Filmvilág

Televízó

HBO presztízs-sorozatok

A szabadság lendületével

Egy jó történet mindent megváltoztat – HBO sorozatok, melyek megváltoztatták a sorozatnézési szokásokat.

A presztízs-sorozatok korát éljük, jobbnál jobb szériák közül válogathatunk, de abban, hogy idáig eljussunk, az HBO-nak vitathatatlan érdemei vannak. Az olyan sorozatok, mint a Szex és New York, a Drót, a Maffiózók vagy a Trónok harca hosszú évekre megváltoztatták nemcsak a sorozatokat, hanem azt is, ahogyan nézzük őket.

Az HBO a kilencvenes években lépett rá arra az útra, hogy saját gyártású, minőségi sorozatokkal csábítja magához az új előfizetőket. A korábban elsősorban prémium filmcsatornaként ismert márka rájött, hogy sorozatokkal sokkal hatékonyabban és hosszabb időre kötheti magához az előfizetőket, mint a filmekkel, ráadásul a szériák sokkal inkább tudnak kötődni a csatornához a nézők fejében, mint a filmek. Az HBO a sorozatgyártásban nem követte a kereskedelmi tévékben megszokott receptet. Mivel nem volt reklámszünet, megengedhették maguknak a szabadabb építkezést, ráadásul nem kellett attól sem tartaniuk, hogy egyes témákkal esetleg elriaszthatnak maguktól bizonyos hirdetőket: ők csak az előfizetőiknek tartoztak elszámolással, akik semmi mást nem vártak tőlük, csak minőségi tartalmakat. Ennek köszönhetően az alkotók kompromisszummentesen végezhették a munkájukat, a vulgáris nyelvezet, a meztelenség, a szex vagy az erőszak ábrázolása sem jelentett akadályt. Nem volt szükség arra sem, hogy az egyes évadokat huszonvalahány részen keresztül húzzák, ahogy az a network tévéknél szokás volt: az HBO simán bevállalhatta, hogy nála csak 10-13 részből álljon egy évad. A fentiekből adódóan az alkotók olyan szabadon dolgozhattak a csatornánál, amire soha korábban nem volt példa, és ez felért egy kreativitás-bombával a csatornánál. Olyan sorozatok születtek és születnek máig az HBO-nál, melyek hosszú évekre határozzák meg a sorozatgyártás jövőjét.

Bár a hazai sorozatgyártást az HBO a Társas játékkal kezdte, és a Terápiával folytatta, tökélyre az Aranyéletben fejlesztette, ami ugyan külföldi (finn) mintára épült, mégis önálló életre kelt a magyar alkotók kezében, akik egy család bűnbe esésének történetét mutatták be rendkívül szórakoztató módon úgy, hogy mindenről, amit láttunk ordított a magyar valóság. Az Aranyéletnek nem kis szerepe volt abban, hogy a magyar kereskedelmi televíziók is ráálljanak a sorozatok gyártására, elhozva a hazai gyártású sorozatok itthoni aranykorát.

Ez a sorozat kicsit kakukktojás a listán, mert eredetileg nem az HBO találta ki, hanem Izraelben fejlesztették, de az HBO által gyártott amerikai változat tette igazán híressé és naggyá, és érte el, hogy számos ország (köztük mi, magyarok is) megcsinálja belőle a saját verzióját. Az ötlet annyira egyszerű, hogy a Terápia minden sorozatkészítő álma: két színész beszélget egy szobában, és minden epizódban egyetlen terápiás beszélgetést láthatunk. Minden hétköznap más páciens, majd pénteken a terapeuta megy terápiára. A minimalizmusban rejlő erő azonban maximalizmust követel: ez a koncepció valóban csak tökéletesre csiszolt forgatókönyvvel, valamint tökéletesen kiválasztott és tökéletesen vezetett színészekkel működőképes. Az HBO megcsinálta. Nálunk is.

A politika valójában kicsinyes, és nagyon is emberi hatalmi játszmák sokszor bizarr hálója, amit, ha közelebbről megvizsgálunk, olykor egészen röhejesnek és szánni valónak hat. A fenti tézis egyik legnagyobb tudorát Armando Iannuccinak hívják, és a hitvallása szerint a legjobb, amit tehetünk, ha röhögünk a politikusok kicsinyességén, mert a másik alternatíva az, hogy sírunk. Iannucci új szintre emelte a politikai szatíra műfaját Az alelnökkel, amit azóta is próbálnak másolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Trónok harca előtt a tévében a fantasyt a Xena és a Herkules jelentette: senki sem hitt abban, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Az HBO nemcsak azt mutatta meg a sorozattal, hogy egy tévésorozat látványvilága a mozis blockbusterekével vetekedhet, hanem történetmesélésből, fordulatokból és karakterépítésből is leckét adott, az pedig, ahogyan a dramaturgia érdekében elhullajtották a legfontosabb karaktereket tanítani való módon bátor és sok esetben sokkoló volt. Azóta a streaming világban mindenki az új Trónok harcát keresi, egyelőre nem sok eredménnyel.

Fiatal, sokszor szingli, nagyvárosi nők őszintén, tabuk nélkül beszélgetnek egymással a szexről és a szerelemről, és nem szégyellik, hogy az életükben a karrierjük legalább annyira fontos szerepet játszik, mint a szívügyeik. 1998-ban ez bőven elég volt egy forradalmi sorozathoz, ami ráadásul hatással volt a divatra, a nagyvárosi szlengre és arra is, hogy a szingli nők legmenőbb itala a Cosmopolitan koktél lett. Jó néhány sorozat merített ihletet a Szex és New York-ból, és a Lena Dunham-féle Csajok sem születhetett volna meg Carrie Bradshaw-ék kalandjai nélkül.

Lehetett még újat mondani a maffiáról A keresztapa-filmek, a Nagymenők és a Casino után? David Chase sorozatának sikerült, méghozzá azzal, hogy kivitte a gengsztereket a békés(nek látszó) kertvárosba, és megmutatta, milyen az, amikor nem hétköznapi munkával bíró emberek próbálnak hétköznapi életet élni, sőt, maffiózóhoz egyáltalán nem méltó módon akár pszichológushoz is járnak. Tony Soprano személyében megszületett az HBO történetének legemlékezetesebb antihőse, aki egyszerre tudott félelmetes és szánalmas is lenni, sokszor szinte egyszerre. Azóta sem készült jobb sorozat a maffiáról, pedig bőven akadnak próbálkozások.

Minden idők egyik legjobb képregényéhez mozgóképes folytatást készíteni papíron egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, ám a Watchmen felnőtt a nagy elődhöz, és az eredeti mű hidegháborús mondanivalóját korszerűsítette a mai Amerika politikai megosztottságára és a rendszerbe épített rasszizmusra. Hihetetlenül komplex felépítésű, minden mozzanatában rendkívül átgondolt, fontos társadalmi mondanivalójú sorozat született, ami új szintre emelte a szuperhősös történeteket. A gond csak az, hogy annyira jó lett, hogy az alkotók is úgy látták, hogy ezen a színvonalon képtelenség újabb folytatást készíteni hozzá.

Ma már teljesen hétköznapi dolog, hogy A-kategóriás filmsztárok sorozatokban szerepelnek, de 2014-ben még ritkaságszámba ment, az meg pláne, hogy egyszerre ketten is leszerződjenek. Matthew McConaughey és Woody Harrelson sorozata egy unásig ismert műfajt, a rendőrös krimit újította meg, nemcsak az okkult szál behozásával, hanem azzal, hogy filozofikus mélységekig hatolt, és a történetmesélés időszerkezetével is ügyesen játszott. Laura Palmer halála óta nem volt olyan krimisorozat, ami a fél világot nyomozásra késztette: a True Detective-nek sikerült a bravúr, és egyetlen évad után legendává vált.

Shakespeare-i. Leginkább így szokás jellemezni Jesse Armstrong sorozatát, ami az Egyesült Államok legfelsőbb köreinek életébe nyújt betekintést egy médiamogulon és furcsábbnál furcsább fazonokból álló családján keresztül. A Rupert Murdoch és famíliája által lazán inspirált cselekmény a család és a hatalom viszonyáról, a hatalmi harcok természetéről szól. Napjainkban játszódik ugyan, de a mondanivalójában örök, és ilyen értelemben is valóban rokonítható William Shakespeare örökzöld munkásságával. Klasszikus családregény, modern köntösben. Egy új Lear király.

Sosem döntött nézettségi rekordokat, mégis rajta van az összes „minden idők legjobb sorozatai” listán, méghozzá az élbolyban. David Simon sorozata valójában egy izgalmas társadalmi tabló, ahol a történetnél fontosabb az összkép, amit bemutat nekünk. Minden évadban a baltimore-i társadalom egy újabb szegletét ismerhetjük meg, ahogy a sorozat újra meg újra fókuszt vált. Hihetetlenül sok karaktert mozgat, miközben sosem veszíti el a fókuszát: 60 órányi kimaxolt HBO minőség, ami máig sem veszített semmit a frissességéből és az erejéből.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 56-58. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14584