Vajda Judit
Henry James talányos kísértethistóriája sokféle értelmezésre és adaptációra ad módot, volt már szexploitation és megrázó anyahorror is.
Nem annyira közismert, de híres „női” regényei (Egy hölgy arcképe, A galamb szárnyai) mellett Henry James a legjelentősebb angolszász kísértethistória-szerzőnek számít Edgar Allan Poe után. 1898-as gótikus kisregénye, A csavar fordul egyet ennek a kettőnek a keveréke, hiszen a szokásokkal szembemenve női főhőssel, sőt női nézőpontból (egyes szám, első személyben megjelenítve a főhősnő gondolatait) mesél el egy viktoriánius horrortörténetet.
Habár fent említett művei sokkal ismertebbek, mégis A csavar fordul egyet az, aminek az évek során a legtöbb, nem kevesebb mint huszonnyolc adaptációja született, köztük egy 1954-es operával, egy 1999-es balettel, egy 1950-es Broadway-darabbal és számos filmfeldolgozással. És nem is csoda, hogy A csavar fordul egyet ennyire izgatja a filmesek fantáziáját. Mivel az egészen talányos befejezésű mű magyarázatát illetően még az irodalmárok körében is vita folyik, többféle értelmezésre ad lehetőséget a vásznon.
James alkotásának alapvető kérdése, hogy a középpontban álló nevelőnő tényleg szellemeket lát-e a rábízott két gyermek közelében a vidéki angliai birtokon, vagy megőrült. Tekintve, hogy Henry James volt a női lélek egyik legelső és legavatottabb ismerője, aki írásaiban erősen empatizált a női hősökkel, nem valószínű, hogy „az őrült nő” kliséjét használta volna, ezenkívül a cselekményben is el vannak rejtve arra utaló jelek, hogy a szerző maga a főhősnő épelméjűségére voksol (a kerettörténet szerint a sztorit a nevelőnő írta meg levélben egy férfi ismerősének, aki a nő megbomlott elméjének említése nélkül olvassa fel azt egy társaságnak, mint a legfélelmetesebb dolgot, amit valaha hallott; ráadásul az is felmerül, hogy az illető szerelmes volt a nőbe). Így az alábbiakban abból indulunk ki, hogy az eredeti műben a főhősnőnek igaza van, és azt vizsgáljuk, miképpen változatnak ezen a különféle filmes adaptációk.
*
A James-kisregényt a nevelőnő megőrülésével magyarázók egyik értelmezése szerint a szerencsétlen főhősnő az elfojtott szexualitás miatt veszítette el ép elméjét, amely elmélet nem túl meglepő módon meglehetősen népszerűvé vált a filmesek körében – ám ők nem ezt a vonalat viszik tovább (az eredeti alkotásban halványan az merül fel ugyanis, hogy a főhősnő az általa őrzött gyerekek távol lévő nagybátyjához vonzódik, aki felvette őt a munkára), egyszerűen a szexualitásba kapaszkodnak bele. Miközben Henry James prózájában homályban marad, milyen viszonyban volt egymással még élőként a két kísértet, az előző nevelőnő és a kisfiú inasaként tevékenykedő durva férfi (a szerző csak a gyerekekkel fennálló kapcsolatukra koncentrál, meglebegtetve, hogy gyerekmolesztálókról van szó), addig az öt vizsgált feldolgozás közül mindegyikben megjelenik, hogy valamiféle szexuális kapcsolatban álltak: a legtöbb film őrjöngő testi szerelmet ábrázol, a legújabb, idei adaptáció pedig nemi erőszakot.
A legszemérmesebben – nem túl meglepő módon – a legelső, 1961-es klasszikus verzió közelít a témához. A Jack Clayton által Deborah Kerr főszereplésével rendezett Az ártatlanokban a szellemek egykor szerelmesek voltak egymásba, és most azért akarják megszállni a gyerekeket, hogy általuk újra egymáséi lehessenek. Ezt követően azonban egy évtized kellett csupán ahhoz, hogy 1971-ben bemutassák az egyik legjobban átszexualizált változatot: Michael Winnerét, Marlon Brandóval a férfi főszerepben. Az Éjszakai jövevények érdekessége, hogy nem adaptáció, hanem egy hátborzongató és az eredetit kifejezetten jól értő, minden ízében következetes előzménytörténet, amelyben a mocskos férfiállat, Peter Quint, az eredeti sztori szelleminasa mérgező szexualitásával lerántja magához a(z eredetiben már halott) nevelőnőt, Miss Jesselt, aki túl gyenge ellenállni. A film számos nyílt szexjelenet segítségével mutatja be elkerülhetetlen vesztüket, ennek ellenére mégsem nevezhető exploitationnek, mivel nem az eredeti történetet forgatja ki és torzítja el a szaftos részletekkel, hanem szinte vadonatújat kreál, a hatvanas évek szexuális forradalmában csalódott hetvenes évek szellemében Az utolsó tangó Párizsban-szerű pusztító nemiséget megjelenítve.
Mindez nem mondható el a luxemburgi Donato Rotunno bemutatkozó nagyjátékfilmjéről, a 2006-os In a Dark Place-ről, ami egy modernizált verzió, és addig csavarja a kiindulást jelentő sztorit, hogy nemcsak leszbikus kontra hetero szerelmi háromszöget varázsol az eredeti figurák felhasználásával, de még egy forró leszbikus szexjelenettel is megörvendezteti a férfi nézőket. A könyvbeli halvány vonzalomból itt szexuális zaklatás lett (a Leelee Sobieski művészetterapeutáját nevelőnői álláshoz juttató iskolaigazgató követi el ellene), amit – nyilván megint csak a férfi nézők kedvéért – az elzárt birtokon kifejezetten szexis, testhez simuló és kivágott ruhákban parádézó főhősnő a James-kisregény öreg házvezetőnőjéből vonzó és domináns személyi asszisztenssé változó Miss Grose karjaiban hever ki, miközben kiderül, hogy az idősebb nő már a nevelőnő elődjére is szemet vetett, de az inkább a segéd, Quint szerelmét választotta.
Tim Fywell 2009-es BBC-s tévéfilmje, A csavar fordul egyet (ami mintha már az eredeti címet megtartó gesztusával is jelezné, hogy a leghűségesebb feldolgozás) egyrészt megőrzi James kisregényéből a nevelőnőnek a gyermekek nagybátyjához fűződő vonzalmát (amely szexuális képzelgésekben jelenik meg), másrészt a Quint és Miss Jessel közt fennálló szeretői viszonyt a gyerekek erkölcseinek megrontására használja fel (ami logikus továbbgondolása az eredeti történetnek). Az inas szellemének a kisfiúba költözését pedig a film azzal is hangsúlyozza, hogy szexuális feszültséget hoz létre a nevelőnő és a tízéves gyerek között, aki kétértelműen bókol az előbbinek. (Ez a fogás egyébként a többi adaptációban is feltűnik: Az ártatlanokban és a legújabb, 2020-as filmben a kisfiú megcsókolja a főhősnőt, az In a Dark Place-ben pedig bekukkant a fölsője alá.)
A kliprendezőként ismert Floria Sigismondi által jegyzett idei, modernizált (a kilencvenes évek közepére helyezett) adaptáció, a The Turning a szexuális töltetet arra használja fel, hogy a főhősnő mellett a korábbi nevelőnőből is áldozatot csináljon. Az Éjszakai jövevények ellenállni képtelen Miss Jesseljét erősen továbbgondolva, ez a verzió arról számol be, hogy Quint megerőszakolta a szerencsétlen nőt, így megduplázódik áldozatainak száma (természetesen az általa kísértett főhősnőt is beleszámolva).
A szexuális értelmezés azonban nem az egyetlen, és még csak nem is a legvalószínűbb magyarázata a James-kisregénynek. Sokkal logikusabb megfejtés, hogy a főhősnő abba őrült bele (amennyiben megőrült egyáltalán), hogy mindenképpen meg akarta óvni a rábízott gyermekeket a szellemektől, de ez nem sikerült neki. Ebből a szempontból A csavar fordul egyet tekinthető az első anyahorrornak, az olyan kortárs alkotások elődjének, mint A Babadook vagy A gyermek. Az eredeti művet figyelmesen olvasva ugyanis úgy is lehet érteni, hogy a nevelőnő nem azért vágyakozik arra, hogy a kisfiú és a kislány állandóan távol lévő, a gyermekek iránt teljesen közömbös nagybátyja váratlanul megjelenjen a birtokon, mert beleszeretett, hanem mert az elismerésére vágyik; azt szeretné, ha a férfi is látná azt, aminek a leírása rendkívül hangsúlyosan jelenik meg a könyvben: hogy Flora és Miles mennyire megszerették, milyen jól kijönnek vele, és ő milyen jól, szinte az anyjukként bánik velük.
Mindezt a leghűségesebben Az ártatlanok ábrázolja, amely egy, a főcím alatt bejátszott prológussal (a nevelőnő monológjával) nagyon szépen kiemeli, hogy a főhősnőnek nem volt semmi más vágya, csak hogy a gyermekekről gondoskodjon. Ennyire nem erős a szóban forgó motívum a 2009-es A csavar fordul egyet-ben, vizuálisan mégis nagyon szépen és kifejezően jeleníti meg az anyai gesztust. Az eredeti kisregény legtragikusabb mozzanata, hogy a végén a halál pont akkor éri a nevelőnő által óvott gyermeket, amikor az egy védelmező, anyai mozdulattal a karjaiba zárja. Ezt a film oly módon fejleszti tovább, hogy miután felfedezte a halálát, a már halott fiút az összetört nő a Pietàhoz hasonló pózban tartja, felidézve a Fájdalmas anya szívbemarkoló mozdulatát.
Az In a Dark Place és a The Turning ezzel szemben szinte teljes mértékben elveti ezt az olvasatot, és a főhősök egyéni tragédiájára helyezi a hangsúlyt. A korábbi műben a középpontban álló fiatal lány saját múltbeli traumáját vetíti rá erőszakosan védencei helyzetére, ezért akarja megmenteni őket a csupán szerinte gyerekmolesztáló, csak általa látott szellemektől. A 2020-as verzió pedig egy az egyben a megőrülésre teszi a fókuszt, ami a főhősnőnek a történésektől teljesen független szomorú genetikai öröksége.
A sztori szempontjából ugyan nem kapcsolódik az eredeti műhöz, az anyaság, pontosabban a nevelés mozzanata távolról mégis megjelenik az előzményfilmben, az Éjszakai jövevényekben is. A káros hatás alá kerülő, s ezért gyilkossá váló gyerekek ugyanis elég jó példát szolgáltatnak a James-kisregényben is jelen lévő elrontott nevelésről szóló viktoriánus tanmese olvasathoz.
Ennek ellenére nem az anyahorror vonalat a legerősebben képviselő Az ártatlanok a leghűségesebb adaptációja James művének. Az elején felvetett kérdéshez visszatérve ugyanis a kisregénynek és a feldolgozásoknak az anyaság csupán az egyik témája; a lényege, hogy őrült-e a szellemeket látó főhősnő. Ha (ahogy az fentebb szerepelt) abból indulunk ki, hogy az író szerint nem az, akkor az In a Dark Place és a The Turning állnak a lehető legmesszebb a kisregény igazságától. Mindkét film azt mutatja be, hogy az eleinte épelméjű, szimpatikus főhősnő, akivel szinte végig azonosulunk, a szemünk láttára őrül meg, és a végére mindkét esetben egyértelműen kiderül, hogy egyrészt a szellemeket kizárólag ő látja, másrészt, hogy a megrettent gyerekek szemében egyenesen ő a szörnyeteg.
Az ártatlanok esetében nehéz egyértelműen eldönteni, mivel állunk szemben, de több minden is arra utal, hogy az alkotók az őrületre szavaztak – csak mindezt finomabb eszközökkel valósították meg, mint a későbbi filmekben. Itt egyrészt a már említett prológus, a szinte esdeklő, rimánkodó hangnemben elmondott monológ, miszerint ő csak a gyerekekről akart gondoskodni, az egyik árulkodó jel, hiszen sokkal inkább tűnik egy bomlott elme kétségbeesett segélykiáltásának, mint józan beszédnek. Másrészt az, hogy a nevelőnő szavait igazából semmi sem támasztja alá; rajta kívül mindenki azt állítja, hogy nem látja a kísérteteket – és nemcsak a gyerekek, hanem az a házvezetőnő, Mrs. Grose is, akinek semmi oka sincs hazudni.
Van ezenkívül egy fontos mozzanat, ami önmagában nem, csak a 2009-es verzióval, A csavar fordul egyet cíművel összehasonlítva érdekes. A nagy fináléban, amikor a főhősnő úgy akarja elűzni Quint szellemét, hogy rá akarja venni a kisfiút, Milest, hogy mondja ki a gonosz lélek nevét, az újabb változatban igen érzékletesen úgy súgják meg nekünk, hogy a férfi valóban megszállta a gyereket, hogy egymásra vágják a szellemet és a fiút, és amikor a fiú rákiabál hősünkre, egyszerre halljuk a gyermeki és a férfihangot. Ezzel szemben a klasszikus feldolgozásban nem látunk és hallunk mást, csak külön a szellemet és egy rémült, kiabáló gyereket. Perdöntő bizonyítéknak mindez minden bizonnyal nem elégséges (hiszen az alkotók nyilván nem láthatták a későbbi verziót), de annyi biztos, hogy Az ártatlanok legalábbis bizonytalanságban akarja tartani a nézőt, nem tisztázza egyértelműen a főhősnőt, és erősen sugalmazza, hogy lehetséges, hogy a kísértetek csak az ő agyszüleményei.
A 2009-es A csavar fordul egyet viszont mintha kifejezetten azzal a szándékkal született volna, hogy rehabilitálja Henry James őrület gyanújába keveredett nőalakját. Ehhez pedig azt a taktikát használja, hogy egy kerettörténet segítségével eleinte elfogadja a népszerű vélekedést, miszerint a nevelőnő megőrült, hiszen a bolondokházában találkozunk vele, és innen kezdve visszamenőleg van lehetősége megvédeni magát, ahogy elmondja az igazságot az orvosának – azaz az In a Dark Place-ben és a The Turningben látottaknak épp a fordítottja történik, és nem az addig épeszűnek gondolt hősről derül ki, hogy őrült, hanem az őrültről, hogy épeszű. A főhősnő igazságát pedig az alkotók – a fentebb ismertetett jeleneten túl – több mindennel is megerősítik. Az egyik szobalány itt egyértelműen igazolja, hogy a nevelőnő jól gondolja, hogy Peter Quint szelleme kísért. A szolgálót és a főhősnőt magát ezután Mrs. Grose a ’gaslighting’ eszközével próbálja hitelteleníteni, majd, mintegy végső bizonyítékként, a szobalány halálos balesetet szenved. A kerettörténetben pedig nemcsak azt mutatják meg, hogy az elmeorvos végül elhiszi, amit a nő mesélt neki (és ezzel az eredetihez is visszanyúlnak, mert abban is volt egy férfialak, a történetet egy társaságnak továbbmondó úriember, aki hitt a nevelőnőnek), hanem azt is, hogy az utolsó jelenetben a férfi maga is meglátja a gonoszt. Hogy ehhez képest egy több mint tíz évvel később született feldolgozásban megint csak az őrült nő kliséjét választják az eredeti mű igazságával szemben, egyértelmű visszalépés, és nemcsak fantáziátlan, de – tekintve, hogy Floria Sigismondi személyében épp egy olyan alkotó teszi, aki elvileg (The Runaways – A rocker csajok és A szolgálólány meséje több epizódjának megrendezése révén) a női témák szakértőjének számít – nagyon szomorú is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 14-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14574 |
