Árva Márton
A Vída Invisível – brazil-német, 2019. Rendezte: Karim Aïnouz. Írta: Murilo Hauser. Kép: Hélène Louvart. Zene: Benedikt Schiefer. Szereplők: Julia Stockler (Guida/Gisele), Carol Duarte (Eurídice), Flávia Gusmão (Ana), António Fonseca (Manoel). Gyártó: Canal Brasil / RT Features / Pola Pandora. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 140 perc.
Kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy Berlinben élő
brazil rendező brazil-német koprodukciója a Latin-Amerikában elhíresült mágikus
realista és a nyugati melodrámai elbeszélésmód összeegyeztetésével
kísérletezzen. Az azonban már kevésbé egyértelmű, hogy ez nem csak egzotikum és
sziruposság émelyítő elegyéhez vezethet. A tavaly Cannes-ban díjazott Egy nő láthatatlan életében két eltérő
jellemű lánytestvér és a kétfajta alkotói eszközkészlet is erős kölcsönhatásba
kerül. Amíg Eurídice lenyűgöző zongorajátékával vonja magára a figyelmet egy
családi összejövetelen, impulzív nővére, Guida Görögországba szökik udvarlójával.
A felháborodott szülők ezt követően mindent megtesznek, hogy legalább kisebbik
lányukból engedelmes feleség váljon, akit nővére nem befolyásol. A vaskalapos
családfő még akkor is ellenzi, hogy a szétválasztott testvérek felvegyék
egymással a kapcsolatot, amikor Guida visszatér Brazíliába.
A szenvedélytől fűtve
Európába utazó idősebb testvér motívuma nem először jelenik meg Karim Aïnouz
filmjeiben (lásd Futuro Beach), de
Guida hazaköltözése miatt ezúttal mégsem a kontinenseken átívelő térbeli távolság,
hanem az eltérő ritmusban megélt idő ékelődik a nővérek közé. Így a fülledt
trópusi miliőt és káprázatos neonokat, a Márquez-adaptációk bujaságát és a Douglas
Sirköt idéző élénk színstilizációt egyaránt mozgósító filmben végül a sajátos
időkezelés miatt kerül egy hullámhosszra a melodráma és a mágikus realizmus.
Generációk közti áthallások, visszatartott titkok, hektikus időugrások és
fájdalmasan elnyújtott pillanatok alkotják a cselekményt, ami ráadásul a 20.
század második felében zajló modernizáció hátterével feleselve példázatértékűvé
emeli a tragikus családtörténetet. Az adaptált Martha Batalha-regényben
szereplő átkok helyett ugyanis a filmben a legprofánabb patriarchátus szervezi
a sorsokat, így a könnyfakasztásnál is lényegesebb kérdéssé válik, hogy női
szemszögből mit jelent az új időktől várt fejlődés: ütnek-e rést az évtizedek
az apák, férjek, (férfi) doktorok és hivatalnokok által tervezett és
fenntartott világ vaskos falain?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14628 |
