Stőhr Lóránt
Hajdu Szabolcs körképe szerint a gyűlölködés, az állandó gyanakvás, a mindennapossá vált agresszió megmérgezi a magyar társadalmat.
Hajdu Szabolcs nemzedéke legszuverénebb és
legkreatívabb játékfilmrendezője, aki a finanszírozási nehézségek dacára és a kínálkozó
lehetőségekkel élve egyaránt képes eredeti, személyes erejű mozgóképes alkotást
teremteni. A korai kisköltségvetésű nagyjátékfilmek költői-játékos stilizációját
(Macerás ügyek, Tamara) egy későbbi nemzetközi koprodukcióban
legrétegzettebb alkotásává alakította tovább (Bibliothèque Pascal). A költői
világábrázolás mellett Hajdu tehetsége a finom részletekben bővelkedő realisztikus
ábrázolás iránt is kibontakozott (Fehér tenyér), ami később amikor az antidemokratikussá
vált hazai filmfinanszírozási rendszerből kiiratkozott, színészcentrikus olcsó
filmben mutatta meg másik arcát (Ernelláék Farkaséknál). Hajdu nem
alkalmazkodik előzetes műfaji és stiláris öntőformákhoz, minden filmje az
aktuális szerzői vízióból születik. A szabad alkotófolyamatból eredően Hajdu
egyetlen filmje sem tökéletesre csiszolt remekmű, kisebb-nagyobb dramaturgiai
döccenők minden művében előfordulnak, ám rendezői kompozíciói minduntalan átívelik
a történetmesélés bukkanóit.
Legújabb nagyjátékfilmje,
a Békeidő (az egyezés Vitézy László 1980-es reformista tsz-elnök-filmje
címével merő véletlen) a kis költségvetésű, realisztikus vonulatot erősíti. A
mű fogantatási körülményei, a hazai filmtámogatási rendszeren kívüli alternatív
finanszírozás, az ebből következő alacsony költségvetés és a szabad,
improvizatív tervezői-és próbafolyamat azt sejteti, hogy a Békeidő
elbeszélő technikájában és stílusában az Ernelláék Farkaséknál folytatásává
válik, Hajdu és csapata azonban meghaladja az előző filmben kidolgozott elbeszélői
és rendezői stílust, a kamaradrámai koncentrációt és a kézikamerák sokaságával
felerősített folyamatos nézőpontváltást. Az epizodikus cselekmény több vázlatszerű
szálon fut előre, három család és számos egyedülálló karakter életének egyetlen
estéjébe kapunk bepillantást, akiknek útja időről időre összefut, akárcsak Jim
Jarmusch korai filmjeiben (érdekességként: Jim Stark volt ezeknek a filmeknek
is a producere, ahogy a Békeidőé is). A lazán összefűzött cselekményszálakat
egyetlen általános közös téma tartja össze: a jelenetek szinte mind a hétköznapi
erőszak körül forognak.
A verbális agresszió
uralja a filmet, ami könnyen átcsap fizikai bántalmazásba, szexuális vagy egyéb
fizikai abúzusba. A kapcsolatok többségét, legyen az főnök-beosztott,
eladó-vevő viszony, a dialógusok rejtett vagy nyílt agressziója járja át. Mindjárt
a második jelenetben robban az időzített bomba. A kinézetével és sorsával
elégedetlen tanárnő (Sárosdi Lilla keserűen indulatos alakításában) kedves,
kimerítő érdeklődése a virágboltban durva közönybe és kioktató elutasításba
ütközik, amin az egyszerre öntudatos és frusztrált nő felhorgad és tehetetlen
dühében kislánya szeme előtt botrányos verekedésbe bonyolódik a hidegen
fölényes fiatal eladónővel. Erős a folytatás is: éles kontrasztként az álmos
kávézó már-már buñuel-i módon elrajzolt, végtelenül figyelmes és előzékeny
pincére zökkenti helyre a nő jóérzését. (A vendégkönyv dicsérő bejegyzéseit
éjszakánként szomorú kielégülésként olvasgató pincér élőhalott karaktere
hátborzongatóbb a kimérten gonosz virágáruslánynál). A kávézóban lezajlott furcsa
találkozások hatása alatt a középkorú tanárnő otthon bevallja boldogtalanságát
és egy régi, talán igaz sem volt félrelépését kiégett, szakmai-egzisztenciális
kételyektől gyötört színész férjének, aki erre sután kupán veri őt.
Hajdu és a színészek
pontosan rekonstruálják a szóbeli agresszió eltérő stratégiáit. A párbeszédek
nyelvi fordulatait és dinamikáját kerülendő példákként elemezhetnék pár- és
családterapeuták. Hajdu színészként a gyülekezetének mintát nyújtó lelkészt
alakít, aki egyszerre birkózik némán lázadó punk kamaszfiával és a fiút az apjával
szemben folyamatosan erőszakosan védelmező feleségével. Hajdu szerepe és az
intellektuális mondatokba csomagolt verbális megalázás ismerős az Ernelláék…-ból,
ám itt a rendező-színész karikírozott kellékhasználattal, mustársárga
pulóverrel, divatjamúlt szemüveggel, bajusszal, egyenesre vágott frizurával erősebben
eltolja magától a figurát. A két felnőtt egymást és fiúkat vádló párbeszédei
hemzsegnek a kíméletlenül általánosító „te mindig” és „te soha” kezdetű
fordulatoktól, s már azelőtt piszkálódóak, hogy a fiú anyja durva hazugságára
reakcióként otthagyja őket vacsora közben. A szülők számára fiuk kivonulása a fojtott
veszekedés újabb frontját nyitja meg, amelyben az apai és anyai szerepeik kapcsán
sértéseket vághatnak egymás fejéhez, végül a lelkész példát statuálva durván
lehordja gyermekét. „Minden nap, amióta csak emlékszem, csinálsz valamit,
amiből botrány van” – mondja ki a megbánást, szembenézést azonnal
ellehetetlenítő mondatot, amelynek mélyebb üzenete a verbális büntetés
boldogtalan házasságáért.
A családi és utcai
viszályokat aktualizálja és társadalomlélektani értelmezéssel színezi a
közvéleményt formáló események beszivárgása a cselekménybe. Az egyik jelenet Marton
László Sárosdi Lilla ellen elkövetett szexuális abúzusát rekonstruálja. A
Marton által inspirált rendező-karaktert Sárosdi férje, Schilling Árpád
alakítja zavarba ejtően higgadtan; előbb kulturált kegyetlenséggel leteremti a
lakásszínházi előadás színészeit, aztán nagyvonalú ajánlattal elfurikázza az
önbizalomhiányos és tapasztalatlan rajongóját, akinek személyiségépítő, felszabadító
próbaként tálalja fel a nem kívánt szexuális aktust. A Békeidő azt
sejteti, hogy az elmúlt évtized pökhendi állampárti autokráciája gerjeszti a
társadalmat átjáró indulatokat. Egy maroknyi aktivista harcias tiltakozása az Állami
Számvevőszéket átjáró politikai korrupció ellen az egyik rendőr és egy járókelő
gyalázkodását váltja ki, akik a felülről fűtött kirekesztő gyűlölködés öntudatlan
médiumai. A rádióból alattomos hatású idegméregként folyamatosan ömlenek a
migrációról szóló álhírek és az anti-Soros propaganda, ami öntudatlanul is
beszivárog a lelkekbe, s ez nemcsak egymás lecigányozásában, lemigránsozásában bukkan
a felszínre, hanem a másik emberre folyamatosan gyanakvó, abban azonnal
ellenséget vagy prédát látó emberi attitűd megerősödésében is.
Az epizódok együtt
következetesen építik fel a hideg polgárháborús állapot érzelmi atmoszféráját,
az elbeszélés mégsem jut el a katartikus hatású összhangzatig. Ennek részben Hajdu
szabad alkotói szelleme és az oka: a Békeidő, akár korábbi művei nem egyszólamú,
a pattanásig feszült dialógusokat hol sötét humor, hol vágyteljesítő álmok
oldják. A szürreálisba hajló jelenetek a szüleik gyilkos veszekedéseit elszenvedő
gyermekekhez kötődnek, akik költői erővel felül tudnak kerekedni az őket
kihasználni próbáló felnőtteken (a kamaszlány szkanderben lenyomja a hazugságon
kapott „ragadozót”, a kislány varázslatot hajt végre a kétes üzelmeket folytató
ál-taxison), ám szerepük az ellen-álomvilág kialakításán túl még sincs
tisztázva. Az elbeszélés összhangzását szintén gyengíti a jelenetek intenzitásának
hullámzása (ilyen elbeszélői ballaszt az aktivista nő kamaszlányának vonatútja,
a fiatalember látogatása a prostituáltnál) valamint a félbemaradó cselekményszálak
a vázlatosan hagyott szereplőkkel. A legintenzívebb hatást azoknak a karaktereknek
a nyomorúsága váltja ki, akiket több jeleneten keresztül látunk, akiknek
különféle interakciói több oldalról rajzolják meg jellemüket és pontosan
rögzítik az este során befutott érzelmi-indulati útjukat.
Az erős rendezői koncepció,
a film összetéveszthetetlen hangulata összetartja a helyenként hézagos történetmesélést.
Hajdu itt más poétika mentén alkotott, mint az Ernelláék… -ban,
erőteljesebben támaszkodott a kép és a hang érzéki hatására. Az Ernelláék…
rövid snittes technikájával szemben itt hosszabb beállításokat látunk, a
szereplők körül lebegő kameramozgásokat, amelyeket akár egy láthatatlan megfigyelő
külső nézőpontjának is tulajdoníthatunk, aki némi távolságot tartva szemléli az
erősen ambivalens karakterek nyomorát. Akiket a klausztrofób terek, az éjszakai
lakások, autók, a fülledt levegőjű virágüzlet, a kihalt kávézó halálos légköre
tovább szorítanak. Bántó Csaba operatőr romlott és fullasztó világításba vonja
a helyszíneket, akárha poshadt állóvíz mélyére néznénk, ahová ritkán szűrődnek
be egy színesebb világ fényeit. A lelkész és felesége váláshoz vezető vitáját
zöldes fénybe merült autójukban úgy járja körbe kívülről a kamera, mintha egy
kíváncsi tekintet figyelné egy akvárium lakóit. Az autóból nézve a sivár utcák
is mérgező zöldessárga lámpafényben fürdenek. Időnként mégis tompán
felragyognak melegebb színek is, amit a Bibliothèque Pascal
álomjeleneteiből ismerős, halkan csilingelő varázszene kísér, mint amikor a
virágüzletben a fantasztikus növényeken közeliben pásztázik a kamera, vagy a
vonaton, ahol a kamu tenyérjós és a kamaszlány játszmáját mély árnyékba vesző
téglavörös és türkizzöld festményszerű eleganciával színezik. A lebegő
kameramozgás, a fojtott világítás, a monoton zörejek és a Freakin’ Disco
ironikusan melodikus zenéjének együtteséből kikerekedő kompozíció a megtört,
tudat alatt mégis tovább élő vágyálmok és a frusztrált bezártság feszültségének
érzéki élményét okozza. Gyilkos mondatok járják át meg át ezt a fojtogató
atmoszférát – a permanens harcban önmagát elemésztő társadalom poklát.
BÉKEIDŐ – magyar, 2020. Rendezte és írta: Hajdu Szabolcs. Kép: Bántó
Csaba. Zene: Freakin’ Disco. Vágó: Kővári Szabolcs. Producer: Jim Stark,
Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs. Szereplők: Török-Illyés Orsolya
(Kinga), Sárosdi Lilla (Angéla), Szabó Domokos (Ajtony), Hajdu Szabolcs
(Attila), Wrochna Fanni (Dorottya), Schilling Árpád (Rendező), Hajdú Lujza
(Dina), Pálfi Magdó (Johanna), Krokovay Ábel (Márk), Tóth Orsolya (Alma), Katona
László (Ervin). Gyártó: Látókép Production Kft. / Filmtett Egyesület. 92 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14561 |
