműfajjá terebélyesedett „női karrier” tematika a ridegszívű sztár-főnök és a szorgos gyakornok kapcsolatáról nagyon mozgatja manapság a fősodor közelében érvényesülni vágyó alkotókat. Nisha Ganatra indiai-kanadai rendezőnő éppen tavaly rukkolt elő egy ilyen komédiával (Talk Show), a főszerepben Emma Thompsonnal és a forgatókönyvet is jegyző komikus-szupersztárral, Mindy Kalinggel. Míg ez a divatiparhoz hasonlóan farkastörvények uralta késő esti tévéshow-k világába kanyarodott, az idei Pont az a dal a popszakma kissé naiv terepszemléje.
A filmbeli díva, Grace Davis negyven feletti színesbőrű nőként próbál talpon maradni a showbiznisz világában, és hiába a pop királynője, csak áhítozik a szerzőibb irányú karrierváltásra, egy Best of és egy Live albumnál többet még ő sem engedhet meg magának. Ártatlan tekintetű ám ambiciózus asszisztense, Maggie pedig nem kevesebbet szeretne, mint kávéfőzés helyett Grace új albuma mellett producerként bábáskodni. Időközben megismerkedik a történetesen ugyancsak színesbőrű, és kirobbanóan tehetséges Daviddel, aki egy szupermarket parkolójában zenél, és azonnal flörtölni kezdenek. Mint kiderül, nem csupán idősödő popsztárként, de ifjú tehetségként sem egyszerű az érvényesülés, különösen, ha nagyszerű kapcsolatokkal rendelkezünk, ám túl büszkék vagyunk hozzá, hogy ezeket használjuk is. A film igazi húzóerejét az idősebb generáció jelenti, a szomorú tekintetű Ross, a Maggie apját játszó Bill Pullman és a rövid, ám szürreális epizódra felbukkanó Eddie Izzard alakításai adnak némi mélységet és érdekes atmoszférát ennek a nem különösebben sokrétű mozinak. Az ifjonc Maggie-t ugyanabból a fából faragták, mint Az ördög Pradát visel Andy-jét, a mostani film azonban sokkal inkább épít a popszakma eszköztárának elengedhetetlen darabjaira, a grandiózus érzelmekre, a banális fordulatokra és a túl magas csúcspontokra – és épp emiatt nem ér fel elődjéhez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14630 |
