Kovács Patrik
The Way Back – amerikai, 2020. Rendezte: Gavin O’Connor. Szereplők: Ben Affleck, Al Madrigal, Janina Gavankar. Forgalmazó: Pro Video. 108 perc.
Mostoha sors jutott osztályrészül Gavin O’Connor
A visszaút című filmjének: a koronavírus-járvány miatt mozis forgalmazása
ellehetetlenült, és bár a kritikusok lelkesen fogadták, nemcsak szerény
bevételt hozott, de a publikum mintha még a létezéséről is megfeledkezett
volna. Pedig a direktor jegyzi az elmúlt tíz év egyik legkiválóbb amerikai
sportdrámáját, a Warrior – A végső menetet, melyben a keserű mozgóképes
családregény szervesen összenőtt a zsáner fokozásos, egyre keményebb
megmérettetéseken alapuló akciódramaturgiájával. O’Connor A visszaút
esetében a ketrecharc vértől pirosló kulisszáit a középiskolai kosárlabda-csapatok
pomponlányos-atlétatrikós miliőjére cserélte, de a recept mégis változatlan: a
rendező újfent dévaj játékot űz az egymástól homlokegyenest elütő műfaji
regiszterekkel.
A rendező már a nyitó
montázs-szekvenciában egyetlen képbe sűríti főhőse, Jack Cunningham (Ben
Affleck) tragédiáját: a lecsúszott, alkoholista férfi még a zuhany alatt, élete
romjain merengve is sört kortyolgat. Cunningham egykor a középsuli
kosárcsapatának sztárjátékosaként tündökölt, ám eldobta magától az élsportolói
karrier lehetőségét, s fia halála után még házassága is befuccsolt. Mielőtt
Jacken teljesen elhatalmasodna a pusztító szenvedélybetegség, hajdani alma
matere megkeresi, hogy edzőként segítse az intézmény szedett-vetett
kosárlabda-válogatottját. A felelősségteljes megbízatás új értelmet ad a
megkeseredett férfi életének, ám hiába repíti a győzelemig az ifjoncokból álló
együttest, múltja ólomsúllyal nehezedik a szívére.
O’Connor precízen
felsorakoztatja a Warriorból ismerős motívumokat: ezúttal is széthullott
családról, megrabolt álmokról, alkoholizmusról, s a versenysport egyszerre
állatias, mégis léleknemesítő közegéről mesél, a különbségek azonban számosak.
A Warrior furfangos szövésű, több perspektívából bemutatott családi
drámájával szemben A visszaút sokkal könnyebben fogyasztható, egyenes
vonalú tanmese a kockásinges-bakancsos amerikai átlagember egoizmusáról és
önpusztításáról. A friss opus nem is a virtigli sportfilmekkel játszik egy
ligában, sokkal szorosabb viszony fűzi a függőségtől gyötört, átkos sorsú férfihősöket
középpontba állító, melodrámai ihletettségű mozikhoz (a Férfiszenvedélytől
egészen az Őrült szívig); felépítésében, illetve konfliktustípusait
tekintve pedig Sidney Lumet Az ítélet című – kissé talán elfeledett –
gyöngyszeméhez áll a legközelebb. Igazán kár, hogy a rendező a játékidő
háromnegyedénél szinte teljesen el is veszejti a kosárcsapat csúcsra jutását
elmesélő történetszálat. Mi marad ezután? Az öncélú szenvelgéssel és hamisan
csengő egysorosokkal tarkított amerikai giccs – na meg Ben Affleck, aki az
elmúlt évtizedek során valóságos intézménnyé nőtte ki magát az álomgyárban,
szóval rég kijárt már neki egy hasonló szerep. A visszaút Jack
Cunninghamje egyszerre önarckép, terápiás lehetőség és színészi sziporka is
Affleck számára, aki civilben is ádáz harcot vívott az alkoholizmussal.
Gyűrött, semmibe vesző pillantása, vad mosolya valósághűen őszinte. A
visszaút legalább annyira az ő filmje, mint O’Connoré: bár sosem lesz
belőle vérbeli színésztehetség, mesteri eleganciával csempészi bele személyes
sorsát e hálás figurába. Sajnálatos viszont, hogy a rendező elveszítette
imponáló arány- és stílusérzékét: a Warriort kifinomult formanyelve,
tökéletesre csiszolt szerkezete avatta kisebb mesterművé. A visszaút nem
büszkélkedhet hasonló erényekkel.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14621 |
