Kosztolni Ildikó
A ma már csak comics-ként emlegetett szuperhős-történeteknek gyermekfejjel magam is lelkes olvasója voltam. Az állóképekből szőtt mesék személyiségünknek olyan régióit tárták fel előttünk, amelyeknek eladdig nem voltunk tudatában, egyszersmind arra indítottak bennünket, hogy el nem követett vétkeket sirassunk meg, hogy harcba szálljunk, s a küzdelem mámorító érzésével az égbe emeltessünk.
A filmes műfajnak köztudottan számos előnye, a képregények megfilmesítésének pedig egyrészt évek óta elhíresült divatja, másrészt szigorúan megkövetelt algebrája van. A többnyire valamilyen bosszútörténetre felfűzött képregényeknek akadémikusan behatárolt dramaturgiája kell legyen.
David Hogan rendezői debütálása azonban nem felelt meg a fentebb leírt műfaj igényeinek. A vérátömlesztés nem történt meg, mozgóképekből álló korrekt diafilmvetítést láttam. Egy bőrbevarrt „Fekete Helénát”, egy csőre töltött, felszerszámozott kancát, 45 centire húzott fűzőbe passzírozva, akit ebben a mesterien plasztikázott opuszban az első női akcióhőssé formáztak.
Pamela Anderson Lee, a Baywatchból CJ Parker-ként ismert kanadai platinaszőkeség majd két órán át magányos igazságosztóként villogtatja fegyvereit és bájait, miközben a háttérben a harmadik amerikai polgárháború fülsiketítő csatazaja hallik. Barb rúzsos kis ajka cseppet sem veszít fényerejéből, a flitterek egyre csak zörögnek, a néző pedig rendületlenül arra vár, hogy történjen már végre valami, a kamerával legalább!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1461 |
