Lénárt András
Az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolat a 30-as és 40-es években alapvető változásokon ment keresztül, ebben pedig kulcsszerepet kapott a film.
Latin-Amerikában a 19. század közepétől
kezdve elsősorban az Amerikai Egyesült Államok politikai, gazdasági, katonai és
kulturális érdekei érvényesültek, ennek létjogosultságához kialakították a
megfelelő ideológiai hátteret is (lásd: Monroe-doktrína, amelynek értelmében
csak az USA avatkozhatott be az amerikai földrész ügyeibe, kizárva a korábbi
főszereplőt, Európát). A latin-amerikai országok nem tudtak, gyakran nem is
kívántak ellenállni, mert a fennmaradásuk is függhetett az „északi kolosszus” jóakaratától.
Az első világháború után azonban megváltozott a világpolitika, az Amerika-közi
kapcsolatokat új mederbe kellett terelni.
Franklin Delano Roosevelt
elnök 1933-ban hirdette meg a „Jószomszédság politikát”. Ennek célja, hogy
megerősödjön az amerikai kontinens országai közötti szolidaritás minden
lehetséges külső fenyegetés ellenében. A két világháború közötti időszakban,
különösen Mussolini és Hitler előretörésével, egyértelműnek látszott, hogy
hamarosan szükség lesz a széleskörű együttműködésre, kivédendő a károsnak vélt
európai ideológiai-politikai hatásokat. A nácizmus és a fasizmus latin-amerikai
térhódítása aggodalommal töltötte el a Fehér Házat. Mindezek miatt olyan
intézkedések megtételére kényszerültek, amelyek közelebb hozzák egymáshoz az
amerikai nemzeteket és a korábbi alá-fölé rendeltségi viszony (látszólagos)
megszüntetésével, a katonai beavatkozások felfüggesztésével barátokká, jó
szomszédokká válnak. Roosevelt retorikájában megjelent a szomszédos országok (tágabb
értelemben véve ide sorolva egész Latin-Amerikát és a Karib-térséget) jogainak
tiszteletben tartása és egymás segítése, mindez a baráti viszony, és nem az északi
felsőbbrendűség alapjain építkezve. Kijelentette, hogy egyetlen országnak sincs
joga közvetett vagy közvetlen módon beavatkozni a másik nemzet bel- és
külügyeibe – az ezt megelőző száz év amerikai intervencionista politikája tehát
átmenetileg zárójelbe került. A Latin-Amerikára vonatkozó, korábban kialakított
sztereotípiákat azonban nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni,
csak folyamatában módosulhatott az „északiak” képe a „déliekről”, megcáfolva az
eddigiekben állami irányítással, mesterségesen kialakított előítéleteket. Ebben
főszerepet kapott a kulturális diplomácia, amely a belpolitikai és külpolitikai
intézkedésekkel együtt átmenetileg új alapokra helyezte az Amerika-közi
kapcsolatokat.
*
Roosevelt elnök 1940-ben
létrehozott egy bonyolult nevű intézményt, ez 1945-re Amerika-közi Ügyek Irodája (Office
of Inter-American Affairs, OIAA) elnevezésre egyszerűsödött. Fő feladata
a német és olasz befolyás ellensúlyozása volt az amerikai földrész országaiban,
az USA „országimázsának” javítása Latin-Amerikában, valamint a
latin-amerikaiakról való gondolkodás megváltoztatása az Egyesült Államokban. Az
Iroda az ismert filantróp és üzletember, Nelson A. Rockefeller irányítása alá
került, tevékenységét a kereskedelem, kommunikáció, sajtó, oktatás, kultúra, propaganda,
rádió és filmművészet terén fejtette ki. A Latin-Amerikában létesített OIAA-fiókirodák
a helyi amerikai nagykövetségek ellenőrzése alatt működtek, és igyekeztek
felügyeletet gyakorolni minden olyan területen, ahol kapcsolat állt fenn az
amerikai államok között. Az Iroda kulturális missziója központi szerepet
kapott, jószolgálati nagyköveteket neveztek ki, nagy összegekkel támogatták
amerikai művészek latin-amerikai fellépését. Többek között Walt Disney, Bing
Crosby, John Ford és az Amerikai Balett Egyesület is aktívan közreműködött a
küldetés sikeressé tételében.
Az OIAA egyik legjelentősebb szekciójává a filmpolitikát
irányító Motion Picture Division
vált, elsődleges feladataként az Egyesült Államok eszményeinek megfelelő demokratikus
értékek filmeken keresztül történő terjesztését, valamint a megbízható
együttműködők felkutatását jelölték ki a célrégiókban. A nagy latin-amerikai
városokban nyitott filmirodái váltak e misszió központjaivá. Egyik szerepük a
Hollywoodból a régióba exportált alkotások lehetséges fogadtatásának
előrejelzése volt, megakadályozva, hogy negatív kép alakulhasson ki a nézőkben
a világszinten vezető szerepre törő országról, vagy olyan jelenetek kerüljenek
a vásznakra, amelyek sértik a latin-amerikai társadalmakat. Ebben segítséget
kaptak a helyi minisztériumoktól és cenzori hatóságoktól is. Mexikóban egy
különleges terv is kialakulóban volt: támogatást nyújtani a helyi, már
egyébként is magas szintű filmipar további fejlesztéséhez, ugyanakkor függővé
is tenni azt a hollywoodi stúdióktól, valamint – a második világháború éveiben
– a tengelyhatalmak ellen folytatott összamerikai filmpropagandához is hozzá
tudjanak járulni. Mexikó volt a prototípus: ha itt sikeresen megvalósulnak az
OIAA filmpolitikai céljai, az a szomszédos országok számára is például
szolgálhat. A történészek szerint ez a filmes együttműködés és regionális hatása
volt az oka annak, hogy a náci filmpropaganda nem tudott érdemben érvényesülni sem
Mexikóban, sem Közép- és Dél-Amerikában.
A filmkultúrák összekapcsolásával megteremtődött az új viszony
alapja. Amellett, hogy a nácizmus és a fasizmus latin-amerikai hatását
próbálták semlegesíteni, a hollywoodi filmek térségbe érkezése hosszabb távú
célokat is szolgált. A korabeli amerikai filmcsillagok főszereplésével készült
alkotásokon keresztül a gyakran szegénységben, elnyomó politikai rendszerben
élő latin-amerikai társadalmak számára úgy tűnt, hogy az Egyesült Államokban
valóban ilyen csodálatos az élet. Ha választani kell közte és az európai
szélsőjobboldal között, nem kérdés, mi a helyes döntés. Mivel a latin-amerikai
mozihálózat nagy része az USA vállalataihoz tartozott, vagy legalábbis a
műsorra tűzött filmek jelentős hányada onnan érkezett, nem is volt lehetőség
arra, hogy ne találkozzanak ezekkel az üzenetekkel. A „Jószomszédság politika”
keretében az amerikaiakról kialakított pozitív (film)kép mellett a
latin-amerikaiakról is új ábrázolási módot kellett alkalmazni, így
kiteljesedhetett a valódi együttműködést sugalló új Amerika-köziség. Ennek
filmpolitikai alapjai azonban már az OIAA létrejötte előtt megszülettek.
Roosevelt elnök új politikájának meghirdetésére (1933) Hollywood
rögtön reagálni próbált, hét évvel megelőzve az intézményi keretek
felállítását. Az ideális szomszédsághoz ugyanis feltétel, hogy ne közvetítsünk
negatív képet egymásról. A korábban az Egyesült Államokban készült filmek
ugyanis, bár valószínűleg nem kívánták szándékosan megsérteni a latin-amerikaiakat,
a népet felszínesen és egyoldalúan ábrázolták, akár nevetségessé is téve őket.
A filmek által nyújtott sztereotípiák pedig általánossá váltak, alapigazságként
elfogadva azokat. E megközelítések szerint a latin-amerikaiak többsége lusta,
hirtelen haragú, csak az ösztönei irányítják, a gondolkodása és a hagyományai
egyszerűek és elmaradottak. Életét a latin ritmusok, a felfokozott érzelmek és a
felelőtlen életstílus határozzák meg. Néhány film, mint a Kubai szerelmes dal (W.S. Van Dyke, 1931) vagy a Dolores, a mexikói leány (Herbert
Brenon, 1932) olyan sértőnek bizonyult Kuba és Mexikó számára, hogy a két
ország megtiltotta ezek hazai bemutatását. A „Jószomszédság politika” új elveit
persze nem volt egyszerű a gyakorlatba ültetni, a 30-as évtizedben készült
filmekben még tetten érhető a korábbi hozzáállás hatása, bár némi finomítással:
a Riói leányok (Thornton Freeland,
1933), az Örömök városa (Lloyd Bacon,
1935), a Kubai táncos (Marion Gering,
1935) vagy az Irány Argentína!
(Irving Cummings, 1940) képsorain alapvetően még a „régi latinókat” láthattuk.
A sztereotip ábrázolás megmaradt elemeinek a roosevelti időszakban már végképp nem
voltak rosszindulatú alapjai, de nehéz volt elszakadni attól, hogy
leegyszerűsítve mutassák be a karaktert. Hollywood a latin-amerikai társadalmak
egyfajta kulturális antropológusává vált, a filmesei határozták meg, hogyan
kell gondolkodni az alapvetően ismeretlen, távoli népekről, majd az általuk
kialakított megközelítés a kollektív tudat részévé vált. Akik nem ismerték az
ábrázolt társadalmakat, azok a filmeken keresztül alkothattak róluk képet. Ez a
véleményalkotás eredetét tekintve kapcsolódott a gyarmati korból visszamaradt
gondolkodáshoz, ahogyan a fehér európai közelített más társadalmakhoz. Mivel a
hollywoodi alkotások többségben voltak egész Latin-Amerika mozitermeiben, így
ők maguk is ezt az ábrázolást láthatták önmagukról, ami sok esetben negatív
hatást gyakorolt az önképükre a „kik vagyunk?” kérdés megválaszolásakor.
A 30-as és 40-es években egyre több latin-amerikai karakter
bukkant fel nagy stúdiók, elsősorban az MGM és az RKO filmjeiben, akiket
valóban spanyol nyelvű személyek alakítottak. Nem kizárólag színészek, hanem
énekesek és táncosok is feltűntek a vásznon. A
híres filmsztárok, mint a mexikói Dolores del Río vagy a kubai Desi Arnaz
mellett spanyol művészek is alakítottak latin-amerikaiakat, nem számított
tehát, hogy egy argentint valóban argentin játszik, vagy spanyol, mexikói,
esetleg kolumbiai. A kiejtésen természetesen felismerhető volt, hogy nem abból
a régióból származik az illető, amelyből a szerepe szerint érkezett; ez kevéssé
zavarta a stúdiót, a hispán nézőket viszont annál inkább. Majdnem
megismétlődött az úgynevezett „akcentusok háborúja”, ami a 20-as években
egyszer már megtörtént Hollywoodban az ún. dupla változatok kapcsán (a sikeres
angol nyelvű filmekből az eredetivel párhuzamosan spanyol nyelvű verziót is
forgattak, de nem figyeltek a régiókra jellemző eltérő kiejtésekre). Most
azonban, a jószomszédság szellemében, a stúdiók szerződtettek latin-amerikai
tanácsadókat, konzultáltak az adott ország nagyköveteivel és konzuljaival, hogy
a lehető leghitelesebb párbeszédeket sikerüljön megalkotni. A 40-es évek elején
– összhangban az új Amerika-közi politikával – már előfordulhatott, hogy maga a
stúdió vont vissza egy filmet vagy újraforgattatott jeleneteket, amennyiben a
hispánok ábrázolását az első vetítéseken kritikával illette a közönség vagy a stúdió
munkatársai. Az OIAA és filmes szekciója igyekeztek a lehető legnagyobb
figyelmet fordítani erre a kérdésre annak érdekében, hogy megvalósulhassanak az
amerikai kormány Latin-Amerikát érintő céljai.
Az új filmpolitika egyik legfontosabb projektje az 1940-es évek
elején indult. Az OIAA megbízásából Walt Disney latin-amerikai körútra indult,
hogy a „Jószomszédság politika” kulturális dimenziójához tapasztalatokat
gyűjtsön. Mivel Dél-Amerikában jelentős számú német és olasz bevándorló élt,
fennállt a veszélye, hogy a tengelyhatalmak iránti szimpátia növekedni fog, így
tovább kellett szilárdítani az USA – Latin-Amerika „barátságot”. Disney eleinte
nem fogadta el a megbízatást, mert nem kívánt egy tisztán propagandisztikus
célzatú küldetésben részt venni; ezután felajánlották neki, hogy vihet magával
filmstábot is, az útja tapasztalatait felhasználva pedig készíthetne filmeket.
Ebben az új helyzetben Disney rendezők, forgatókönyvírók, rajzolók, zeneszerzők
és helyismerettel rendelkező tanácsadók társaságában útra kelt, hogy személyes
tapasztalatot szerezzenek a régió állat- és növényvilágáról, az óceánpartokról,
az őserdőről, a hagyományokról és a népcsoportokról, hogy leendő filmjeik
hitelesebben szóljanak a közönséghez. Disney nagy népszerűségnek örvendett
Latin-Amerika minden országában és társadalmi csoportjában, Brazíliában Getulio
Vargas elnök díszvacsorát is adott a tiszteletére. Mexikó, Puerto Rico és több
dél-amerikai ország szolgált úticélként, a csoport hatalmas mennyiségű
jegyzettel és vázlattal tért haza. A tanulmányút kulturális vonzata ennél is
jelentősebb volt. A korábbiakban a roosevelti új politika képviseletében csak
politikusok és propagandisták látogattak Latin-Amerikába, hogy meggyőzzék a
nemzeteket a megváltozott hozzáállásról. Most azonban egy nemzetközileg ismert
és tisztelt művész érkezett hozzájuk, aki nagy érdeklődést mutatott irántuk.
Disney eredetileg csak egy-két rövidfilmet készített volna az út
tapasztalataira építve, végül azonban két rajzfilm-gyűjtemény lett az eredmény,
a Saludos Amigos (1942) és A három lovag (1944): mindkettő Latin-Amerikában
játszódó rövidfilmeket fűzött össze. Ahogyan a korabeli amerikai kultúrpolitika
fogalmazott, Disney építette a valódi hidat Amerika különböző országai között.
A filmek többségében valódi latin-amerikai művészek is feltűnnek Donald kacsa
és társai mellett, mint Carmen Molina táncos, kombinálva a helyszínen rögzített
képeket a rajzolt anyaggal. A Disney-küldetésnek mind propagandisztikus, mind
kulturális céljait sikerült teljesítenie, előkészítve az utat további
filmterveknek.
A „Jószomszédság politika” olyan filmműfajokat részesített
előnyben, amelyek az egész amerikai kontinensen vonzóak lehettek a közönség
számára, de akár az európai export is szóba jöhetett. A melodráma mellett a
zenés vígjáték bizonyult a legkedveltebb zsánernek. Ez utóbbiban az éjszakai mulató
adta a cselekmény legfőbb színhelyét, a kontinens különböző nemzeteinek és
társadalmainak találkozóhelyéül is szolgált, így metaforikus értelemben is
Amerika-közi értelmet nyert. Bár nem teljesen fedte a valóságot, de a
hollywoodi megközelítésben – bármely országban is járunk – a latin-amerikaiak a
kabarék kulcsszereplői. Az e csoportba tartozó filmek sorozata éppen az új
politika kihirdetésének évében, 1933-ban indult, amikor elkezdődött a téma „finomhangolása”.
A már említett Riói leányok az RKO
égisze alatt készült, a stúdió központi szerepet játszott az USA politikai és
gazdasági érdekeinek külhoni terjesztésében. A főszerepet a mexikói Dolores del
Río alakította, mellékszerepben pedig feltűnt a Fred Astaire – Ginger Rogers
páros, először együtt a filmvásznon. A film egy, korábban Simón Bolívar vagy
Domingo Faustino Sarmiento által is vizionált utópiának is nevezhető, amelyben
az amerikai földrész minden országa szoros kapcsolatban áll egymással, a népeik
egymás barátai, egy nemzetek felett álló pluralista együttműködést képviselnek.
A történet az Egyesült Államokban kezdődik, de a főszereplők gyorsan Brazíliába
kerülnek, és bevezetik a nézőt egy eddig nem ismert (pontosabban: eddig
teljesen máshogyan ábrázolt) ország életébe. Nem is lényeges, hogy ténylegesen
melyik országban járunk: olyan általánosságokat látunk, amelyek alapján
Latin-Amerika bármely régiójában játszódhatna a cselekmény, minden általános „latin”
értelmet nyer. Mostanra ugyanis a latin-amerikaiak barátságos, segítőkész,
megbízható népként kerültek ábrázolásra a filmek egy részében, bár a
sztereotípiák bizonyos hányada – a korábban ismertetett okok miatt – még
továbbra is fennállt. A Riói leányok
az első film, amely már bevezeti az új politika elemeit, az Egyesült Államok újfajta
hozzáállását a tőle délre fekvő országokhoz, alkalmazkodva Roosevelt új
Amerika-politikájához. Mivel az OIAA ekkor még nem létezett sem ezen, sem
korábbi, bonyolultabb nevein, a film rendezője úttörőként próbált meg kitaposni
egy új ösvényt. Ez a séma (a korábbi negatív és az új pozitív hozzáállás
együttes alkalmazása, majd előbbi lassú eltűnése az utóbbi javára) a 30-as évek
után a 40-es évek több amerikai filmjében is tetten érhető, mint a már említett
Irány Argentína! vagy a Panamericana (John H. Auer, 1945), de
szintén megjelenik néhány mexikói alkotásban, mint a Dalok ligája (Chano Urueta, 1941), így az új Amerika-köziség
pánamerikai vonatkozásúvá vált.
A „Jószomszédság politika”
filmgyártásra vonatkozó aspektusa szoros összefüggésben állt az amerikai
külpolitika legfőbb céljaival. A fő szempont (a két világháború közötti időszak
ideológiai-politikai változásai, elsősorban Európában) mellett az 1929-es
gazdasági világválság hatásai miatt a régi és az új piacok biztosítása is nagy
jelentőséggel bírt. Mindehhez elengedhetetlen volt, hogy megváltozzon az
Egyesült Államok társadalmának és döntéshozóinak hozzáállása a hispán világhoz,
valamint Latin-Amerika is szimpátiával forduljon az USA felé. A filmpolitika
alkalmas volt a propaganda, a gazdasági és kulturális közeledés, valamint a
nemzetközi együttműködésre való törekvés megkönnyítésére, de nem önmagában,
hanem egy nagyobb misszió részeként. Mindez rövid- és középtávon meg is hozta
az eredményét, de a második világháború lezárulta új szembenállást provokált ki.
A hidegháború megváltozott körülményei miatt a Fehér Ház ismét változtatott a
külpolitikáján, és az eddigiek tükrében átértékelte a „jó szomszédai” szerepét
is. Annak érdekében, hogy megakadályozza a kommunizmus latin-amerikai
terjedését, ismét a beavatkozás politikájához nyúlt, a filmpolitika új iránya
pedig illeszkedett a frissen kijelölt célrendszerhez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 34-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14563 |
