Paár Ádám
Az 1890-es évek végén, vagyis a mozgókép megszületésének pillanatában a magyar politika forrongott a közjogi kérdés (azaz a Bécshez való viszony) miatt. A 48-as ellenzék, élén a Függetlenségi Párttal, folyamatosan támadta a dualista rendszer kormánypártját, a Szabadelvű Pártot, és nem riadt vissza a parlamenti munka akadályozásától sem. Nem csoda, hogy ezekben az években a magyar politizáló közvélemény függetlenségi érzelmű része történelmi hivatkozási alapként törekedett a kuruc mozgalmak, valamint Thököly Imre, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc személyének és emlékezetének kisajátítására. Az 1906-os újratemetési filmfelvételtől datálható a kuruckultusz feltűnése a magyar mozgóképen.
Egy forrongó korszak
A 20. század eleji polgári radikális, demokrata értelmiség körében a „kurucosság” egyet jelentett a következetes, dacos ellenzéki magatartással, a megalkuvás nélküli demokratizmussal. Elegendő csak utalni Ady Endre kuruc tematikájú verseire (A harcunkat megharcoltuk, Esze Tamás komája, Bujdosó kuruc rigmusa). Ady nemzedéke észrevette, hogy a kuruc zászlót éppen a függetlenségi ellenzéki irányzat hordozza, amelynek a századfordulón mindinkább kiüresedő Habsburg-ellenessége és közjogi ellenzékisége hangzatos jelszó-magyarkodásba és sovinizmusba fulladt, valamint egyre inkább egy avítt konzervativizmus felé tolódott el. Ennek az irányzatnak volt házi történésze Thaly Kálmán történetíró és függetlenségi párti politikus, aki sokat tett a kuruc kor forrásainak kiadásáért, sőt maga is írt kuruc verseket – többek között a híres Balogh Ádám nótáját –, eredetinek feltüntetve azokat (ez az eljárás nem egyedi a romantikus történetírásban, elegendő James Macpherson skót költő Ossian álnéven írt költeményeire utalni, amelyek a dicső kelta ősidőkből vették tárgyukat).
Az 1905. évi válság, a darabontkormány és a közjogi ellenzék küzdelme felizzította az országban a „kurucos” hangulatot, amit az ellenzéki Függetlenségi Párt meglovagolt. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy 1906-ban hazahozták Törökországból Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Vay Ádám (Rákóczi udvari főkapitánya), gróf Bercsényi Miklós főgenerális és felesége Csáky Izabella, valamint gróf Esterházy Antal generális és Sibrik Miklós ezredes hamvait. Az 1906-ban kormányra került függetlenségi pártiak ezt saját érdemüknek tudták be, holott a törökországi emigránsok hamvainak hazahozatalát még Tisza István kormánya kezdeményezte. Ferenc József engedélye nélkül a Habsburg-ellenes harcot vezető Thököly, Rákóczi és Zrínyi Ilona hamvai nem kerülhettek volna hazai földbe, a kassai Szent Erzsébet-dómba. Az 1906 októberi budapesti és kassai gyászmenetről, valamint az újratemetésről szóló filmriport tekinthető az első kuruc témának a magyar mozgókép történetében. Mi sem jellemzi a kor fölizzott hazafias hangulatát, hogy a filmriport felvételét éveken át játszották a magyar mozikban.
Ady Endre így méltatlankodott: „Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá.” Íme, a korabeli magyar valóság: egyik oldalon Habsburg-ellenes szabadsághősök hamvainak császári és királyi engedéllyel történő hazaszállítása, másik oldalon a hazafias emlékezésből magát kitessékeltnek érző, a kurucság hagyományát dacos magyarsággal vállaló demokrata költő haragja.
A századforduló óta a kurucosság fogalmának értelmezése két nyomvonalon halad. A haladás hívei, a Nyugat körül tömörülő újítók, valamint a demokrata ellenzék a kurucok mozgalmában az ezer éven át elnyomott nép, mindenekelőtt a parasztság és a protestáns bocskoros nemesség minden keserűségének kifakadását látták, míg a konzervatívabb értelmezésben a magyar nemzet bukásában is hősies, Európa által magára hagyott önvédelmi küzdelmét méltatták.
Az előbbi álláspont nem vette figyelembe Thököly és Rákóczi mozgalmának rendi jellegét, és a fő- meg vagyonos köznemesi vezetők leértékelése, valós motivációik elhallgatása vagy meghamisítása, a paraszti származású hősök kreálása, egy anakronisztikus demokrata program vizionálása („a népre támaszkodó Rákóczi”, a kommunista történetpolitika sablonja szerint) torz mesévé változtatták a kuruc mozgalom történetét. Nem beszélve arról, hogy a „labanc” Pálffy János gróftól évtizedekig megtagadták a méltányos értékelést. S persze arról is „illett” megfeledkezni, hogy Pálffy katonái között ugyanúgy harcoltak magyar nemzetiségűek (is), például a híres kék egyenruhás jászkun huszárok, akik majd a későbbi háborúkban beszáguldják fél Európát, ahogyan a Cum deo Pro patria et libertate (Istennel a hazáért és szabadságért) feliratú kuruc zászló alatt szlovákok, románok, ruszinok, németek és cigányok (is) küzdöttek.
A propaganda trükkjei
A kuruc korban játszódó filmek egy része Jókai- és Mikszáth-adaptáció (A lőcsei fehér asszony, A nagyenyedi két fűzfa, A fekete város). Ezek a művek a Rákóczi-szabadságharc egy-egy helyi vonatkozásáról, szereplőjéről szólnak. A kurucok és labancok ábrázolása se nem fehér, se nem fekete; súlypontja a környezeten, a társadalmi viszonyokon van, és nem a hadműveleteken. Görgei Pál alispán és Lőcse város magánháborúja, vagy Nagyenyed diákságának harca a haramiává züllött kuruc és labanc szabadcsapatok ellen nem befolyásolják a szabadságharc kimenetelét.
A két világháború között a kuruc hős archetípusa – a Jókain és Mikszáthon nevelkedett polgári közönség konzervatív közízlését kiszolgálva – a díszmagyarba öltözött, sastollal díszes vörös süveges, párducbőr kacagányos, lovagias nemes volt. Ezt a típust reprezentálta az első kuruc tárgyú film, a Rákóczi nótája nemes vitéze, Szatmári Péter. A Daróczy János rendezésében készült 1943-as film egy (fél)testvérpár ádáz küzdelmén keresztül mutatja be a szabadságharcot: Szatmári Péter a nagyságos fejedelem seregében, féltestvére, a cseh anyától született Frigyes pedig a császár táborában harcol. Szatmári Péter szerelme, Oltay Krisztina cigányasszony képében kémkedik, híreket visz a fejedelemnek, és kiszabadítja szerelmét a császáriak fogságából. A filmben együtt van minden közhely: szerelmes vitéz, hű kedves, ármánykodó fivér, titkos alagút, cigányromantika, nemes, nagylelkű fejedelem.
1945 után a nemesség önfeláldozásának hangsúlyozása, ez a Rákóczi nótáján végighúzódó gondolat, politikailag nemkívánatossá, sőt üldözendővé vált. A történetírás és a propaganda a parasztság honvédő szerepét hangsúlyozta (túl) a mozgalmas 16–18. századi magyar történelemben. A török- és a kuruckori Magyarország történetét úgy láttatták, mint az elnyomott rétegek osztályharcának történetét, amelyben a főurak többsége az ellenséggel paktáló áruló, miközben az oszmán és császári sereggel szemben a parasztkatonák állnak helyt.
Az államszocialista propaganda igyekezett a maga hasznára fordítani a pozitív megítélésű történelmi személyek népszerűségét. Így lett Rákóczi a „népre támaszkodó” fejedelem, és az aktuálpolitikai szándék szolgálatában álló történetírás olyan trükkökkel élt, mint a vagyontalan kisnemesi származású Bottyán János generális (a legendás „vak Bottyán”) jobbágy származásúvá hamisítása, parasztgenerálissá stilizálása. Így lett az 1960-as évek szuperprodukciója, a Tenkes kapitánya sikerének, no meg a Thaly Kálmán által írt, és az iskolai énekórákon máig népdalként énekelt Balogh Ádám a nevem című alkotásnak köszönhetően hős abból a Béri Balogh Ádámból, aki a pálfordulásokban oly gazdag korban kétszer vagy háromszor állt kurucból labanccá, és vissza. A korabeli vulgármarxista mitológia nem lehetett meg árulók nélkül. A 18. században ezt a szerepet Károlyi Sándorra és Pálffy Jánosra osztották (a kor legjelentősebb politikusának, a török- és kurucverő, de mindvégig magyar hazafi Pálffy Jánosnak, aki a Habsburg-dinasztia iránti lojalitás és a magyar rendi érdek békés összehangolására törekedett, még az emlékét is igyekeztek kiradírozni a magyar múltból).
Persze a történetírás és a történettudomány később jelentősen módosított ezen a sematikus összképen, ám okkal feltételezhetjük, hogy az 1950-60-as évek pazar kiállítású, látványos, tömegjelenetekben bővelkedő filmjei mélyebben befolyásolták a nagyközönség ízlését, mint a történetírói munkák.
A párducbőr kacagányos, drága kardos, török bársonyos és karmazsin csizmás nemesi vitéz képét felváltotta a „honvédő paraszt” figurája, aki – ellentétben a pamlagon pipázó, kártyázó nemessel – bátran és önérdek nélkül harcol a hazáért. Jellemes, vitéz, bátor, önfeláldozó, és mindemellett hősszerelmes. Továbbá van benne egy csipetnyi a rablómesék gáláns hőséből meg a flamand csínytevő Thyl Ulenspiegelből: megleckézteti a gőgös császári zsoldosokat és tiszteket, az áruló főurakat, de meglepően udvarias a nőkkel, és fegyvertelen emberrel szemben akkor sem alkalmaz fölösleges erőszakot, ha az illető történetesen az ellenséghez tartozik. Minimális külső segítséggel, afféle James Bondként, csodálatosnál csodálatosabb haditetteket visz véghez: megszerzi az ellenség haditervét, mint Eke Máté (A Tenkes kapitánya); elfogja a császári hadak fővezérét, akivel egyébként udvariasan bánik, mint Bornemissza János (Rákóczi hadnagya); elrabolja a császári katonák zsoldját, mint Árvay Ferenc (Kard és kocka); furfanggal beveszi Érsekújvárt; elfogja a labanc Koháry grófot, mint Csínom Palkó és Csínom Jankó (Csínom Palkó).
A filmekben az ellentáborba kerülnek a császári zsoldosok, akiket rendszerint gőgösnek, erőszakosnak, sokszor gyávának és szánalmasan ostobának ábrázolnak, valamint a labanc érzelmű főurak és kisebb rangú nemesek. A kuruc táborban az árulók, illetve a kétkedők, a habozók szintén a negatív táborba tartoznak. A Rákóczi hadnagyában egy Suhajda nevű paraszt is a rosszak sorait gyarapítja, ő képviseli azt, aki haszonért, pénzért mindenre kapható. Ugyanakkor a filmek átsiklanak a nemzetiségi ellentétek fölött, és – a németség kivételével – nem ábrázolnak direkt nemzetiségi konfliktust. Inkább Rákóczi seregének etnikai sokszínűségét hangsúlyozzák (például a Rákóczi hadnagyában két szlovák révész csatlakozik a kurucokhoz, a Tenkes kapitányában cigány is segít a főszereplőnek).
Megjegyzendő, hogy a dél-erdélyi szászok kivételével az összes német nemzetiségi csoport képviseltette magát a kuruc táborban, míg egyetlen magyarországi nép sem volt olyan egységes mértékben elutasító Rákóczi mozgalmával szemben, mint a délvidéki szerbek. Ezt a tényt talán a Rákosi-korszak után egyre javuló tendenciájú magyar-jugoszláv kapcsolatok miatt nem hangsúlyozták. Annál furcsább a kor antiklerikális logikáját tekintve a katolikus ellenreformáció negligálása a mozgóképen. Ezt a vonalat talán azért nem erőltették, mert akkor viszont hangsúlyozni kellett volna a kor felekezeti törésvonalát, márpedig a protestáns egyházak semmivel nem álltak közelebb a vulgármarxista teoretikusok szívéhez, mint a katolikus egyház. Emellett a kuruc sereget egységben akarták bemutatni, s a nemzetiségi és felekezeti ellentétek ábrázolása gyöngíthette volna a mondanivalót, miszerint az ország népe egy maroknyi árulótól eltekintve fölsorakozott a „népre támaszkodó” Rákóczi mögött, s bukását nem belső gyöngeség, hanem árulás okozta. Így a filmek teljes mértékben a nemzeti és társadalmi küzdelmekre fókuszáltak.
Egy hálás hősfigura
Az 1953-ban készült Rákóczi hadnagya Barabás Tibor regényéből készült, és egy valóban élt hőst, Bornemissza Jánost állított a középpontba, akit Bitskey Tibor játszott el a filmvásznon. Ellentétben a többi filmmel, ebben az esetben nem kellett megerőszakolni a történelmet.
Bornemissza János remek találat volt a szocialista rendszer szempontjából, amely törekedett a függetlenségi hagyomány és az osztályharcos szemlélet erőszakolt összeolvasztására. Csallóközi jobbágycsaládban született, és előléptették tisztté. Nevéhez fűződik a Rákóczi-szabadságharc egyik legmerészebb – valóban kalandfilmbe illő – huszárcsínye. 1708-ban a Csallóközben kicsiny felderítő csapatával Bornemissza behatolt az ellenséges vonalak mögé, és olyan szerencséje volt, hogy elfogta a császári sereg főparancsnokát, Maximilian Adam von Starhemberg grófot. A tábornokkal együtt kézre került a császári sereg hadipénztára is. Bottyán János generális megjutalmazta a csapatot, és asztalához ültette Bornemisszát és társait. Később, már a szabadságharc után a nem mindennapi vendégséget Starhemberg viszonozta Bécsben. A fehér asztalnál a gróf és Bornemissza kedélyesen elbeszélgettek. Távozáskor a magyar vitéz egy zacskó aranyat kapott a grófnétól, jutalmul, hogy férjének még egy parókaszála sem görbült a fogságban. A fenti megtörtént események miatt Bornemissza hálás téma volt egy romantikus kosztümös film főszereplő karakterének.
A film rendezésére Bán Frigyest kérték föl, aki korábban olyan nagysikerű, és a rendszer szempontjából fontos alkotásokat rendezett, mint a Talpalatnyi föld vagy a Semmelweis. A történetben együtt van a korabeli kosztümös kalandfilmek minden kelléke: a szerelmesek, akiket ármánnyal el akarnak szakítani egymástól, a hű segítőtárs, a Zenthe Ferenc által játszott Fekete Mihály, a szegénylegény alakjában, és a kamasz fiú, aki leleplezi az árulót, és végül maga is elszegődik katonának. A gonoszok táborában is markáns jellemeket találunk. Ilyen elsősorban Inczédi ezredes, aki az árulásra kapható vagyonos nemest testesíti meg. Az, hogy a hű Bornemissza földesura volt, még kiélezettebbé teszi kettejük kezdeti – tiszt-közkatona – és alapvető nemesúr-paraszt konfliktusát.
Inczédi számíthat két alattomos emberére: Suhajdára, akit pénzzel és a jobbágysorból való szabadulással vesz rá az árulásra, és az iszákos, rabolni vágyó Kamutira. Elsőben a pártideológia szellemében nevelkedett nézők a kulák, utóbbiban pedig a lumpen figurájára ismerhettek rá. A valós figurák közül II. Rákóczi Ferenc és a csaknem népmesei alakká növelt Bottyán János kivételével mindenki negatív színben tűnik fel: a császár, Starhemberg, valamint az erejüket egymással szembeni kicsinyes intrikálásokban apasztó, széthúzó kuruc fő- és köznemesi tisztek. A film érdekessége, hogy anyagi okból a végső csatát teljes egészében átemelték a Tenkes kapitánya ifjúsági kalandfilmsorozat utolsó epizódjába. Kétségtelenül a Rákóczi hadnagya volt a kor szuperprodukciója, az 1848-as tematikájú Föltámadott a tenger mellett.
Az 1963-ban készült A Tenkes kapitánya más jellegű alkotás, mint a Rákóczi hadnagya. Míg a Rákóczi hadnagya főhőse valóban élt személy, így az alkotás fiktív elemeket is alkalmazó életrajzi filmnek is tekinthető, addig A Tenkes kapitánya főhőse, Eke Máté kitalált hős, bár a forgatókönyvíró, Örsi Ferenc több kuruc katonából gyúrta össze az alakját. A Tenkes kapitánya alapvetően szórakoztató darabként készült, hőse a magyar Robin Hood és a flamand csínytevő, a hatalmasok orra alá borsot törő Thyl Ulenspiegel karakterét ötvözte, így a korszak csak ürügy volt egy népmesei furfanggal rendelkező népi hős vidám kalandjaihoz. Finom eltérés az 1953-as filmtől, hogy míg ott a magyar nemesúr, itt a teljesen idegenből jött, osztrák ezredes a főellenség. Persze, az áruló, illetve spicli itt sem hiányozhat, ám Dudva György, a vagyonos kocsmáros kisstílű figura a Rákóczi hadnagya árulóihoz képest. A filmsorozatot sokan bírálták történelmi pontatlanságai miatt (mint a korabeli lőfegyverek használata, vagy a történet időpontjában a labancok oldalán vitézkedő Béri Balogh Ádám hős kurucként történő szerepeltetése), ám nem szabad elfelejteni, hogy nem egy hitelesnek szánt történelmi filmről van szó, mint például a Rákóczi hadnagya. Pontatlanságok ide vagy oda, a közönség tetszését elnyerte a sorozat, a parádés szereposztásnak, a népmesei elemek és humor igényes adagolásának, és nem utolsósorban Vujicsics Tihamér zenéjének köszönhetően.
Hiteles kuruckor
Az 1960-as évek végétől kezdve a moziban, éppúgy ahogyan a történettudományban is, a differenciált megítélés vette át a korábbi sematizmus helyét, és a szabadságharcos mitológia is változott. 1956 után politikailag kényes, kerülendő témává vált a nemzeti függetlenség kérdése. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően nem volt többé kívánatos a Rákóczi-Kossuth-Petőfi hármas tisztelete. A korábbi optimizmus és heroizmus eltűnt a történelmi filmekből, helyüket átvette a hatalom és a túlélés módját kereső kisember viszonyának, valamint az egyén és tömeg ellentétének örök témája.
Ennek az újfajta szemléletnek a terméke az 1979-ben Rózsa János által készített A trombitás című „eastern”. Más a hangulata, mint az 50-es és kora 60-as évek filmjeinek, atmoszférája lecsupaszítottabb, kegyetlenebb. Ennek a filmnek a kurucábrázolása nemcsak a századforduló Thaly Kálmán-féle avítt díszmagyaros szemléletétől, hanem az 50-es évek hamis pátoszától is távol áll. Az alkotók a cselekményt a 17. században élt Daniel Speer német író és zeneszerző Magyar Simplicissimus című pikareszk regényéből vették át, de azt a Thököly-felkelés utáni időkbe helyezték. Ebben az időben tömegesen bujdostak a „kuruc király”, Thököly katonái, de még nem robbant ki az újabb szabadságmozgalom, amelyet hegyaljai felkelés (1697) néven tart számon a történelem. A film cselekménye tehát az 1690-es években játszódik. Azzal, hogy a cselekményt a két szabadságmozgalom közötti évtizedbe helyezték, az alkotók megfosztották a kuruc mozgalmat minden dicsőségtől.
Thököly katonái nem sastollas, díszes mentét viselő hősök, hanem rongyos, haramiává züllött lúzerek, akik rabolnak, erőszakot követnek el a parasztlányokon, mindeközben pedig a régi dicsőség morzsáin tengődnek. Várják vissza a „kuruc királyt”, de ők maguk nem cselekvő szereplők, legfeljebb annyiban, hogy utasokat rabolnak ki, parasztokat fosztogatnak, és erőszakoskodnak. Ezek a figurák valószínűleg közelebb álltak a valódi, hús-vér kurucokhoz, mint A Tenkes kapitánya kicsit népszínmű-ízű szegénylegénye, Buga Jakab.
A három haramia magához veszi az árva fiút, aki kuruc nótákat fúj nekik a tárogatóján. A regényben ez a fiú magával Daniel Speerrel azonos, aki, állítása szerint, szintén trombitás volt, mint a film főszereplője, és ugyancsak rablók fogságába esett, majd tanúja volt kegyetlen kivégzésüknek. A filmben Trombitás – így nevezik a fiút – többször is csalódik megmentőiben. Amikor azok a szeme láttára nőket erőszakolnak meg, majd pedig amikor megölik egyik kuruc társukat, az árva fiú ellenük fordul. Trombitás csalódva a hajdúk kezére adja őket. Trombitás alapvetően félreérti a helyzetet. Ő azt hiszi, rablókat adott a hatóság kezére, a hajdútiszt viszont nem rablókként, hanem kurucokként üldözi őket. „Írmagját is kiirtjuk a kurucoknak” – mondja a meglepett fiúnak.
Elfogásukkor a haramia-kurucok azt ordítják: „Visszatér a kuruc király! Bosszút áll értünk! Megbosszul minket a kuruc király!” Ám maguk is tudják, hogy erre soha nem kerülhet sor. Végül a zárójelenetben kegyetlenül megkínozzák és kivégzik a két kuruc veteránt, szájtáti, nevető magyar nézősereg szeme láttára. A kivégzés szemlélői nem értik, hogy a két haramia alapvetően nem az ő ellenségük, hanem a németé és a labancé, az ő szemükben csupán közönséges rablók. Harmadik társukat korábban egy hajdú lőtte agyon, mert nem hagyta abba a kuruc nóta éneklését.
Akik a filmet politikai szemmel nézték, azok – korántsem erőszakolt – párhuzamot vonhattak az 1956-os forradalom utáni rendszerbíráló értelmiséggel. A nem éppen vidám tanulság: meg kell alkudni, nincs lehetőség a tényleges harcra, a lázadásra, mert minden ilyen próbálkozás kudarchoz, az emberi értékek elvesztéséhez vezet. A tömeg nem a lázadók, hanem a rendszer mellett áll, és nem lát mást a lázadókban, mint a békét fenyegető bajkeverőket – ahogyan a passzív, tengő-lengő kurucok valóban csak békebontó haramiák lehetnek az új világban, amelynek – egyelőre – nem kellenek. A három haramia a parasztokat fosztogatja, holott nem az ő ellenségük, hanem a hatalomé. De a hatalom elleni lázadás nem működik. A szomorú konklúzió ez: ha nem akarunk elszakadni a tömegtől, akkor a megalkuvás az egyetlen út. Ámde a rendező mégiscsak hagy egy kiskaput: az erdőbe menekülő Trombitást nem találja el a hajdú pisztolygolyója, és így nyitva marad a kérdés, megtalálja-e az igazi kurucokat, akikhez csatlakozhat.
A kuruc korban játszódik a Mikszáth Kálmán utolsó regényéből forgatott A fekete város (1971). A történet Lőcse város és a vármegye, másként a bíró és az alispán konfliktusán keresztül mutatja be a korabeli Magyarország széthúzásának következményeit. Görgei alispán és Lőcse konfliktusa valóban lejátszódott, de nem a regény és film idejében, a Rákóczi-szabadságharc idején, hanem száz évvel korábban. Mikszáth persze kiszínezte az eredeti konfliktust.
A film elméletben lehetőséget nyújt arra, hogy a Rákóczi-szabadságharcot kiemelje az egyoldalú magyar kulturális és földrajzi térből, és egy interkulturális környezetben mutassa be. Hiszen a helyszín, Szepes vármegye egy háromosztatú nemzetiségi – német-szlovák-magyar – erőtérben helyezkedik el, területileg és gazdaságilag közelebbi kapcsolatokkal Lengyelországhoz, mint az Alföldhöz. A szövevényes nemzetiségi, felekezeti és politikai rokon- és ellenszenvek azonban kissé elhomályosulnak Fabriczius Antal szenátor és a gyűlölt alispán lánya között bontakozó, tragédiába hajló szerelem, valamint a gonosz Bibók Zsigmond intrikái mellett.
Bár első látásra logikus volna, nem arról van szó, hogy a lőcsei cipszerek (szászok) a labancok, és Görgei a kuruc érzelmű. Noha előbbieket német eredetük elvileg Bécshez fűzné, míg Görgei alispáni tisztségét Thököly Imre fejedelemsége alatt nyerte el. Csakhogy a cipszer polgárok evangélikusok, s ezért ellenfelei a császár ellenreformációs politikájának, emellett német nyelvvel, de hungarus tudattal öntudatos honpolgárai a hazának. A filmben, miként a valóságban is, a cipszerek, ha nem is örömmel, de rezignáltan fogadják Rákóczi hadait. S a fejedelemnek szüksége volt hadi vállalkozásához erre a közmondásosan szorgalmas és takarékos, a kemény munkát becsülő felvidéki német polgárságra, s különösen a pénzére. Görgei ellenben megőrzi alispánságát a császár alatt is, és elfogatóparancsot ad ki a saját testvére, Görgei János ellen. Ám mindkét fél kettős játékot játszik: Görgei ellenében a lőcsei tanács a fejedelemhez és a császárhoz is segítségért fordul, és Görgei elfogadja a jutalmat mindkét hatalmasságtól. Vagyis Lőcse városa és Görgei egyaránt lavíroznak a háború sodrában. A film emlékezetes szereplője Bibók Zsigmond, a lelkiismeretlen zsoldoskatona (Avar István), aki a haszon reményében váltogatja a császár és a fejedelem zászlaját.
*
Bár úgy tűnik, a filmesek kimerítették már a Rákóczi-szabadságharc témáját, valójában még mindig sok fehér folt van, amelyekkel nem vagy alig foglalkoztak. Hol vannak például az életrajzi filmek? Rákócziról, Zrínyi Ilonáról, Bercsényiről, Esze Tamásról, Bottyán Jánosról, Károlyi Sándorról, Mikes Kelemenről, Ocskay Lászlóról, a köpönyegforgatás nagymestere címre joggal pályázó Béri Balogh Ádámról, vagy éppen Pálffy Jánosról, I. Lipótról, I. Józsefről?
A korszak kisembereiről, névtelen hőseiről, a jobbágyokról, kézművesekről, polgárokról, bányászokról, közkatonákról, kisnemesekről, asszonyokról pedig egyáltalán nem szólnak filmek, leszámítva a Trombitást, amely azonban mégiscsak egy vagabund kamasz kalandos története, így nem reprezentálja a társadalom egészét vagy annak egy rétegét, és nem a mindennapokat mutatja be. Még a tábori életet, az egyenruhákat, a szabadságharc katonai, gazdasági, pénzügyi hátterét és nehézségeit, a korabeli harcmodort és drillt, Rákóczi udvarát, a belpolitikai reformokat, a diplomáciai manővereket is alig tudta visszaadni a celluloid a magyar nézőknek. Sokan várják a magyar történelmi film új aranykorát. Állítólag készül majd film Hollós Korvin Lajos kuruckori ifjúsági regényéből, A Vöröstorony kincséből. Ha lesznek a történelmi film történetének fényes lapjai, a kuruc mozgalmaknak is jut majd benne hely.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 20-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14576 |
