Varga Zoltán
Corps Bride – amerikai, 2005. Rendezte: Tim Burton, Mike Johnson. Forgalmazó: Warner Bros. 74 perc.
Szép emlékű év a Tim Burton-rajongók számára
2005: ebben az esztendőben a rendező két filmmel is megkínálta a publikumot. Míg
a Charlie és a csokigyár
szivárványszínekben tündöklő cukormázas musical-komédiája nagyszabású családi
sikerfilmnek bizonyult, a melankolikus gótika igazi „timburtonös” élményét a
másik filmben kellett keresni. A halott
menyasszony nem csupán hangvételében merészebb és szereplőválasztásában kihívóbb
(amit már a cím is megelőlegez), de animációs film lévén, láthatóan sokkal nagyobb
mozgásteret adott alkotója fantáziájának. Burton nem először kísérelte meg
továbbvinni a Ray Harryhausen nevével fémjelzett, a számítógépes animáció
viharos gyorsaságú elterjedésével háttérbe szorult bábfilmes tradíciót: ebből a
szempontból A halott menyasszony a producerként
és ötletgazdaként levezényelt Karácsonyi
lidércnyomás ikerfilmje. Burton társrendezőként jegyzett második bábanimációja
az életmű más mérföldköveihez is szorosan kapcsolódik: európai népmesén alapuló
történetének házasodni készülő teszetosza főhőse mintha a hatperces bábfilm, a Vincent gyermekszereplőjének lenne
felnőtt alakmása; az élők kiégett, fagyos, örömtelen és a holtak eleven,
színpompás és vidám birodalmának kontrasztja legkivált a Beetlejuice-t, részben Az
Álmosvölgy legendáját juttatja eszünkbe. A jellegzetes burtoni utaláshalmozás
jegyében a Csontváztánc
rajzfilm-klasszikusa éppúgy megidéződik, mint az Elfújta a szél egy legendás sora, a csúcspont bajvívása pedig (a
mérgezett bor motívumával) a Hamlet
inspirációjáról árulkodik. Tagadhatatlan ugyan a házasodásra szánt fiatalok
(Victor és Victoria) iránti rendezői rokonszenv, a legfőbb attrakció mégis a
címszereplő, Emily megformálása: bús sorsa szívszorító, kecsessége elbájoló,
alakjának szép ívei – bizarr módon – vonzalmat ébresztenek. A síron túli
szeretőt Helena Bonham Carter szólaltatja meg: bár a szinkronszínészek (zömmel
angol színművészek) valamennyien remekelnek, nem vitás, hogy Burton akkori
múzsájának hangja a legemlékezetesebb. A főhősnő csalódása és hiábavaló vágyakozása
a boldogságra valamennyi néző számára ismerősek lehetnek, a film alakjai – a
túlvilágiak is – közelebb állnak hozzánk, mint a Karácsonyi lidércnyomás groteszk szörnykollekciója. Az összkép
azonban mégsem annyira megkapó: a zene (ezúttal is Danny Elfman szerzeménye)
nem ér fel elődjéhez, a humor erőltetettebb, a lendület ingadozóbb. Az Emily
megdicsőülését és megbékélését láttató záróképek ugyanakkor a Burton-életmű
legszebb részletei közé tartoznak, az Ollókezű
Edward megindító befejezése mellett a helyük.
Extrák: Előzetes; különálló
zenei hangsáv; mozgáspróbák; hét kisfilm a forgatásról. A kisfilmek (egyenként
5–7 percesek) mintha egy hosszabb werkfilm darabkái volnának; a
leginformatívabb közülük a bábok elkészítésével és a fejüket-arcukat mozgató
újszerű mechanikával foglalkozó szösszenet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 63-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14627 |
