Morsányi Bernadett
A Békeidőben egymást keresztező sorsok pillanatképeiből áll össze egy boldogtalan, paranoiás és erőszakos társadalom tablója.
A Fehér tenyér kapcsán
nyilatkoztad, hogy a premier-vetítés alatt a szüleid reakcióját figyelted. A Békeidő bemutatóján nem volt lehetőséged arra, hogy
a közönséggel együtt nézd a filmet, hogyan vált mégis közösségi élménnyé az
online vetítés?
Nagyon furcsa érzés volt, hogy
ez egy premier, mert nem tudtuk, hány ember ül a készülékek előtt, ott vannak-e
egyáltalán. A nap végén láttuk a számokat, amik nagyon jók lettek, az emberek
pedig kommentekben feltöltötték a fotókat, ahogy nézik a filmet, érdekes premier-élmény
volt. Örülök, hogy belevágtunk és tapasztalatot szereztünk az online
terjesztésben, mert ha valamiért esetleg nincs forgalmazási lehetőség, akkor
nem marad más csak az internet.
Film-antológiának nevezed a filmet. A 22 epizód történetei összekapcsolódnak,
helyenként szinte egybeolvadnak, a szereplők is keresztezik egymás útját.
Azért mondom, hogy „film-antológia”,
mert alapvetően mindegyik fejezet egy külön téma, kicsit olyan, mint egy
novellafüzér. Minden egyes felvetett
téma fontos, szerettem volna, hogy ezeken legyen a fókusz, s a néző ne azon
gondolkozzon, hogyan kapcsolódnak össze az egyes epizódok, miközben persze összekapcsolódnak.
Nem véletlen a Thomas Bernhard-idézet a film elején: „Mintha mindent
testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe merészkedik a szépnek, és
megfordítva a kíméletlen a gyengének.” Mert azáltal, hogy finoman
összekapcsolódnak a történetek, társadalmi tablóvá, pillanatképpé válnak.
Atmoszférák és modellek jelennek meg, az összekapcsolások szükségesek ahhoz,
hogy érezhető legyen az ok, okozat és a következmény.
A Thomas Bernhard-idézetben megjelenő kettősség a szereplőkre is
igaz. A Sárosdi Lilla alakította tanárnő például tör-zúz, kiabál egy
virágüzletben, követeli a panaszkönyvet, egy másik jelenetben, a kávézóban
viszont vendégkönyvet kér, hogy megdicsérje az udvarias pincért.
Ebben a filmben nincs sok
lehetőség arra, hogy megmutassunk sorsokat, mert nagyon sok szereplőről van
szó, nem egy szereplő karakterét bontjuk ki, látjuk különböző helyzetekben,
hanem sok szereplőt látunk néhány helyzetben, s ezekben a helyzetekben kell a
karakterükről, személyiségükről többet megtudnunk, olyan típusú kettősségeket,
amiket említesz. Ezért fontos, hogy az egyes szereplők, milyen típusú
jelenetekben tűnnek fel. Előfordul az életben, hogy valakit az egyik ember egy
borzalmas vadállatnak ismer meg, míg egy másik kenyérre kenhetőnek. Minden
attól függ, hogy milyen helyzetben ismerkednek meg, milyen a kapcsolatuk
minősége, persze mindig minden függ a partnertől.
Az egyik szereplő, Dorottya (Wrochna Fanni) kényszeresen hazudik.
Filmjeidben visszatérő motívum, hogy a szereplők azért nem mondanak igazat,
mert a környezetük a hazugságot könnyebben elfogadja.
Ezt szépen elmondja a
filmben Schilling Árpád, amikor arról beszél, hogy az emberek félnek a megaláztatástól
és a szégyentől. S ezt pont Dorottyának mondja el, aki arról beszél egy másik
jelenetben, hogy azért hazudik, mert nem akar csalódást okozni. Minden hazugság
mögött a félelem van, s a Schilling alakította karakter pontosan levezeti, hogy
egymás megítélésétől félünk a színházban, az iskolában, a megszégyenítéstől a
legapróbb helyzetekben is. Visszatérő témám, mert nagyon esendő dolognak
tartom. A konfliktusok, félreértések nagy része abból származik, hogy nem
tiszták a helyzetek és a kommunikáció, sok a csúsztatás, a hazugság. Az ember
első körben hajlamos ezt elítélni, de ha megnézzük az egyes emberek sorsát, s
azt a helyzetet, amiben az adott dolog megtörténik, akkor az egy kicsit más.
Azt gondolom, hogy pontosan így, ahogy ez a két jelenet egymás mellé van téve,
el tudja gondolkoztatni a nézőt, s nem feltétlenül azt a következtetést vonjuk
le, hogy ezt a lányt el kell ítélni.
Békeidő címmel már írtál egy darabot, de a film nem a színdarab adaptációja. Milyen
tartalmat társítasz ehhez a címhez, miért fontos neked?
Kilenc évvel ezelőtt
nekifutottam annak, hogy ezt a fogalmat tartalommal töltsem fel. Foglalkoztatott,
hogy ez alatt a cím alatt csináljak egy társadalmi tablót, csak nem tudtam, hogyan
fogjak hozzá. Temesváron írtam egy színdarabot ezzel a címmel, hasonló a
filmhez abból a szempontból, hogy egy társadalmi tabló, ott is több történet
fűződik össze, de nincs rokon elem vagy karakter. A struktúra hasonló, a szándék,
s a vállalás, hogy „békeidő” cím alatt politikával, feszültséggel átitatott,
széthullásban levő társadalmat mutassak be. Amikor a filmet elkészítettük, még Treasure City volt a címe, mert
Kolozsváron forgattuk, s Kolozsvárnak a történelmi neve „kincses város”, s volt
ebben egy kis játék is, hogy a film a humán kincsek kereséséről szól. De végül
úgy döntöttem, hogy nem akarok angol címet adni, s fél évvel ezelőtt a Békeidő mellett döntöttem, mert nagyon
passzol az egészhez, tele van konfliktussal, minden egyes epizód. Közben
beütött a vírus, s a járványból visszanézve a „békeidő” fogalma még érdekesebb
lett. Mintha megnyomtak volna egy nagy féket, megálltunk, s elgondolkoztunk, mi
volt az az élet, amit eddig éltünk, s látjuk, min lenne érdemes javítani, mit
lenne jó megtartani. Teljesen váratlanul bejött a Vitézy-ügy…
Hogyan érintett Vitézy László kirohanása?
Kijöttünk ezzel a
sajtóhírrel, hogy bemutatjuk a Békeidőt,
erre rövidesen megjelent a Facebookon egy indulatos bejegyzés Vitézy Lászlótól,
hogy „elloptátok a címemet”, vagyis a Békeidő
foglalt. De az indok az, hogy Sárosdi Lilla és Schilling Árpád is játszik a
filmemben, tehát azért nem vagyok jogosult arra, hogy a címet használjam, mert
ideológiailag nem azon az oldalon állok, amin ő. Rejtély, Vitézy honnan tudja,
milyen ideológiai oldalon állok. Ebből a posztból értesültem arról, hogy van
egy Békeidő című filmje, bár ismertem
pár filmjét, ezt pont nem. Még aznap este megnéztem, hogy tudjam, miről van
szó, s írtam neki egy barátságos levelet, hogy láttam a filmet, jó film, de hogy
szerintem ez a két mű békésen elfér egymás mellett, pláne, hogy az övé negyven
évvel ezelőtt készült egy másik politikai szisztémában, minden más, tehát nem
összekeverhető a két film. A címet nem változtatom meg, mert akkor úgy tűnne,
azért változtatom meg, mert ő azt mondja, hogy Schilling Árpád és Sárosdi Lilla
vállalhatatlan, miközben teljes vállszélességben vállalom őket, nem véletlenül
szerepelnek a filmemben. A törvényben egyébként fekete-fehéren le van írva,
hogyan lehet címeket használni, s azt Vitézynek is tudnia kell, hogy ilyen
típusú általános fogalmak szabadon felhasználhatók, nincs bennük speciális
szókapcsolat, szerzői lelemény, tehát nem levédhetők. Vitézynek több olyan
filmje is van, amelynek címe, korábban készült filmek címével megegyezik. Például
a Majd holnap... című filmet Vitézy úgy különböztette meg Elek Judit
nyolc évvel korábban készült filmjétől, hogy három pontot tett a cím mögé. Én
sosem vettem el így címet, de aki ilyen típusú címet választ, mint a Békeidő, annak számítania kell arra,
hogy más is választhatja. A Délibáb cím
is számtalanszor előkerülhet. Makk Károly Szerelem
című filmje is ilyen, Haneke és Gaspar Noé is választotta címnek, s lehetne
sorolni. Méltatlan ez a dolog hozzám és Vitézy Lászlóhoz is. A személyemet
érintve nem kavart fel az eset, ami fölkavar az az, hogyan történhet meg, hogy
a közszolgálati televízió megváltoztatja a műsorát Vitézy miatt, s a premierünk
előtt levetíti a filmjét, és természetesen elkeserítenek az olyan típusú cikkek
is, mint ami az Origón jelent meg ezzel kapcsolatban, név nélkül. Minősíthetetlen
gyalázkodás, alaptalan és következmények nélküli rágalmazás, ami most már egyre
gyakoribb. Nincs kontroll, nincs egy szabályzat, ami azt mondaná, hogy ilyet
nem lehet csinálni. A Magyar Televízió híradása erről az ügyről a híradóban egy
az egyben bevágható lenne a filmbe. A családomnak rosszul esik az ügy, de én
stabil vagyok, nem kell félteni.
A film egyik markáns témája a #MeToo-probléma. Sárosdi Lilla
történetét is beépítetted a filmbe, ráadásul férje, Schilling Árpád alakítja
Marton László karakterét. Az is kiderül, hogy a filmbeli tanárnőnek viszonya
volt egy tanítványával. Mennyire volt tudatos ez az inverz, hogy Sárosdi Lillát
és Schilling Árpádot a másik oldalra helyezd?
Ez egy újrajátszás is a
filmben, az egyik legősibb dolog, a színház lényege. Az én nézőpontomból
egyfajta szertartás, újrajátszása azoknak az eseményeknek, amik megtörténtek
velünk, van egy megtisztító jellege. Hiszek abban, hogy az ilyen
újrajátszásoknak nagy haszna és hatása van. Az, hogy ezt Schilling Árpád
elvállalta és újrajátszotta egy nagyon fontos és bátor dolog.
Milyen érzés volt Sárosdi Lillának viszontlátni a személyes
történetét?
Nagyon erős hatással volt
rá, mondta, hogy félelmetes volt újranéznie, nem is nagyon tudott beszélni
róla. De onnantól kezdve, hogy publikussá teszünk és fikcionalizálunk egy
történetet, már nem róluk szól, hanem mindenkiről, aki ilyen helyzetbe került
vagy kerülhet. Elindítunk a személyestől valamit és tágítjuk az általános felé,
hogy minél több ember tudjon hozzá kapcsolódni és érvényesnek érezhesse a saját
életére vonatkozóan is.
Filmjeidben, hol a stilizáció dominál (például Bibliothèque Pascal), hol a
realista vonások erősödnek fel (például Ernelláék Farkaséknál), a Békeidőben a kettő egyensúlyban van. A téma nyilván meghatározza a formát, de
hogy érzed, vannak ilyen, vagy olyan (alkotói) korszakaid?
Úgy érzem, hogy van bennem
egy állandó működés az engem körülvevő dolgok feldolgozásával kapcsolatban, s
ezek időnként ebben a formában, máskor abban a formában jönnek ki. Alapvetően a
téma határozza meg, hogy melyik formát használom. Mind a kettő felé nagy a
vonzalmam, s bizonyos filmekben ezt kombinálom is, a Bibliothèque Pascalban is ötvözve van pont a
kerettörténettel. Megvan bennem az igény, hogy mikrorealista szinten mutassak
meg jeleneteket, azért, hogy meg tudjam érteni az adott problematikát. Szemtanúvá
kell tennem magamat, s a nézőt, úgy, hogy ezeket a jeleneteket pontosan megmutatom,
ehhez viszont ismerni kell a realizmust. Ez egy elemi igény bennem, a másik oldalon
viszont a kifejezhetetlen, a szavakkal és a realizmussal kifejezhetetlen
metafora áll. Atmoszférák, furcsa belső izgalmak, amiket más eszközökkel tudok
kifejezni, például zenével, ritmussal, kameramozgással, színekkel, arcokkal,
szimbólumokkal.
A Békeidő végén a varázslónak készülő kislány (Pálfi
Magdó) és a taxis-rezonőr karakter (Wilhelm Buchmann) elakad egy
körforgalomban. Többen úgy értelmezik a film végét, hogy itt már csak a csoda,
a varázslat segíthet, nekem viszont az is eszembe jutott, hogy rajtunk múlik,
hogy melyik utat választjuk, a megoldás a kezünkben van.
Ezek azok a jelentések,
amelyek nem konkrétak, és nagyon tág értelmezési lehetőséget adnak. Először mindig
megpróbálok realista módon megragadni egy gondolatot, de ha nem megy, ha úgy érzem,
hogy túl szűk, és lebutítja, amit érzek és gondolok, akkor kezdenek megjelenni
a képzeletemben a metaforák. Amikor itt tartok, már tudom, hogy nem megragadható
konkrétan az adott gondolat, csak ott a messzeségben lebeg, utalásokkal viszont
tudok róla beszélni. Így van ez ebben a filmben is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14557 |
