Benke Attila
A vidéken játszódó kortárs magyar filmek egy csoportja a thriller eszközeivel jeleníti meg a szorongáskeltő kelet-európai élményvilágot.
A vidék (falu, természetközeli kisközösség vagy kisváros), az azt uraló tekintélyelvű hatalmasság és az elnyomórendszerrel dacoló hős meghatározó szereplői a magyar filmművészetnek (Fejős Pál: Ítél a Balaton, 1933, Szőts István: Emberek a havason, 1943, Jancsó Miklós: Szegénylegények, 1966, Gaál István: Magasiskola, 1970, Fehér György Szenvedély, 1998, Pálfi György: Taxidermia, 2007, M. Kiss Csaba: Brazilok, 2017, Szabó István: Zárójelentés, 2020). A kemény és a puha diktatúra közötti párhuzamokat hangsúlyozó A ménesgazda (Kovács András 1978) és a Tüske a köröm alatt (Sára Sándor, 1988) politikai thrillerekként is értelmezhetők. Szorongáskeltő atmoszférát teremtenek azáltal, hogy kiemelik, a zárt közösségben tapasztalt igazságtalanságok ellen fellázadó hőseik különösen veszélyben vannak az „isten háta mögött” (a déli határ méntelepén, a hortobágyi tanyán), mert a táj elrejti őket a társadalom szeme elől, így a bűnös rendszer (a Rákosi-rezsim A ménesgazdában) vagy hatalmasság (az egykori ávóst foglalkoztató Kökényesi a Tüske a köröm alattban) bármit megtehet velük.
A 2010-es évek vidéken játszódó magyar filmjei hasonló motívumokkal dolgoznak, és egy részük a thriller valamelyik alműfajába sorolható. Legyen szó szerzői filmesek rendhagyó műveiről (Fliegauf Benedek: Csak a szél, 2012, Hajdu Szabolcs: Délibáb, 2014, Sopsits Árpád: A martfűi rém, 2016, Török Ferenc: 1945, 2017, Szász János: A hentes, a kurva és a félszemű, 2018) vagy inkább szabályos zsánerfilmekről (Mátyássy Áron: Víkend, 2015, Gigor Attila: Kút, 2016, Kostyál Márk: Kojot, 2016, Szász Attila: Apró mesék, 2019, Bagota Béla: Valan – Az angyalok völgye, 2019), ezek az alkotások a műfaj eszközeit és hatásmechanizmusát használják fel arra, hogy a vidéki közegben modellezett, sajátosan magyar vagy kelet-európai társadalmi viszonyokat bemutassák, illetve térségünk közérzetét megragadják.
A magyar ugar útvesztőiben
Martin Rubin szerint a thrillert egyrészt az különbözteti meg a többi zsánertől, hogy következetesen a nyomasztó, szorongáskeltő vagy misztikus atmoszféra megteremtésére és fenntartására használja a más filmekben is alkalmazott suspense-t (amelynek lényege, hogy a filmalkotó például párhuzamos vágás révén többlettinformációval látja el a nézőt, aki így megsejti, milyen veszély leselkedik a szereplőkre, ettől pedig feszültté válhat). Másrészt ennek a műfajnak is vannak állandó tematikai jegyei: a negatív hős által szervezett, nemcsak a hőst, de több embert is veszélyeztető konspiráció, az útvesztőjellegű tér és cselekmény, a kontrollvesztett, fokozatosan aktivizálódó főhős tudásának korlátozottsága, vagy a morális bizonytalanság (például az Idegenek a vonaton [1951] vagy a Fogságban [2013] hősei sem egyértelműen morálisan jó karakterek). Bár Rubin szerint az útvesztőkkel és konspirációkkal dolgozó zsáner ideális közege a kaotikus, kiismerhetetlen modern nagyváros, a 2010-es évek magyar vidéki thrillerjei kiváló példák arra, hogy az „isten háta mögötti” falu vagy a hegyekbe zárt település is lehet nyomasztó és misztikus, minthogy ezek a helyek nincsenek a figyelem centrumában, a festői szépségű táj (az Alföld vagy az erdélyi havasok) elfedi a sötét titkokat és a (kollektív) bűnöket.
A magyar thrillerek a klasszikus hitchcocki és a modernista paranoid thrillerekből (Másolatok [1966], A Parallax-terv [1974], Magánbeszélgetés [1974]) egyaránt merítenek, és kisebb vagy nagyobb mértékben társadalmi-politikai töltetűek. A Tüske a köröm alatt típusú filmekben egy konkrét, arccal és személyiséggel rendelkező hatalmasság működteti az elnyomó rendszert (Délibáb, Víkend, Kojot, Kút), míg A ménesgazda típusú filmekben a rendszer inkább személytelen és arctalan, képviselői fogaskerekek a gépezetben, ami kíméletlenül bedarálja az ellenszegülő egyént (Csak a szél, A martfűi rém). Természetesen a két csoport között vannak átmenetek, bizonyos esetekben a vidéki kiskirály zsarnoki rendszere mellett megjelenik egy másik, nagyobb, személytelenebb társadalmi-politikai rezsim, amelyet mint gyermek a felnőtteket, a helyi hatalmasság leutánoz: az 1945-ben és az Apró mesékben ilyen az országot megszálló szovjet hadsereg, A hentes…-ben például a csendőrök képviselte Horthy-rendszer, a Valanban pedig maga a címszereplő bányaváros, amelynek 1989 utáni rohamos pusztulása motiválta a történet sorozatgyilkosát.
A Délibábban a pusztai rabszolgatanyát fenntartó Cisco, a Kojotban a tűzkői lakosok földjére pályázó Szojka Pál, a Kútban a prostituáltakat fuvarozó Zsolt, illetve főnöke, a címszereplő töltőállomást felügyelő Dzsoni teljhatalmú urai a játéktérnek, kezükben tartják a hatósági figurákat, vagy legalábbis saját fegyveresekkel veszik körbe magukat. Az Apró mesékben a szadista és fasisztoid vadásznak, Bérces Vincének ugyan nincs politikai hatalma, ám mivel tőle függ a falu húsellátása a háború utáni áruhiány idején, közvetett módon ő is a törvény felett áll. Például amikor egy munkaszolgálatos feljelenti fia meggyilkolásáért az egykori fegyőrt, és a főhős, Hankó Balázs hamis vallomást tesz Bérces védelmében, a jegyző bár átlát Hankó hazugságán, a regulárisan leszállított vadhúsért cserébe szemet huny a vadász háborús bűnei felett.
A kontroll- és hatalomvesztett, jellemzően menekülő hősök a kiskirályok kiszolgáltatottjaivá válnak. A Délibáb focistája, Francis egy meccsbundázás miatt szorul rá Cisco segítségére, aki menedéket nyújt tanyáján a sportolónak a szabadságáért cserébe. A Kojot „puhány városi értelmiségi”-nek ábrázolt Misije a nagyapja földjéért folytatott küzdelemben, a Kút édesanyja által „száműzött” Lacija az apja által üzemeltetett benzinkutat és az általa megszeretett prostituáltat, Máriát kisajátító Zsolttal és Dzsonival harcolva kénytelen a kiskirály szintjére ereszkedni, és „játékszabályai” szerint „játszani”. Az Apró mesék Hankója pedig budapesti csalásai miatt kerül Bérces családjához, így a háborúból később hazatérő vadász csapdájába. A hősök végül legyőzik az antagonistákat, de nem veszik át a hatalmat a tér felett, visszanyert szabadságukat a távozásra használják: a Kojot Misije visszatér a fővárosba, a Délibáb hőse ellovagol, a Kút Lacija elautózik, az Apró mesék Hankója Bérces feleségével és kisfiával elgyalogol a Naplementébe. A négy film azt sugallja, hogy egy erőszakos akció még nem feltétlenül változtat meg egy egész rendszert, amelybe a helyiek az évek során beleszoktak. Főleg, hogy a Kútban Dzsoni visszatér, a Kojotban Szojka halála után fia viszi tovább a „családi üzletet”, az Apró mesékben pedig a szovjeteket kiszolgáló, Bérces bűnei fölött szemet hunyó jegyző marad hatalmon.
A vidéket felőrlő gépezet
A Csak a szél, a A martfűi rém, az 1945 és A hentes, a kurva és a félszemű A ménesgazdához hasonlóan a szorongáskeltő atmoszféra megteremtésére helyezik a hangsúlyt, hőseik pedig inkább passzív, mint aktív, az utóbbi három film esetében morális szempontból kifejezetten ellentmondásos karakterek. Az egyik legizgalmasabb példa a valós bűntényt feldolgozó A martfűi rém, ami egyrészt pszichothriller, amelyben a kiégett rendőr Bóta és a fiatal ügyész, Szirmai Zoltán egy évtizeden keresztül nyomoznak a címszereplő kéjgyilkos után, aki jól ismeri, így gyakorlatilag uralja egész Martfűt. Másrészt Sopsits Árpád műve politikai thriller, mivel a gyilkos azért működhet ilyen sokáig, mert az 1956 után az erőszakos rendteremtésre törekvő Kádár-rendszer ideológiáját közvetítő tanácselnök szerint „ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok”. A nyomozását bojkottáló ügyész, Katona Gábor is azon munkálkodik (például Bótát megzsarolja annak ötvenhatos múltjával, és jelentéseket írat vele Szirmairól), hogy ne derüljön ki a sötét igazság, miszerint a valódi gyilkos helyett életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Réti Ákosból a karhatalom erőszakkal kényszerítette ki beismerő vallomását. A hatalom képviselőinek az a legfontosabb, hogy fenn tudják tartani a hatalmukat biztosító ideológiai rendszert, és ennek érdekében képesek tönkretenni életeket, legyen szó a börtönben lelkileg megnyomorodó Rétiről, a nyugdíjazott Bótáról, a halálra gázolt Szirmairól vagy a kegyvesztett, lefokozott Katonáról, akit egykori csatlósa, az előléptetett Juhász sározott be. Így A martfűi rémnek nemcsak a sorozatgyilkos, hanem a gyilkossági ügyet stabilitása érdekében eltussolni igyekvő diktatórikus rendszer is a címszereplője.
A Csak a szélben a nyugodt, koranyári vidéki kisfalu idilljét ellenpontozza a romagyilkosságok miatti szorongás, ami a főhős cigány kisfiút, Riót is hatalmába kerítette, hiszen a gyilkosok visszatérésétől tartva épít bunkert, amelybe kimenekítheti családját. Persze a romák és a falu többi lakója amúgy is „hidegháborús övezetben” élnek, mivel mindennapjaikat a kölcsönös gyűlölet és bizalmatlanság határozza meg (például Rió nővére, Anna közönnyel hagyja ott nem roma osztálytársnőjét az öltözőben, amikor erőszakoskodnak vele, míg egy drogos szülei által elhanyagolt roma kislányt felkarol). Fliegauf művének egyik legfelkavaróbb jelenetében egy helyi idősebb rendőr kifejti, hogy a gyilkosoknak szelektálnia kellene, a „dolgos cigányokat” nyugodtan életben hagyhatnák. Így a romáknak a terrorcsoport nélkül is lenne mitől szoronganiuk, hiszen a törvény és rend őre is kiirtaná őket, ha nem az ő elképzelései szerint élnek.
Török Ferenc 1945-je több szempontból hasonlít Fred Zinnemann western-thrillerjéhez, a Délidőhöz (1952). Török műve is pár óra alatt játszódik, alapkonfliktusát pedig az adja, hogy két idegen (Holokausztot túlélő zsidók) érkezik a faluba, akiknek származása miatt válik paranoiássá a főhős kiskirály, Szentes István jegyző és a közösség, mivel rettegnek attól, hogy a jövevények bosszút akarnak állni rajtuk a település zsidói ellen elkövetett háborús bűneikért (Szentes és csatlósai keze benne van több deportálásban és vagyonelkobzásban is). A Délidővel ellentétben az 1945 „antagonistái” egyértelműen pozitív figurák, akik csupán a végtisztességet szerették volna megadni elhurcolt rokonaiknak a zsidó tradíciók szerint. Ám a közösség tagjai félelmükben, illetve rossz lelkiismeretük által vezérelve készek lennének meglincselni őket, azaz tovább fokozni 1945 előtti rémtetteiket. Szentes a kifinomultabb módszert választja, és kezet fog a zsidókkal, illetve képmutató módon biztosítja őket arról, hogy halálba küldött rokonaik emlékét őrizni fogják. Török Ferenc művében az a probléma jelenik meg, hogy a mindenkori politikai hatalom, így a magyar társadalom sem képes tisztességesen feldolgozni, hanem torzítaná vagy szőnyeg alá söpörné a múltat.
A hentes, a kurva és a félszemű három főszereplőjét, a gyilkos Léderert, az egykori prostituált Micit és munkaadójukat, a vágóhidat üzemeltető Kodelkát egyaránt az ölési, a birtoklási és a hatalomvágy hajtja, életüket pedig a szorongás uralja. Léderer és Mici a munkaviszonyuk és a férfi körözése miatt Kodelka kiszolgáltatottjai, a hentes pedig azért van veszélyben, mert mindenáron meg akarja kapni a nőt, ezért a páros többször megkísérli őt meggyilkolni. Miután sikerül, feldarabolják a hentest, menekülnének, ám amikor vízbe dobják Kodelka maradványait, a kamera felől, a képen kívülről csendőrök puskái szegeződnek rájuk. Szász műve ezzel nyomatékosítja azt, amire a Kút vagy a Kojot is utaltak: egyetlen hatalmasság kiiktatásával nem lehet megszabadulni magától a társadalmi-politikai rendszertől, ami kitermelte őt, és a másik két címszereplőt is a bűn útjára kényszerítette (Léderer a Prónay-különítmény tagjaként követett el politikai gyilkosságokat, Micit pedig sorra alázták meg kuncsaftjai és „felettesei”).
A Kárpátok fogságában
Az Erdélyben játszódó Víkend és Valan az egész kelet-európai régióra kiterjesztik a vidéki thrillerek társadalomkritikáját. A Víkendben egymás mellé kerülnek a Magyarországról érkezett ügyvéd, Márta és az őt megzsaroló építész ügyfele / szeretője, István, valamint a helyi hatalmasság, a Mártát szintén megzsaroló fővadász Lóri és a vele szemben álló természetközeli kisközösség, amelynek tagjain kívül nincsenek morálisan pozitív karakterek a filmben. Márta maga is pénzt zsarol ki a cselekmény elején egy kompromittáló videófelvétellel a korrupt építőipari vezetőtől, Csurgóitól, és férje, Laci azért fordul ellene, mert kihasználta, megcsalta és megalázta őt. Lóri pedig gyilkolni is képes azért, hogy megszerezze a kisközösséghez tartozó Alinát, visszaél hatalmával, hogy eltávolítsa szerelmi háromszögükből a harmadik felet, Áront. Mátyássy Áron filmje arra világít rá, hogy mindegy, magyarországi vagy erdélyi magyarokról van-e szó, akit beszennyez a korrupció és a hatalomvágy, az úgy vész el (és oda) a bűn útvesztőjében, ahogy a történet hősei az erdélyi hegyek fenyvesei és sziklái között.
Bagota Béla rendező csupán praktikus megfontolásból (a túl enyhe hazai tél) forgatott a romániai Balánbányán, a Valan eredetileg egy magyarországi lepusztult bányavárosban játszódott volna. Bagota pszichothrillerje az erdélyi havasokat leszámítva bármelyik posztszocialista, pusztulásra ítélt kelet-európai településen működne, mivel a térségben általános tapasztalat, hogy 1989 után tömegesen szűntek meg munkahelyek, és az izolált kisközösségek tagjai reménytelenségükben a vadkapitalizmus kiszolgáltatottjaivá váltak (ez a kiszolgáltatottság például az emberkereskedelem formájában jelenik meg). A Valan szerint mindennek csak az egyik szimptómája a sorozatgyilkos, likvidálásával egy részprobléma oldódik meg, de a címszereplő, „örök tél” felé tartó, hófödte kisváros romlása tovább folytatódik.
A martfűi rémhez hasonlóan a Valanban is elképesztően rosszul működik az igazságszolgáltatás. A helyi részeges rendőrfőnök, Dragos nem jól végzi a dolgát, a Brassóból szülőfalujába visszatérő főhős, az 1989-ben eltűnt és meggyilkolt húga miatt nyomozó Péter kell ahhoz, hogy egyáltalán megállapítsák az összefüggést a sorozatgyilkosságok között. Ráadásul mindkét nyomozót joggal hasonlítják a Ceaușescu-féle Securitate titkosrendőreihez: Dragos veréssel próbálja vallomásra bírni a plébánosnak dolgozó, ártatlanul vádolt fiút, és Péter sem az igazi bűnöst, hanem a plébánost fenyegeti meg. A posztszocialista országokat szimbolizáló Valanban tehát a 2010-es években is ott kísért a múlt.
*
„A falu és a paraszt korszakról korszakra mint a nemzeti kultúra letéteményese és a nemzet fennmaradásának demográfiai bázisa jelent meg.” – állapította meg Kovách Imre falukutató. „Magyarország is jó okkal sorolható abba az imaginárius régióba, mely, „másodosztályú Európaként”, Európa „hátsó udvaraként”, vagyis egyfelől ismerős részeként, másfelől idegen és félelmetes terrénumaként jelenik meg” – olvashatjuk Sághy Miklós a kortárs magyar filmekről szóló cikkében (Filmvilág, 2015/10.). A 2010-es évek thrillerjei ezeknek az állításoknak megfelelően úgy ábrázolták a magyar vidéket, mint annak az országnak a lenyomatát, ami 1989 előtt a vasfüggöny miatt szigetelődött el Európától, ezt követően pedig a demokratikus intézményeket erjesztő, korrupt, a társadalmat kizsigerelő és pusztán a saját túlélésükre játszó mindenkori hatalmasságok tartósítják izolációját a Kárpát-medencében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14579 |
