Nemes Z. Márió
Lichter Péter és Máté Bori esszéfilmjében a zsáneresztétikai teória és film találkozik a vágóasztalon.
Marcel O’Gorman szerint a kortárs médiaelméletnek nem
nyomtatott szövegeken keresztül kellene értelmezői munkát végeznie, hiszen a
digitális kultúra megértésének a kulcsa az alkalmazott médiateória, mely inkább
a digitális művészet gyakorlatába illeszkedik, mintsem az információtudomány
hagyományos akadémiai diskurzusába. Lichter Péter és Máté Bori A horror filozófiája című új alkotása
ebből a szempontból (is) figyelemre méltó, hiszen az egész estés kísérleti film
Noël Carroll azonos című, a
megjelenése óta eltelt harminc évben klasszikussá vált, műfajelméleti
munkájának „konceptuális kommentárja”. A Carroll-kötetből kiemelt hét idézetet
a Rémálom az Elm utcában (1984) és a Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja
(1985) 35 mm-es tekercseinek képzőművészeti eljárásokkal (roncsolás, festés,
karcolás) történő kisajátítása helyezi egy újfajta érzéki-elméleti kontextusba.
Carroll könyve úttörő volt a maga nemében,
hiszen az akadémiai rendszer és magaskulturális közeg által mindig is
gyanakodva figyelt horror általános és egyetemes elméleti megközelítésére
törekedett. Ennek során központi problémaként jelenik meg az a komoly
esztétikatörténeti kontextussal rendelkező, ellentmondásos jelenség, melyet a
szerző a „horror paradoxonának” nevez, miszerint a befogadói tapasztalatot
tetszés és visszatetszés kettőssége jellemzi. Carroll megoldási javaslata azon
a Lichter és Máté által is megidézett gondolaton alapszik, hogy a
horrortörténetek nagy része egy lehetetlen lény („szörny”) létét próbálja
bizonyítani, és annak eredetét, szándékát és „világát” igyekszik felfedni. „Miután ez a revelációs folyamat végbement,
kíváncsiságunk arra irányul, vajon sikerülhet-e felülkerekedni a lény felett,
tehát ez lesz az a narratív kérdés, amely elkísér bennünket a végkifejletig. A
szóban forgó élvezet itt a szó tág értelmében kognitív jellegű.” (Noël Carroll:
A horror paradoxona, fordítása,
Metropolis 2006/1, http://metropolis.org.hu/a-horror-paradoxona) A visszatetszés, vagyis az undor, mintegy ennek a kognitív
élvezetnek az „ára”, a kíváncsiság kielégítésének esztétikai kompenzációja. Carroll
elmélete tehát a horror műfajának narratív formáit részesíti előnyben, melyeket
a jelentéskeresés és-alkotás felfedezői aktivitása mentén tesz a
szellemközpontú magaskultúra számára is elfogadhatóvá.
A rendezőpáros alkotása nem
csupán a Freddy-filmeket dekonstruálja, hanem ezen keresztül Carroll fenti
tételét is, hiszen a töredékes-roncsolt filmképek örvénylése ellehetetleníti a
felfedezői narratíva létrehozását, vagyis élvezet helyett kognitív feszültség
generálódik az idézetek értelmezési ajánlata és a képek narratív
értelmezhetetlensége között. Ugyanakkor az undor fenomenológiája is átalakul,
hiszen a vibráló színek és absztrakt formák átesztétizálják a tematikailag
visszatetszőt, vagyis a horror paradoxona újrateremtődik, de épp a Carroll-féle
narratív kíváncsiságon és tematikai analízisen túli érzéki-materiális
entrópiában. Nem arról van szó, hogy a narratíva teljesen megsemmisül, hiszen a
Freddy-filmek történetei intertextuálisan megidéződnek, de ezek csupán – Freddy
rémálomszerűségét mediálisan is kihangsúlyozva – fantomszerű anyagtöredékek a
horror darálógépezete számára, mert érintetlen és „eleven” egészként nem
hozzáférhetőek. Ugyanakkor lehet, hogy a narratív gondolkodás alapvetően mindig
is a nem-narratív elfojtására vagy jelentéssé alakítására törekedett. Lehet,
hogy a horror filozófiai értelemben vett botrányossága épp ezen tevékenység
kudarcában, illetve ezen kudarc felszabadító és zavarba ejtő érzékiségében
keresendő. Abban, hogy nem csak a szörny „lehetetlen lény”, hanem a horror mint
szörnyfilm is „lehetetlen film”, melynek testetlen szövete mindig felfeslik az
össze nem illő anyagiságok uralhatatlan kísértetjárása mentén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 27-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14568 |
