Filmvilág

Nemek harca

Női punkfilmek

„Problémás csajok”

Mindenkinek elektromos gitárt a 16. születésnapjára! Két film nyolcvanas évek eleji punkcsajokról – szórakoztatóipari moguloktól.

Baz Luhrmann 2016/2017-es Netflix-tévésorozatában, a hetvenes évek utolsó harmadának diszkó, punk és hiphop uralta New Yorkját bemutató The Get Downban a történet végén a sok fiktív szereplő között felbukkan egy valóságos szórakoztatóipari figura is, az ausztrál Robert Stigwood (1934-2016), a poptörténelem egyik leghíresebb menedzsere (The Animals, The Who, Cream, Bee Gees stb.), kasszasiker zenés filmek producere (Jézus Krisztus szupersztár, Tommy, Szombat esti láz, Grease) – és egy bohém bulijelenetben megvilágosodva kijelenti, hogy elege van a csillogó szuperprodukciókból, inkább csinál valami igazi dolgot New Yorkban, „a zenés filmek Rockyját... egy lányról, aki énekel!”

Nos, a való életben Stigwoodnak két 1980-ra elkészült New York-i zenés mozifilmhez is lett köze: az Alan Parker-féle Fame-nek csak a nagy sikerű soundtrack albumát felügyelte RSO lemezkiadójával, míg a producerként is jegyzett filmje, a Times Square, egy csellengő gitáros csajról szól, aki egy jó házból való másik tinilánnyal barátságot és vérszerződést kötve lázad – például gúnyos dalokat írnak és énekelnek egy topless bár kísérőzenekara meg egy éjszakai rádiós műsorvezető támogatásával. A filmet jegyző kezdő kanadai rendező, Allan Moyle (akit a szintén ifjúsági zenei környezetnél maradó kilencvenes évekbeli sikerfilmjei, az Adj rá kakaót! és A zenebirodalom visszavág kapcsán szokás ismerni) egy használtan vásárolt kanapéban talált rá egy mentális problémákkal küzdő balhés tizenéves hajléktalan lány naplójára, és az alapján írta meg a film alapsztoriját barátnőjével, a Laurie Anderson és Leonard Cohen hangmérnökeként elhíresült Leanne Ungarral közösen. Miután a Rocky Horror Picture Show-sztár Tim Curry elvállalta a rádió-DJ szerepét, Moyle zöld utat és ötmillió dollárt kapott Stigwoodtól.

Egy utcáról beválogatott 15 éves lány, a rekedt hangú, fiús karakterű Robin Johnson és a gyerekszínészként már némi tapasztalatot szerzett 13 éves Trini Alvarez alakítja a Times Square két főszeplőjét, akik együtt szöknek meg a pszichiátriáról – Nicky Marottát elektromos gitáros csendháborításért és vandalizmusért tartóztatták le és utalták kivizsgálásra, az érzékeny költői hajlamú Pamela Pearlt az akkoriban még izgalmasan mocskos címbeli New York-i csomópont dzsentrifikációjáért kampányoló politikus-üzletember apja vitte be a kórházba. A „problémás” nőkben idegbetegséget feltételező patriarchális társadalom elleni lázadásukban a lányok The Sleez Sisters, azaz Mocsok Nővérek néven adják elő dalaikat és hirdetik szlogenjeiket („ha hulladékként bánnak veletek, öltözzetek szemeteszsákba!”), hol tévéket dobálnak a tetőről, hol egy üres gyárcsarnokban húzzák meg magukat, hol az utca népével buliznak. A zárójelenetben, egy gerillakoncert után (melyre a Nicky által kitalált imidzset követve fekete szemeteszacskókban és a szemük köré festett fekete banditaálarcban érkeznek tömegesen a rajongók) a punk-hősnő tovább menekül a rendőrség és az ifjúságvédelem elől, a gazdag kislány pedig önbizalmában megerősödve a saját feltételei mellett térhet vissza apjához a polgári életbe.

Az ábrázolásban az utcai realizmust pártoló rendező már a vége előtt otthagyta a forgatást, a producer Stigwood kívágatta a lányok leszbikus vonzalmának nyíltabb megnyilvánulásait, de legalább a filmzenét jól összerakta a bőrös rockercsaj Suzi Quatrótól és az ex-New York Dolls-frontember David Johansentől a friss punk és new wave előadókon át (Patti Smith, Gary Numan, Ramones, Talking Heads, The Cars, The Cure, The Pretenders) a decens Roxy Musicig – csak a Bee Gees-tag Robin Gibb nyálas végefőcímdala zavarja meg az összképet. Ahogy a film sem, úgy a dupla soundtrack album sem lett sikeres, de idővel mindkettő kultuszstátuszba került.

A Ladies And Gentlemen, The Fabulous Stains című filmet alig pár hónappal a Times Square után, 1980 elején forgatták, pont ugyanolyan idős lányokkal: a lázadó énekesnőt játszó Diane Lane épphogy csak 15 éves volt, míg a basszusgitározó kuzinját alakító Laura Dern a forgatáson töltötte be a 13-at. A színpadon a Stains! mögött is egy szórakoztatóipari mogul állt: az 1933-as születésű Lou Adler, aki producere volt az egyik legelső rockfesztiválnak (Monterey Pop), a világ egyik legsikeresebb nagylemezének (Carole King: Tapestry) és az egyik legkultikusabb zenés filmnek (Rocky Horror Picture Show), de rendezőként korábban csak egy stoner vígjátékot készített az általa felfedezett Cheech & Chong komikuspárossal (A nagy szívás), majd rockfilmjének kereskedelmi bukása után fel is hagyott a rendezéssel.

A Pennsylvania állambeli Johnstown hanyatló iparvárosában élő árva Corinne Burns és gitározó húga az unokatestvérükkel alapítják meg a Stains (Szégyenfoltok) csajtriót, és pár próba után máris hozzácsapódnak egy turnéhoz előzenekaroskodni. A jövőt jelképező minimalista garázs rockos tinédzser girl group mellett Adler a turnébuszon összegyűlt előadókkal eltérő szubkultúrákat szemléltet. A Metal Corpse nevű levitézlett glam/hard rock zenekar jóval harminc fölött járó veteránjait a Tubes tagjai személyesítik meg, a Looters huszonéves angol punkjait a még színészi pályája elején járó Ray Winstone frontemberkedése mellett a Clash-basszista Paul Simonon és az akkorra már feloszlott Sex Pistolsból a gitáros Steve Jones és Paul Cook dobos játsszák (ők írták a film dalait is a turnémenedzsert alakító raszta Barry Ford mellett). A turnéfőnök Suzi Quatro-bőrruciba bújtatná a három lányt, de a renegát Corinne kitalál magának egy kihívó imidzset piros-fehér-fekete színkombinációra (áttetsző ing, harisnya, tüzes szemsmink, csíkos-tépett „bűzösborz” frizura), és már rögtön az első fellépésen elkezdi lázítani a közönségben lévő nőket, hogy ne elégedjenek meg a férfitársadalom által korlátozott mozgásterükkel. Az ifjú énekesnő ügyesen fordítja saját hasznára az őt egyre gyakrabban szerepeltető médiának (a helyi tévécsatornáknak) és a Looters frontemberének az érdeklődését (lefekszik vele, de rögtön le is nyúlja a legslágeresebb új szerzeményét, majd Stains-dalként viszi sikerre), és miután egy plázakoncerten már hatalmas egyenkinézetű csajhadsereg tombol a lábai alatt, a saját feltételei szerint kiharcolja, hogy a Stains legyen a turné fő sztárfellépője. Corinne a csúcson való tündöklés után persze hamar megtapasztalja a bukást is (egy utolsó interjúban még a leghírhedtebb Sex Pistols-tévészereplést megidézve „vén fingnak” nevezi a szemtelenkedő riportert és zárásként kijelenti, hogy „mindenkinek állampolgári jogon kellene kapnia egy elektromos gitárt a 16. születésnapjára!”), de a film végi sírása után mosolyogva nyugtázza, hogy mennyi lányt fordított a zenélés felé.

A filmnek azonban nem ott lett vége, ahol tervezték, a forgatókönyvíró Nancy Dowd (Hazatérés, Átlagemberek stb.) és Lou Adler összevesztek, a Paramount stúdió nem biztosított rendes premiert, így végül a rendező két évvel később 1982 elején még leforgatott happy end zárójelenetként egy MTV-stílusú Stains-videóklipet a lányokkal, akik azokban a hónapokban lelkesen mondogatták egymásnak, hogy „a film valósággá válik!” Akkoriban álltak elő első lemezeikkel az olyan csajzenekarok, mint a Go-Go’s vagy a Bangles, sőt akkor tűnt fel Madonna is – a moziforgalmazásban elsüllyedt Stains-film viszont csak néhány évvel később a kábeltévéken kelt új életre és vált kultikussá, hogy aztán a nyolcvanas-kilencvenes évtizedfordulón megszaporodó női dominanciájú punk-rock zenekarok (Hole, Babes In Toyland stb.), különösen a feminista riot grrrl mozgalom (Bikini Kill, Bratmobile stb.) egyik inspirációs forrása legyen.

A New York-i CBGB klub mezőnyéből elsőként a költő-énekesnő Patti Smith tudott kiadni albumot 1975-ben, a legvadabb show-t a Plasmatics-frontcsaj Wendy O. Williams csinálta, a legsikeresebb pedig a Debbie Harry vezette Blondie lett, de a Talking Heads-basszistalány Tina Weymouth is kúl példát mutatott a pasik melletti egyenjogúságra. A no wave díva Lydia Lunch a zenélés mellett több underground filmet is forgatott olyan rendezőnőkkel, mint Vivienne Dick vagy a férjével párban dolgozó Beth B, de a punk ihlette filmesek közt debütált Susan Seidelman is – az első olyan amerikai független filmmel, amit Cannes-ba meghívtak (Smithereens).

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14624