Kránicz Bence
A műfajelméleti könyvsorozat új témája nem is lehetne aktuálisabb.
Hatodik kötetéhez ért a Kárpáti György szerkesztésében megjelenő Filmanatómia könyvsorozat. (Öt kötete
foglakozott műfaji kérdésekkel.) Tudván, hogy a hazai filmes szakkönyvkiadásban
milyen esetleges és ritka megjelenésekkel számolhatunk, az évi egy kötet
rendszeressége felértékelődik. Arról nem is beszélve, hogy e könyvek alapvetően
műfajelméleti és –történeti perspektívát kínálnak, ilyen jellegű, pláne a
könyvesboltokban aktuálisan kapható művekben pedig aligha dúskálunk.
A friss kötet szerzői abba a
felelősségteljes és hálás szerepbe kerültek, hogy jól ismert, kanonizált zsánerek
megközelítése helyett a kortárs filmkultúrában meghatározó jelentőségű, de műfajelméleti
szempontból – különösen magyar nyelven – keveset vizsgált területről írhatnak. A
képregény-adaptációk műfaji körvonalazása nem is vezet egységes eredményre, az
egyes tanulmányok, esszék szerzői más-más belátásra jutnak azzal kapcsolatban,
a filmcsoportot hogyan lehet műfajelméleti fogalmakkal körülírni. Ez cseppet
sem baj. Az viszont már okkal kifogásolható, hogy nem kapunk semmiféle
magyarázatot arra vonatkozóan, mit kezdjünk az eltérő értelmezésekkel. A
fülszöveg azt ígéri, a tanulmánykötet „arra tesz kísérletet, hogy definiálja a
képregényfilmet, s megvizsgálja azokat a szempontokat, amelyek mentén egységes
műfajként lehet hivatkozni rá”. Itt tehát a képregényfilmre műfajként utal a szerkesztő,
és ez a megközelítés érvényesül Kárpáti kötetbeli írásaiban is, amelyek a
fontosabb hollywoodi szuperhősfilmeket tekintik át.
Az utóbbi évtizedek
képregény-adaptációs trendjeiről író Birkás Péter ugyanakkor rögzíti, a „szuperhősök
mintha kisajátították volna a képregényfilmeket”, a szuperhősfilm és a
képregényfilm viszont nem ugyanaz. Farkas Viktor műfajelméleti fókuszú
tanulmányában pedig arra a belátásra jut, hogy „a képregényfilmek osztálya nem
kezelhető műfajként.” Azzal folytatja, a szuperhősfilm sokkal inkább kínálja
magát a műfaji megközelítéshez, végül azonban ennek a könnyebben megfogható
filmcsoportnak sem ítéli meg a zsánerrangot. A könyv függelékeként interjú
olvasható Pálfi Györggyel, a Táltosember
Vs. Ikarus rendezőjével, aki ugyancsak a szuperhősfilmet tartja műfajnak, a
képregényfilmeket sem stiláris, sem tematikus szempontból nem látja
egységesnek. Az olvasót mindez könnyen zavarba hozhatja: műfaj-e a
képregényfilm? A képregényfilm és a szuperhősfilm ugyanaz?
Nos, e zavar talán kiküszöbölhető
lett volna, ha a kötet címe A
szuperhősfilm, az egyes fejezetek ugyanis mind szuperhősökkel foglalkoznak,
más műfajú képregények legfeljebb említés szintjén kerülnek elő. A
képregényfilm pedig aligha nevezhető műfajnak, ugyanúgy, ahogy „könyvfilmekről”
sem beszélünk, ellenkező esetben ugyanabba a műfajba tartozna a Psycho, A Gyűrűk Ura és a Kisasszonyok.
Talán üdvösebb lenne, ha szakíróként el is felejtenénk a „képregényfilm”
kifejezést, pont az ilyen félreértéseket elkerülendő. Beszéljünk inkább
képregény-adaptációkról, amelyek különböző műfajokba tartozhatnak – az egyik,
és ma legnépszerűbb éppen a szuperhősfilm, amelynek műfaji autonómiájáról az
utóbbi évek szakirodalmában parázs viták alakultak ki.
Ám ha kitalálunk a műfajelméleti
erdőből, rálelünk a könyv erényeire. Mindenekelőtt Szalóki László két fejezetre
osztott, összesen száz oldalra rúgó Superman-elemzése érdemel figyelmet,
amelyben a szerző jószerével az összes amerikai Superman-filmet mérlegre helyezi, és rendszeresen utal a
képregényes forrásművekre is. Inspiráló gondolatokat olvashatunk Huber Zoltán
Batman-esszéjében (a Batman-gonoszok performatív gesztusairól) és Farkas Viktor
tanulmányában is (a kortárs blockbusterek
„hisztérikus narratívájáról”), sőt itt olvasható a kötet legötletesebb
párhuzama, az egyaránt rendkívül bő szereplőgárdával operáló Bosszúállók: Végjáték és a Nashville között.
Ugyanakkor a magyarázat nélkül
hagyott szakkifejezések ezekben a részekben is akadályozzák a megértést: sem a
képregényes ezüst- vagy bronzkor, sem a graphic
novel jelentéséhez nem kerülünk közelebb, utóbbit ráadásul grafikus
novellának fordítja az egyik szerző, és grafikus regénynek a másik – holott
egyik sem, hanem képregénykötet. Mindez, illetve a tanulmányok könnyed hangvétele
rajongói szemléletet kölcsönöz a könyvnek. A
képregényfilm szerzői nem is akarják leplezni rajongásukat, szakírói
alaposságuk talán éppen ezért csorbul. Ezt szem előtt tartva érdemes forgatni a
kötetet.
Vertigo Média Kft., 2020.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 49-49. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14564 |