Bikácsy Gergely
A Le Monde, a Libération, a L’Inrockuptibles címlapján búcsúzott tőle. Nem udvariasságból, a francia kultúrában a művészi teljesítmény mindmáig rendkívüli érték.
Fiatal színészként sem volt ismeretlen, de viszonylag későn került a legnagyobbak közé. Ki emlékezik ma már első szerepére az 1949-es, kommunista fűtöttségű Louis Daquin filmben (Point du jour / Apáról fiúra), ahol Michel Piccoli fiatal férfit játszott a sztrájkoló bányavidéken. Vagy akár a Jean Renoir rendezte, sokkal népszerűbb Francia kánkánra (nálunk: Mulató a Montmartre-on, 1955), ahol buta katonatisztet ad – tenyérbemászó paródiával.
Piccoli, Buñuel és Godard
Luis Buñuel kellett, hogy főszereplővé váljon? Titkos hasonlóság, azután egyre nyilvánvalóbb erős hasonlóság fedezhető fel köztük. Szerepeit alig lehet beskatulyázni. Erőszakos, fenyegető apafigurák? Piccoli elegánsan tudott fenyegető lenni, elfojtott erőszakot nem ritkán sugárzott, de soha nem tolakodó agresszivitással. Buñuelnek különös érzéke volt az ilyen adottsághoz. A Mester hatvanas-hetvenes évekbeli francia remekműveinek nincs igazán hagyományos főszereplőjük. Piccoli az egymást rejtélyesen keresztező, titkukat a másiknak átpasszoló figurák egyike, mindig növekvő súllyal, a furcsaság erejével.
Visszafele nézve talán Marco Ferreri Nagy zabálásában kapja egyik leghatalmasabb szerepét (1973), de a hatvanas évek elejétől már Buñuel határozza meg az elegánsan fenyegető, rejtélyes férfi- és apa-szerepeit. Olyan jelképes apát játszik, akinek fiatalos vagy idősebb életkorát nem a leszármazottak, rokonok, fiúk és lányok határozzák meg, hanem egyedül ő maga. Buñuel nem a családi bonyodalmak rendezője, hacsak nem a férfi-nő kapcsolatok őserdejére gondolunk. Az „apa” fogalom Buñuelnél, Piccolinál nem feltétlenül családra utal. Bár Piccolinak van olyan szerepe is, kivételes módon maradandó abban is (Louis Malle: Milou májusban.) Itt például egy nagy vidéki polgárcsalád gyülekezik köréje. A kicsit furcsa cím és címszerep ’68 rebellis májusának (inkább már utójátékának) hasonlíthatatlan, váratlan tükröződésű elénk vetítése. Említsük meg, Alain Resnais utolsó filmjében – ekkor mindketten kilencven évesek – Piccoli Orfeusz apját játszotta.
A France-Culture rádiónak adott hosszú interjúban a kilencven fölött járó Piccoli legnagyobb színpadi szerepéről, a Lear királyról beszélt. Mintegy mellékesen, a sorok közt jegyzi meg, hogy félt a szereptől. Boldog és nagy színész, aki csak Shakespeare-től fél. Több Shakespeare-főszerepben emelkedett ki, a Lear mellett említsük a Téli mesét. A Lear a világirodalom nagy apa-szerepe, de amennyivel több is, annyival volt Piccoli nagyobb, annyival nyitott mélyebb alagutakat.
Buñuellel egyenrangúak. Nem annyira nyilvánvaló, mint Fellini és Mastroianni iker-rokonsága: bújtatottabb, ravaszabb, a Buñuel-filmek szereplőinek álruhába is kell bújni, nem önéletrajzi művek, hanem fikciók, a legravaszabbak közül. Ha van elegáns nagypolgár, ezt külsőre Piccoli testesíti meg. Majdnem séma. Túl nyilvánvaló, hát milyen lenne egy elegáns nagypolgár: épp ilyen. Buñuel többre kíváncsi. A Nap szépének nyilván Catherine Deneuve a hőse, sőt a férfi főszereplője sem Piccoli, de ő a legélesebben emlékezetesebb. Rejtélyesen fenyegető úriember, nem csak a gyávák félhetnek sima tekintetétől. Buñuel vásznán később lehet korrupt diplomata, bármiféle nagypolgár, titkokkal vándorolva az élet és a karrier jómódú sivatagában, titkokkal a nagypolgárok diszkréten ellenszenves vacsoráin… Már nem a sémát látjuk, hiszen a színész észrevétlenül ledobja, és a film elképesztő fordulatokkal lepi meg nézőit is, és a saját szereplőit is.
Buñuel esztétikájának (ha volt ilyen) a lényege, hogy minden szereplője kiszámíthatatlan legyen, egyik sémát a másikba ölti, egyik séma megöli, megsemmisíti, átrajzolja, kiradírozza az ilyen-olyan „kezemfeje”, könnyen kínálkozó szerep- vagy forgatókönyvi sémát. Buñueltől nem félt, emlékezik önéletrajzi könyvében Piccoli, de kőkemény, nagyon szigorú rendezőnek látta. Szigorú? Valahogy nem ez jutna eszünkbe legelőször, mivel Buñuelben nagy adag bohóc, átváltozó művész, Istennel feleselő főpap vagy azt parodizáló ellen-pap, pápa is meg ellenpápa is lakozott. Pedig valóban: a felhabzó vagy elfojtott röhögés „nagy szigort sugárzott”. Ezt csak Michel Piccolinak hisszük el, és köszönettel: a rendező távlata is jóval nagyobb lesz a fénytörésben.
Godard talán még gátlástalanabbul kísérletező rendező, igen, még Buñuelnél is inkább. Nagy vállalkozása lett a Megvetés (1963). A Brigitte Bardot – Michel Piccoli páros: tűz és víz… két nehézsúlyú világbajnok a maga műfajában, hát ha félni kellett volna valahol és valamitől, Godard ugyancsak félhetett volna mindkettőjüktől, akár Bardot és Piccoli kölcsönösen egymástól, az egész készülő film pedig az író Moravia eredeti regényétől. A film minden „hozott” alapeleme túl erős, és alig kezelhető. Kemény szobrászmunka kell, az anyag (a két színész is) kőkemény. Minden és mindenki egymásnak ellenfeszülve, mereven, mint az első képsorokban a mítoszok sziklája, és a csak Odüsszeusz-féle bátraknak való tengere. A Moravia-könyv is nagy emberi gyengeségek regénye, de a mitikus hátteret Godard festi mögéje, ezért nehezebb befogadni: (lélektani) sémák ütköznek benne eredendően más (mítoszi) sémákkal.
Marco Ferreri (és a többiek)
Michel Piccoli életpályájának fő filmes korszaka a hetvenes évek. Claude Sautet majd minden filmjében főszereplő – itt a nagypolgárságnál egy társadalmi fokozattal lejjebb élő középpolgár sémájából kreált egyedi egyedi figurát. Vele, az ő szerepeivel tudott Claude Sautet alkotói rangot szerezni, és szociográfikusan hiteles fikciós életművet létrehozni. Vincent, François, Paul és a többiek – így hangzik Az élet dolgai mellett legismertebb Sautet/Piccoli film címe, és ezt a név-felsorolós címet több filmtörténész a hetvenes évek francia polgárságát fölfestő filmszociográfia címévé is tette.
Mint ahogy egy másik, nem a legnagyobbak közé sorolt tehetséges rendező, bizonyos Granier-Deferre neki köszönheti egyetlen remekművét a Különös esetet (Une étrange affaire, 1981). Ott játszott szerepe szerint hivatali főnök, aki munkafeladat ürügyén szelid erőszakkal beköltözik beosztottja lakásába… és életébe. Ennek a szerepnek még az ő gazdag pályáján sincs rokona.
Értékes ellentmondások határozzák meg Piccoli pályáját: majdnem mindig ön-azonos és csak önmagához (saját szerepeihez) hasonló a filmvásznon. Mégis: soha különbözőbb rendezőt, mint a polgárság-röntgenező (mára el is halványult) Claude Sautet, meg a különlegesség szabálytalanság bajnoka, Marco Ferreri. Buñuel mellett e két szinte végletesen egymástól különböző alkotó határozta meg. Claude Sautet talán nem is „alkotó”, hanem a legjobb mesterember, mondjuk: egy szabálykövetőbb Chabrol…, Marco Ferreri viszont gyengébb filmjei ellenére, sőt azokkal együtt igazi alkotó, cinéaste, auteur…
A magyar közönségnek épp Ferreri egyik filmjében tűnt fel, Az audiencia (1972) vatikáni főpapjaként. Józan, és nagyon okos főpapot játszik ebben a kafkai történetben, hideg egyéniség, sem a botladozó főhős (Ugo Tognazzi), sem a közönség nem tudja eldönteni, segítőkész, vagy gáncsoló, gonosz, vagy csak okos. A legtöbb Piccoli-figurából ilyen alkat, ilyen egyéniség, ilyen dilemma sugárzik majd a nézőre.
Három évvel korábban játszotta el (ugyancsak Ferrerinél) a Dillinger halott kizárólagos főszerepét. „Egyszemélyes film”, ha ez előbb Kafkát emlegethettem, most Buñuel és Godard példája rémlik fel – szerencsére a Dillinger sokkal eredetibb, minthogy valamifajta „tehetséges tanítvány” munkáját dicsérnénk. Olyasféle abszurd, melynek élességet valamifajta kétségbeesett szenvtelenség ad, valami majdnem, de csak majdnem elmosolyodó elegáns gyilkos – vagy mestersebész – késének/szikéjének villanása. A Dillinger halott mesteri előképe a rendező méltán mesterműveként fennmaradt Nagy zabálásnak, de úgy, mint a kamaramuzsika a harsány nagyzenekari feldolgozásnak. A nagy zabálásban alig feledhető színésznégyes eszi halálba magát (Tognazzi, Piccoli, Mastroianni, Philippe Noiret). Nehéz felülmúlniuk egymást: a filmet átható kegyetlenül fekete humorban Piccoli sem ismer tréfát. Ennek az elegáns úrnak emésztési görcsei vannak (eufemisztikusan mondva.) Az elegáns cannes-i premierközönség zajos botránnyal fogadta.
Ferreri további filmjeire sajnos a túlhabzó, néha erőltetett, keresett fekete humor és eredetiség-hajszolás lett jellemző, vitatható értékű védjegye – az egyikben Piccoli Buffalo Bill figuráját hozza vászonra, de talán csak a film rendezője tudja, hogy kit és mit parodizál a többi jelmezes indiánnal és indiánölővel az 1973-as Párizs utcáin. „Ez a bukás nekem sikernek számít” – mondta Ferreri a premier után. Michel Piccolinak soha nem kellett hasonló poénokkal magyarázkodnia, még itt sem.
Legnagyobb kései francia mesterműve Jacques Rivette Szép bajkeverőjének idős festőművésze volt. (Balzac Ismeretlen remekmű című, agyonelemzett írása nyomán készült, talán ez a leginkább Rivette kamerájának való klasszikus mű. Többrétegű rejtélyek jellemzik – és Piccoli bámulatos mesterkurzussal teremti meg a festő és festménye furcsa, megoldhatatlan dilemmáját – létezhet-e a kép nézők nélkül, vajon eredeti-e a film végén felavatott festmény. Piccoli nyugodtan, ha kell szenvtelenül, ha kell, bujkáló mosollyal kerüli ki a választ.
Pápaválasztás
Az audiencia után több évtizeddel, élete vége felé eljátszott egy főpapot, akit akarata ellenére pápává választanak. „Habemus papam!” – ünnepel Róma. Ezúttal nem merül fel, hogy a főpap okos-e vagy gonosz...eltérően eddigi szerepeitől: itt egy bámulatosan érzékeny és jóakaratú embert játszik pápai tiarával és anélkül… Nagy értéke lett Piccoli pályájának, és az egész olasz filmművészetnek ez a mesterműve, a Habemus papam. A rendező, Nanni Moretti talán legjobb alkotása (mindenesetre sokkal jobb, eredetibb, mint egy régebbi fantáziátlan „családi filmje”, amely 2005-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban – az sajnos a sokarcú Moretti leginkább semmitmondó opusza).
A Habemus papam mindkét alkotó legjobb művészi tulajdonságát ötvözi. Enyhén (legalábbis nem tolakodóan) szürreális alaphelyzet (a pápának megválasztott jelölt elszökik pápasága elől, ki a mindennapi életbe). Semmi nem erőltetett ebben a kimódolt fikcióban, ami nem is olyan egyszerű eredmény. Piccoli itt végre csöppet sem fenyegető. Esendő, nagyon értelmes figura az ő vatikáni szökevénye: új társaságának emberei szintén értelmesek és jóakaratúak.
Moretti most a színészre és közös munkájukra emlékezve felelevenítette, hogy az első pillanattól egyetértettek abban, a francia színészt semmiképpen nem szinkronizálják, saját hangján beszél majd olaszul. Piccoli önéletrajzi könyvét annak idején felületesen lapoztam át, és most rövid életrajzi hivatkozásokban nem találom, mennyire beszélt gyerekkorában mindkét nyelven (inkább nyitva hagyja a kérdést, igazán olasz származásúnak tartja-e magát). A filmben nincs sok szövege ugyan, de mindenesetre Piccoli szinte „eredendően”, természetesen beszél olaszul.
Régebbi filmjeiben ritkán mosolygott, és ha mégis, hideg mosolya általában fenyegető is volt. A Habemus papam sok mindenben – ezzel is – eltért életműve addigi szerepeitől. Újból csak ismétlem nézői csodálkozásomat: itt jóindulat és kétely sugárzik belőle. Nem a mostani pápa, nem Ferenc pápa szolgáltatta a fikció alaphelyzetét – a művészet ez esetben, ha nem is szó szerint véve, de megelőzte a való életet. Jobban mondva – mert hisz ritkán a műalkotás is értékes valóság – itt közel került egymáshoz ez a kétfajta valóság.
A filmművészet utolsó „nagy korszakának” igencsak más volt a formanyelve, mint a mainak. Fellini filmjeiben, mondjuk a Dolce vitában (de a többi klasszikusában is) meglepően kevés a közeli – vagy a ma értelmetlenül divatos, televízióban kötelező nagyközeli. Ezeknek a funkciótlan túltengése értéktelenné is teszi az emberi arc mai mozi-közelképeit. Mindezen azért érdemes töprengeni, mert Piccoli Buñuel-filmekben ritkább, a Habemus papam vásznán viszont gyakori közelképei nagyon nagy értékkel gazdagítják a történetet és a képi elbeszélésmódot. (S ha Rivette Szép bajkeverőjénél nem mondtuk: az a nagy és egyszemélyes film szintén gyakori közelképekre épült.)
Óriás volt, ezt halálakor és életére emlékezve majd mindenki elmondja. „Szelíd óriás” – fogalmazzunk így. Két kései nagy szerepe – alkotása – erről győz meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 46-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14589 |
