Benke Attila
A Soldier’s Story – amerikai, 1984. Rendezte: Norman Jewison. Szereplők: Howard E. Rollins Jr., Denzel Washington, Adolph Caesar. Forgalmazó: Sony. 96 perc.
A feketéket a mai napig érik támadások szélsőséges csoportok és a rendőrök részéről egyaránt. Emiatt Donald Trump Amerikájában évről-évre felbukkannak a rasszizmus problémájával foglalkozó filmek (Tűnj el!, Zöld könyv) és tévésorozatok (Narancs az új fekete, Watchmen). A faji diszkrimináció a neokonzervatív Reagan-korszakban is újra fellángolt, így számos film készült a fajgyűlölet ellen (Bíborszín, Egy hely a szívemben, Lángoló Mississippi), köztük Norman Jewison (Forró éjszakában, Hurrikán) Charles Fuller A Soldier’s Play című színdarabjából adaptált történelmi krimije. A Katonatörténetnek az akkori arkansasi kormányzó, Bill Clinton is lelkes támogatója volt (annyira szívügyének tekintette a produkciót, hogy miután hírét vette a szűkös büdzsének és a gyér számú statisztának, az állami Nemzeti Gárdát rendelte ki statisztálásra).
A második világháború végén egy feketékből álló szegregált louisianai katonai bázison szolgál a szigorú elvek szerint élő színesbőrű Vernon Waters őrmester, aki zsarnokként bánik fajtársaival. Egy napon rejtélyes körülmények között valaki meggyilkolja őt, és az amerikai Délről lévén szó sokan a Ku-Klux-Klanra gyanakodnak. Ám a Washingtonból küldött színesbőrű katonai nyomozó, Davenport kapitány kutatása során egyre inkább a feketékre terelődik a gyanú.
Norman Jewison műve témája és megvalósítása miatt egyaránt rendkívül izgalmas film. A Katonatörténet cselekményének szerkezete Orson Welles Aranypolgárját idézi, vagyis az ellentmondásos Waterst a Davenport által kikérdezett kollégák és beosztottak történeteiből, flashbackeken keresztül ismerjük meg. Sajnos a szerkesztésmódból adódó feszültséget csillapítja, hogy a beszámolók alapján már igen korán kitalálható, ki a gyilkos. Persze ettől még a Katonatörténet nem válik érdektelenné, mivel a „ki tette?” kérdésnél fontosabb a „miért tette?”, ami számos, a feketék szegregációjához kapcsolódó problémakört érint. Amellett, hogy megismerjük a második világháború alatti amerikai hadsereg mai szemmel szinte abszurdnak tűnő összetételét (például a Davenport-féle magasrangú, tanult fekete tisztek valóban „fehér hollónak” számítottak), Watersen keresztül megjelenik a fekete rasszizmus, illetve a fekete identitás krízise. A nagyhatású teoretikus, Frantz Fanon leírása szerint a fekete identitás olyan, mint egy fehérek által készített „ruha”, amelyet a feketéknek magukra kell öltenie. Waters erre az első világháború alatt ébredt rá, amikor egy fajtársa a vicc kedvéért részt vett egy fehérbőrű közönségnek előadott majomperformanszban, amellyel akaratlanul is kigúnyolta a feketéket. Az őrmester azóta az ilyen sztereotípiák ellen harcolt, ám küzdelmében szélsőségessé vált, sőt még a náciknak is igazat adott annyiban, amennyiben szerinte a „faj tisztasága” érdekében likvidálni kell azokat a színesbőrűeket, akik erősítik a fehérek által teremtett sztereotípiákat. Így a Katonatörténet kiválóan bemutatja a feketék ellen irányuló rasszizmus egyik legkárosabb következményét: a gyűlöletet elszenvedő megalázottban öngyűlölet alakul ki, és a hozzá hasonlókat is gyűlölni kezdi. Az izgalmas, komplex történetet olyan kiváló színészek adják elő, mint az őrmestert eljátszó, alakításáért Oscarra jelölt Adolph Caesar és az egyik nagy riválisát, Peterson közlegényt megformáló fiatal Denzel Washington. Aki a Katonatörténetben szerencsére még egy jóval összetettebb drámai karaktert alakít, mint későbbi filmjeiben, amelyekben „korunk Sidney Poitiers”-jeként hozzájárult a feketék leegyszerűsített hollywoodi reprezentációjához – amelyet Norman Jewison műve sikeresen meghaladott.
Extrák: Előzetes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14598 |
