Margitházi Beja
Táncoló testek, eltévedt lelkek és egy igen bizarr családalapítási kísérlet Pablo Larraín új filmjében.
Füstölve ég a háromszínű közlekedési lámpa egy kereszteződésben Valparaíso néptelen éjszakai utcái fölött. Sehol egy lélek, nem zúgnak a tűzoltószirénák, nincsenek sebesültek. Csak egy hidrogénszőke lány figyel a távolból, és indul hajnali sétára, kezében lángszóróval, a chilei kikötőváros partjainál. Az Ema enigmatikus nyitóképe egyszerre utal a következő 107 perc zakkant, kaotikus történéseire, foglalja össze Pablo Larraín provokatőri és kompozíciós érzékét, valamint a rombolást szépségbe oltó főszereplőjének angyali-démoni karakterét.
Larraín neve ugyanazzal a hullámmal került fel a nemzetközi térképre, amely a kétezres évektől több fiatal dél-amerikai rendezőt is a külföldi sikerekig emelt. Ezt a vívőerőt a koprodukciós, gyakran fesztiválpartneri filmkészítési lehetőség jelentette, mely egyszerre kínált megoldást a finanszírozás és a bemutatás kihívásaira, így ezeknek a filmkészítőknek a nevét rögtön a Sundance vagy A-kategóriás európai fesztiválok közvetítésével, és a közben rendszerint begyűjtött Oscar- és/vagy Golden Globe-jelölések társaságában ismerhette meg a nyugati közönség. A leghíresebb kortárs chilei rendező is hasonló pályaívet járt be, másfél évtizede visszatérő vendég Cannes-ban, Velencében és Berlinben, aki ez idő alatt színvonalas és szabálytalan munkákat szentelt a Pinochet-éra tabutémáinak (Tony Manero, Santiago ’73, No), áldozatok és elkövetők tragédiájának (Fuga, A klub), illetve hírességek élete egy-egy epizódjának (Jackie, Neruda).
A minden történelmi utalástól vagy politikai aktualitástól mentes, ízig-vérig 21. századi Emában Larraín évek óta csiszolt kézjegyei – traumák utóélete, mániákus karakterek, egyedi nézőpontok és választékos vizuális stílus – köszönnek vissza. Története látszólag egy örökbefogadott, majd eltaszított kisfiú körül forog, de valójában családi kapcsolatokba sűrített identitáskrízisekről, és ezek brutális feloldási kísérletéről szól. A hétéves Polót a huszonéves táncosnő Ema (Mariana Di Girolamo) és 12 évvel idősebb koreográfus férje, Gastón (Gael García Bernal) fogadják örökbe, a gyerek által okozott balesetben azonban megsérül egy családtag, így a pár lemond a gyámságról. Az állami gondozásba visszakerült fiú új nevelőszülőket kap, Emáék azonban nem tudnak együttélni a hiánnyal és bűntudattal, ami végül Ema mindent felforgató küldetésében ölt testet. Larraíntól a lehető legtávolabb áll a pszichologizálás, így a terápiáért kiáltó alaphelyzetet és a traumatizált, instabil karaktereket nem feltárni vagy megérteni akarja, hanem felfokozni és stilizálni. A cselekmény előrehaladtával párhuzamosan konstruálja meg szilánkokból az előtörténetet, egyensúlyoz az abszolút protagonista Ema és a népes mellékszereplő-gárda között, és teremti meg a neonszínekben pulzáló reggaeton táncosvilág extatikus, buja atmoszféráját.
A végeredmény egy korunk számtalan ellentmondását egyetlen karakterbe sűrítő, igazi krízis-kori teremtéstörténet. A karcsú, szorosan hátrazselézett hajú, bő melegítőnadrágokban és színes, testhez simuló felsőkben táncoló, orgazmusból orgazmusba suhanó Ema szinte szétfeszíti a film kereteit, miközben lázadó lányként, csábító nőként, anyatigrisként, gondos szeretőként, csalfa feleségként és nagylelkű barátnőként mindent és mindenkit kielégít, táplál, majd félredob. Larraín poszt-punk istennője nem is azért ellentmondásos, mert egyszerre érzéki, elegáns, romlott és végtelenül naiv, hanem mert miközben szabadon kísérletezik barátság, szexualitás és szerelem átjárhatóságával, a tradicionális házasság- és családfogalmat nem szétrobbantani, hanem saját világába illesztve újradefiniálni igyekszik.
A film végére Ema képtelen terve hajmeresztő valósággá válik, a vágyott család fogalma viszont paródiába fordul. Folytatható-e a lázadás az újradefiniált világban? Larraín a végső válasszal, talán szándékosan, adós marad – így viszont lélegzetelállító képekkel, hipnotikus zenével, merész húzásokkal megkomponált filmje kellően felkavar, zavarba ejt és elgondolkodtat ugyan, de megoldáshoz nem vezet. Legfeljebb egy délutáni sétára, a benzinkútra.
EMA (Ema) – chilei, 2020. Rendezte és írta: Pablo Larraín. Kép: Sergio Armstrong. Zene: Nicolas Jaar. Szereplők: Mariana Di Girolamo (Ema), Gael García Bernal (Gastón), Santiago Cabrera (Aníbal), Paola Giannini (Raquel), Giannína Fruttero (Sonia). Gyártó: Fabula. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 107 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14614 |
