Huber Zoltán
Richard Condon legismertebb regényei borzongatóan szórakoztatóak és ijesztően pontosak. A belőlük forgatott filmek úgyszintén.
A tényeket tudatosan elferdítő, nagyhangú és modortalan elnökjelölt, akit titkon az oroszok támogatnak. Mindenről és mindenkiről információkat gyűjtő, hatalmas adatbázist építő és azt saját üzleti céljaira felhasználó óriásvállalat. Személyiségét és magánéletét a munkájáért gondolkodás nélkül feláldozó szervezeti katona. Richard Condon több évtizede írt regényeit olvasva különös kettősséget tapasztalhatunk. Egyrészt kimondottan felkavaró élmény azzal szembesülni, hogy ami anno metsző szatírának vagy parodisztikus túlzásnak tűnhetett, mára a hétköznapok szerves része lett. A hatalom logikája mintha semmit sem változott volna, ebben a kíméletlen állandóságban azonban van valami mélyen megnyugtató.
Condon persze korántsem valami mágikus kristálygömb segítségével alkotta meg e dermesztően pontos látleleteit, hanem azzal, hogy tökéletesen átlátta a pénzügyi-politikai hatalom valódi működését. Bár a legismertebb művei az első felületes pillantásra szórakoztató műfaji daraboknak tűnhetnek, a sötét humor és gyilkos fordulatok az amerikai rendszer kétarcúságáról rántják le a leplet. A New York-i születésű író maga is testközelből ismerte a csillogó látszat mögül felsejlő morbid valóságot, hisz szinte minden fontosabb hollywoodi stúdióban dolgozott sajtósként. A negyvenes évei elején Condon pontosan azért váltott a regényírásra, mert végleg elege lett a szórakoztatóipar őrületéből.
Derűs cinizmusa és gyilkos humora egy olyan ember természetes önvédelmi mechanizmusa, aki túl sokat látott ahhoz, hogy holmi illúziókat dédelgessen a világgal kapcsolatban. Condon tudja, a rendszer a természeténél fogva korrupt és kíméletlen, ezért jobb híján viccet csinál az egészből. Leghíresebb műve, A mandzsúriai jelölt a szó legnemesebb értelmében vett ponyva, a rafinált hatásvadászat tankönyvi példája. Az 1959-ben megjelent regény nem véletlenül aratott elsöprő sikert, hisz egyszerre játszik rá a hidegháborús paranoiára, illetve a koreai háború és mccarthyzmus a közvéleményben akkoriban még igencsak frissen élő emlékére. Sőt, Condon még a freudi pszichológia és a behaviorizmus fontosabb elméleteit is a cselekménybe építi, hogy végül mindent a feje tetejére állítson. A több szálon futó, számtalan izgalmas figurát mozgató cselekmény a korabeli olvasó fóbiáit piszkálja fel, hogy végül egy univerzális érvényű kórkép rajzolódjon ki előttünk.
A mandzsúriai jelöltet a paranoia-thrillerek trendteremtő mérföldköveként szokás emlegetni, ám ez csak az érem egyik oldala. Condon könyve kőkemény társadalmi szatíra, ahol nemcsak a vörösök fogságába esett amerikai katonákat hipnotizálják, hanem nagyjából mindenkit. Az író az amerikai választási rendszerről és a demokrácia általános állapotáról is lesújtó ítéletet mond, vaskos egyenlőségjelet téve az erőszak kultusza, a szórakoztatás, a szemérmetlen propaganda és az agymosás közé. Mindezzel nemcsak a hatvanas évek forrongó légkörét és a véres politikai merényleteket vetíti előre, de a hatalomért bármilyen mutatványra hajlandó populista vezetőket is. Condon pontosan értette, hogy a politikai siker kulcsa a közvélemény megfelelő kondicionálása, a manipuláció eszközei ezért törvényszerűen finomodni, az ingerküszöb pedig vészesen nőni fog.
Condon regényének különösen izgalmas sajátossága, hogy nincs is igazán jól megírva. A mandzsúriai jelölt egyenetlen, dagályos, ahol a szerkezeti problémák mellett túlírt epizódok, többszörösen terhelt mondatok és erősen kimódolt hasonlatok nehezítik az olvasást. Mindez azonban egyáltalán nem csökkenti az olvasmányélményt, sőt, Condon épp így képes érzékletesen visszaadni a történetben központi jelentőségű agymosás bizonytalan élményét. A valós tényekre épített, realisztikusan ábrázolt események mögött ugyanis folyamatosan ott lappang valami különös, gyakran egészen álomszerű feszültség. A finom szürreália fokozatosan és szinte észrevétlenül veszi át az uralmat a szöveg felett. A könyv ráadásul erősen filmszerű, ami nem is csoda egy olyan írótól, aki a saját bevallása szerint hollywoodi sajtósként legalább tízezer filmet látott.
A regényből készült forgatókönyv határozottan kiegyensúlyozza a cselekményt és kigyomlálja a túlzottan merész vagy széttartó részleteket. A rendező, John Frankenheimer a későbbi hollywoodi reneszánsz számos fontos előfutárához (Sidney Lumet, Blake Edwards, Norman Jewison vagy Franklin J. Schaffner) hasonlóan a televízió felől érkezett, az ott szerzett tapasztalatait pedig egyértelműen a forrásmű előnyére fordítja. A mandzsúriai jelölt rendkívül hatásosan adja vissza a regény éteri szürrealitását és nyugtalanító paranoiáját. E sajátos minőség iskolapéldái azok az emlékezetes visszatekintő jelenetek, ahol a katonák bizarr hipnotikus látomása és az orosz-kínai vezérkar valósága folyamatosan egymásba csúsznak.
A vizionált idős asszonyok kimért teadélutánját és a kínai pszichológus valóban zajló vérfagyasztó demonstrációját Frankenheimer könnyed természetességgel fűzi össze. A regény 2004-es, Jonathan Demme jegyezte feldolgozásból pontosan ez a groteszk fesztelenség hiányzik, ami nélkül a szatirikus történet sem kelhet igazán életre. Frankenheimer nem jelzi külön a vízió és valóság határát. Condonhoz hasonlóan ő sem racionalizálja az agymosást, a filmje pedig épp e fanyar közvetlensége miatt igazán hatásos.
Az izgalmas beállítások és gyors vágások mellett a jótékony televíziós rutin a legnyilvánvalóbban a már-már dokumentarista módon rögzített finálé levezénylésében nyilvánul meg. A mandzsúriai jelölt nemcsak műfaj- és trendteremtő, de az uralkodó hollywoodi eszképizmussal radikálisan szakító darab. A bemutatása idején kisebb pénzügyi bukásnak számított ugyan, majd JFK meggyilkolása után ki is került a forgalmazásból, a hatását mégis nehéz alábecsülni. A filmet a televízió többször műsorra tűzte, majd mikor 1987-ben újra bemutatták, már kanonizált mesterműnek kijáró érdeklődéssel fogadta a közönség.
*
Habár A mandzsúriai jelölt a körülmények szerencsétlen együttállása miatt fonódhatott össze JFK tragikus halálával, Condon később több regényében is foglalkozott a dallasi merénylettel. Az 1974-ben megjelent Téli gyilkosságok (Winter Kills) fiktív nyomozása félreérthetetlenül a Kennedy-gyilkosságra utal. Az egykori elnök féltestvére az állítólagos második merénylő vallomása után megpróbálja felgöngyölíteni a szálakat, de minden nyom egy újabb lehetséges irányba mutat. Condon a JFK halálával kapcsolatos legismertebb teóriákat és összeesküvés-elméleteket forgatja ki, hogy végül előálljon a saját verziójával is. A parodisztikusan komplex történet hátterében ezúttal is a hatalom igazi arca bukkan fel.
A Téli gyilkosságok thrillerbe ágyazott szatírája ezer szállal kapcsolódik A mandzsúriai jelölt politikai cirkuszához, de egy fokkal kiábrándultabb. Condon azt állítja, az ország vezetőjének halála, a történelmet formáló tragédia nem több, mint a szórakoztatás egy igen morbid formája. Mintha mindannyian egy filmben élnénk, vagy ami még rosszabb, egy délelőtt futó szappanoperában, ahol mindenki fordulatos forgatókönyvekkel rukkol elő. Az események „valódi” menetét leíró fikciókból egymásnak ellentmondó tények lesznek, melyek végleg ellehetetlenítik az igazság felderítését. A hős apja az információt fegyverként használja, a hatalmas adatbázist kezelő háttérember pedig olyan ütős meglátásokkal sorozza az olvasót, mintha csak egy tudományos elemzést idézne a fake news, az echo chamber és az információs zaj korából.
Condon merész könyvéért nem igazán kapkodtak Hollywoodban, így stílszerű módon egy hamisítatlan kívülálló, a dokumentumfilmezés felől érkező William Richert írt és rendezett belőle egy rendkívül hányattatott sorsú filmet. A Téli gyilkosságok producerei korábban az Emmanuelle filmek amerikai forgalmazásával és komolyabb mennyiségű marihuánával foglalkoztak, majd egyiküket még a forgatás befejezése előtt meggyilkolták, míg másikuk börtönbe került. A nem éppen hétköznapi finanszírozású produkció többször a totális csőd szélére került, a producerek eltűnésével pedig teljesen leállt. Richert és a főszereplő Jeff Bridges végül Németországban forgattak egy anyagilag sikeres vígjátékot és a nyereség egy részéből két évvel később tudták csak befejezni munkát. Bár a korabeli kritika többségében jól fogadta, az ellentmondásos és erősen politikus film néhány nap után kikerült a forgalmazásból. Condon biztos volt benne, hogy ennek oka Ted Kennedy akkoriban induló kampánya lehetett.
A Téli gyilkosságok hamisítatlan sztárgárdát vonultat fel a kamera előtt és mögött egyaránt. Jeff Bridges mellett a másik főszerepben John Huston remekel, mellettük pedig többek között olyan ikonikus színészek bukkannak fel, mint Anthony Perkins, Eli Wallach, Toshirō Mifune, Sterling Hayden, Tomás Milián vagy Elizabeth Taylor. Zsigmond Vilmos operatőr lenyűgöző színeket varázsol a filmszalagra, az elsőfilmes rendező pedig biztos kézzel ragadja meg a Condon regényeiben bujkáló finom szürrealitást. Richert a fiatal, kissé naiv főhőst a nézővel együtt a hatalom kegyetlen dzsungelébe küldi, majd egyre hajmeresztőbb kalandokba sodorja. A forrásműhöz hasonlóan a film is a kulisszák mögé pillant és amit ott talál, az egyszerre vicces és félelmetes. A Téli gyilkosságok a vígjáték, a thriller és a szatíra határán egyensúlyoz, hibátlan arányérzékkel. A humor száraz és sötét, a sztori őrült, de van benne rendszer.
Mintha egy tükörvilágban bolyonganánk. A gazdag apa vidéki erődje mintha egy kalandfilmből bukkanna elő. Hősünk ki is lovagol a gyönyörű hegyi tájba és lobogó fehér ingben, szőrtelen mellkassal ordítja a szélbe a frusztrációit. Máskor egy apró zöld autóval tankok közé keveredik, vagy épp egy olyan kávézóban próbál információt szerezni, ahol minden négyzetméterre jut egy napszemüveges, sötét zakós maffiózó. Richert rétegenként dobálja egymásra a különféle összeesküvés-elméleteket, majd az álomszerű jelenetekkel és látszólag oda nem illő poénokkal sorozza meg a nézőt. A Téli gyilkosságok folyamatosan reflektál a paranoia-thriller műfajára és többször viccet csinál belőle. Folyamatosan azt sugallja, egy pillanatig se higgyünk a szemünknek, hisz minden csak szemfényvesztés. Richert ennyiben megelőzte a korát, a nézővel összekacsintó önreflexió egy generációval később vált uralkodóvá. A Téli gyilkosságok egyértelműen a hetvenes évek egyik méltatlanul elfeledett, kevesek által ismert és elismert gyöngyszeme.
Condon leghíresebb regényeinek szereplői kivétel nélkül gigantikus és komplex szervezetek apró fogaskerekei, legyen szó hadseregről, politikáról vagy üzletről. A felbukkanó szereplők között alig akad olyan, aki szilárd elvek mentén cselekedne, akinek a lelkét ne ejtené rabul a pénz. Ezekben a saját belső szabályrendszerek szerint működő világokban szinte mindenki erkölcstelen, gyakran természetesen maguk a főhősök is. Condon történeteiben az olvasó fokozatosan lát be a függöny mögé és végül kénytelen rádöbbenni, a valódi hatalom sohasem azok kezében van, akikről elsőre gondolná. Nincs ez másként a szervezett bűnözés esetében sem, ahol a szálakat azok a nők mozgatják, akiket elvileg durván háttérbe szorítanak a toxikusan maszkulin hagyományok.
*
A Prizzik becsületével az akkor közel hetvenéves Condon látszólag hátat fordít a politikai szatírának, ám az egymásba szerető maffiózó és bérgyilkosnő viharos románca mögött ugyanaz az éles társadalomkritika sejlik fel, mint korábban. A Prizzik becsülete olyan, mintha a Keresztapa családját egy francia bohózatban látnánk viszont. A magas fordulatszámon pörgő sztoriban egyik félreértés követi a másikat, az áldozatok száma pedig exponenciálisan növekszik. A szereplők a műfaj jellegzetes típusfiguráinak finoman elrajzolt karikatúrái, de a kedélyes tabló mögött egy olyan rideg világ sejlik fel, ahol a „cég” iránti hűség mindennél fontosabb.
Az író ezúttal is a hatalom természetét, a kapitalista rendszer embertelenségét járja körbe. A Prizzi családnév nem más, mint egy vonzó márka, egy erős vállalati kultúra. Hiába próbálják vérségi kötelékként láttatni, a családi becsület üres frázisa kizárólag az anyagi hasznot jelöli. Minden úgy működik itt is, mint az üzleti életben vagy a politikában. A pénztermelő gépezet nem mutat túl önmagán, egyetlen célja a folyamatos növekedés. Condon éjfekete humorba csomagolja ugyan, de kíméletlenül elzárja a szereplők elől a kiutat. A hatalom iránti vágy abszurd és értelmetlen, a nyertes pedig csak az a lehet, aki a legromlottabb és legmanipulatívabb mind között.
A sikeres könyvből nem sokkal a megjelenése után az akkor nyolcvanhoz közelítő John Huston rendezett rendkívül élvezetes filmet. A Prizzik becsülete elegánsan hajt fejet a hollywoodi aranykor jellegzetes műfajai, a screwball comedy és a gengszterfilm előtt, de rendre ki is forgatja az ismerős paneleket. Huston a saját életművére is visszautal, hiszen a szereplői most is a nagy zsákmányért csapnak össze és egymással versengve próbálják átverni a másikat. A jellegzetes bűnfilmes elemek stílusos tragikomédiává állnak össze, óramű pontosságú időzítéssel. A Prizzik becsülete nemcsak a kiváló színészek, különösen Jack Nicholson és Anjelica Huston játéka miatt lesz kortalan, de a forrásmű szellemiségét elegánsan továbbgondoló fekete humora miatt is.
Richard Condon A mandzsúriai jelölt anyagi sikerével nemcsak főállású íróvá válhatott, de az Egyesült Államokat is maga mögött hagyhatta. Hátralévő élete túlnyomó részében külföldön élt és alkotott, ami a művészi függetlenség mellett egyfajta távolságtartó objektivitást biztosított a számára. Legismertebb regényei az amerikai hatalmi rendszer borotvaéles szatírái, mégsem keserűek vagy kiábrándultak. Condon metsző humorral teszi nevetségessé a hangzatos jelszavak és ideák hamis kétszínűségét. A csúcsműveit adaptáló karakteres rendezők ugyanezt teszik, e filmek ezért ugyanolyan frissek ma is, mint az író regényei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 11-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14573 |
