rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Magyar Műhely

Candide

Kortársunk, Voltaire

Báron György

Voltaire filozófiai tanmeséjének a reményről, a csalódásról és a létezés megmagyarázhatatlan démonológiájáról a rajzfilm ideális közege.

Kevés nyitottabb és provokatívabb műve van a világirodalomnak Voltaire Candide-jánál. Ez azt jelenti, hogy vászonra (vagy színpadra) adaptálni csak istenkísértő vakmerőséggel lehet, ami nem áll távol a nagy blaszfemistától. Magát a történetet teljesen értelmetlen a képek nyelvére átültetni, mert egyfelől annyira szerteágazó, hogy szinte szétporlik, másfelől a lényege nem a kalandok sorozata, hanem a gúnyoros filozófiai példabeszéd, a gondolat és a képzelet fékek nélküli, szabad szárnyalása. A pikareszk mese csak a váz, a vékony szál, amelyre az őrült világ képei felfűződnek. Vagyis filmre adaptálni nem a kalandok sorát érdemes, hanem a mű zabolátlan, mindennek fityiszt mutató szellemiségét. A fennmaradt skiccek szerint erre törekedett a nyolcvanas években Kovásznai György, akinek ez alighanem a főműve lett volna, s akinél nehéz alkalmasabb alkotót elképzelni egy Candide-mozgóképre. A regény adaptációja élőszereplős filmen szinte elképzelhetetlen, lévén a játékfilm anyaga túlzottan is konkrét, valósághoz kötött, vele épp a könyv lényege vész el: a csapongó képzelet. Viszont – jól látta ezt Kovásznai – valósággal kínálkozik az animációra, mert ott a fantázia legyőzheti a realitás nehézkedését, s a figurákban, helyszínekben, akciókban szabadon kalandozhat, kizárólag a művészi képzelőerő korlátai szabnak neki határt. Kovásznai csak az előkészületekig jutott el, fennmaradt vázlataiból következtethetünk rá, milyen lett volna a nagy mű, s arra is, mekkora veszteség, hogy nem fejezhette be. Az elejtett fonalat jó harminc évvel később tehetséges és ambiciózus fiatal animációsok vették fel. Tizenhárom részes sorozatuk a modern magyar animáció egyik legnagyobb teljesítménye.

Kreif Zsuzsanna, Bera Nándor, Turai Balázs rendezőknek, Iványi-Bitter Brigitta és Fehér Károly producernek és alkotótársaiknak immár két nyomasztó örökséggel kellett megküzdeniük: egyfelől Voltaire-ével, másfelől Kovásznaiéval. Sikeresen szakadtak el mindkettőtől, megőrizve azt, ami a kisregényben fontos, s ami Kovásznai ecsetjét is inspirálta: a regény csúfondáros szellemét. Nem használták Kovásznai jellegzetes festmény-technikáját, s nem vették át automatikusan a vázlataiban szereplő karaktereket sem. Új utakon indultak el, a harmadik évezred Candide-ját alkották meg. Az ő főhősük, szemben Kovásznai vázlataival – s magának a regénynek a főszereplőjével –, femininebb, androgünebb jelenség. Az eklektikus formanyelv emlékezetünkbe idézi az olyan szabadszájú mai tévésorozatokat, mint a South Park vagy a Gumball, másfelől a médiashowkat és kvízeket, harmadrészt a netről ránk ömlő program- és információhullámot, azt a globális földanyanyelvet, amelyen az X, Y, Z és Alfa generáció kommunikál. Ebben a poszt-posztmodern kavalkádban kedvünk szerint fölfedezhetjük a Kovásznai-kortárs Reisenbüchler Sándor disztópiáinak csodavilágát, s nem megyünk tőle messzire, ha ráismerünk a Sárga tengeralattjáró szelídebb hippi-álmaira, majd az azt átvevő és brutalizáló Terry Gilliam Monty Python-szkeccseire. Az ihletők között ott találjuk, távoli utalás formájában, az olyan blockbustereket is, mint Kubrick Dr. Strangelove-ja, a Titanic, s az olyan műfajteremtő fantasykat, mint a Kóma vagy A nyolcadik utas: a halál.

Ha egyáltalán fogalmat alkothatunk ennek a műfaji kanavásznak a megnevezésére, keresve sem találhatnánk pontosabbat, mint Voltaire saját szavait Pangloss doktor tudományáról: „kozmológiával kapcsolatos kretinológia”. Voltaire, szembe menve a felvilágosodás szellemével, nem csak az irracionalitást, s azon belül az egyházat gúnyolja ki, hanem annak másik oldalát, a racionalitást is. Candide sem a boldogságot, sem az élet és a történelem értelmét nem találja útja során. Partnerével, Martinnal két heti vita után „éppen olyan okosak voltak, mint az első napon”. A regény olvasója, miközben kínjában röhög a balga főhős újra és újra feléledő naivitásán, ahogy Leibniz tanát próbálja igazolni, mely szerint ez a volna a létező világok legjobbika, Martinnak ad igazat: minden leírás, kaland azt bizonyítja, hogy „ha erre a glóbusra, azaz globulusra nézek, az az érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek”. Miközben, persze, Panglossnak is igaza van: valóban ez a létező világok legjobbika, meg a legrosszabbika is, az egyetlen, jobbat – rosszabbat is, nagy fantáziával – csak elképzelni lehet. S itt máris a képzelet birodalmánál vagyunk, amiből a kisregény és a film is táplálkozik. Utóbbi hozzátéve az azóta eltelt bő két és fél évszázad hasonlóan borzasztó tapasztalatait, a feléledő remények, majd szörnyű csalódások további hullámjátékát, amelyek ma is aktuálissá teszik Voltaire keserű remekművét. A csúfondáros szerző-filozófus annak idején a maga korának tekintélyeit gúnyolta ki, Rousseau-tól Newtonig, nem kímélve a barbár mészárosnak mondott nagy Shakespeare-t sem, ám a fő célpont a hipokrita klérus volt, miközben a zsidó és a muszlim valláson is köszörülte a nyelvét. Ami nem akadályozta meg abban, hogy a birtokán ne emeljen emlékművet – úgymond – Istennek, ezzel is provokálva azokat, akik magukat Isten földi helytartójának mondták. Pornóba hajló paródiát írt a franciák szentjéről, Jeanne d’Arc-ról (A szűz), egyházellenes drámáját, a Mahometet pedig kihívóan a római pápának ajánlotta.

A Candide mostani animált adaptációja a mai kor képi nyelvén szólal meg, s ugyanolyan élesen köszörüli nyelvét a jelenkori hatalmasságokon – legyenek azok politikaiak, közéletiek vagy médiasztárok –, mint Voltaire a saját korának „celebjein”. Csak ezzel a hűtlenséggel maradhat igazán hűséges a regény szellemiségéhez. A figurákat eredetiben áttenni a vászonra hiábavaló lett volna, mert épp a regnáló tekintélyek megfricskázásának kihívó gesztusa, vagyis a lényeg maradna ki belőle.

Az egyes részek nyitó kreditje az univerzumban forgó glóbusszal – akár a világhíradó főcíme. Ekképp a fő dramaturgiai szál nem annyira az utazás, mint a hírfolyam. Érzékeny találat ez, elvégre a mai utazó, modern Candide-ként, a képernyő-monitor előtt ülve száguldozik keresztül-kasul a nagyvilágban, a történések egyidejűségének élményével. Ebben a felfogásban természetesek az anakronizmusok, a lego-játékoktól a rakétákig, gránátokig, a hitelkártyákig és bankszámláig. A témák is mintha egy esti híradó tartalomjegyzékéből vétetnének. Voltaire napjainkban alighanem ezekkel a történésekkel illusztrálná filozófiai tanmeséjét a reményről, a csalódásról és a létezés megmagyarázhatatlan démonológiájáról. A címszavak: globális felmelegedés, környezetszennyezés, terrorizmus, migránsok. Amikor ezeket a sorokat írom, a nemzetközi média éppen azt találgatja, életben van-e a Voltaire tollára és filmes adaptátorainak ecsetjére kívánkozó észak-koreai óriáscsecsemő-diktátor. Nos, ő – pontos találat – filmünkben is a híradások egyik főszereplője. Itt a kedves vezetőt Kim Pan Gloss-nak hívják, hősünk tanítómesterének mai reinkarnációja, amúgy egyszarvú oroszlán és aerobikus tyrannoszaurusz szerelemgyereke, aki valóban a létező világok legjobbikát hirdette megteremteni, kisvasútat építve az éhezőknek Észak-Optimisztánban, ami csakis az észak-optimisztániaké (ki másnak kéne amúgy). Nem bizarrabb ez, mint azok a tudósítások, amiket ugyanerről a bizarr alakról naponta látunk az esti híradókban. Candide amúgy migráns, vagyis megvetett idegen mindenütt, a filmben a menekült-kérdés ezért hangsúlyosan megjelenik. „Lőjetek, a béke és az emberség nevében” – szól a tűzparancs a barbárságot a civilizált világtól elválasztó fal védőinek, miközben a pusztítás elől menekülő családfő, karjában a kisdeddel, kétségbeesetten felsóhajt: „ez majdnem olyan, mint otthon”. Ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy a filmbéli iskolában a helyes válasz arra, mi a legfőbb európai érték, nem a szeretet, nem a parlamentáris demokrácia, nem a megértés, hanem – bingó! – a foci: „csapatmunka, férfiasság, hűség… sör, pompomlányok, zsidózás”. Két kisfalu, Alsó- és Felső-Takarmánybicske megalomán üres stadionjai között vidáman töfög utasok nélkül a kisvasút…

A záróepizód gigantikus tévékvíz, Tanulságshow, amelynek részvevői elismétlik, amit az előző részekből tanultak: az éles kritikával bemutatott versenyzőket, úgymint Madame de Stael-t, a vasretikült, Sir Isaac Newtont és Jean-Jacques Rousseau-t, az egyház kegyetlen kritikusát orrhosszal megelőzve nyer: VV (ValóVilág) Voltaire és az ő verhetetlen produkciója, a Candide, avagy az optimizmus. Az egyik zavaros beszédű, mocskosszájú zsűror, akiben hasonlóan zavarosbeszédű valóságos közszereplőre ismerhetünk, megpróbálja ugyan ellehetetleníteni, ám a háborodottat felakasztják, mint Fellini Nyolc és fél-jében az okoskodó dramaturgot (aki szintén valóban létezett közszereplő karikatúrája). A történetfüzér itt visszakanyarodik az ihletőhöz: Candide eléri célját, s bár bölcsebb nem lett, végre viszontlátja imádott Kunigundáját, vénen, rútan, fogatlanul. Elhangzik ugyan a szállóigévé lett intelem, a „műveljük kertjeinket”, ám ez nem különösebben meggyőző, különösen a megvénült Kunigundával a konyhakertben. S jóllehet negyed ezredévet ment azóta előrébb a világ, a mai néző sem tud jobb megoldást.

 

CANDIDE – magyar, 2018. Rendezte: Kreif Zsuzsanna, Társrendezte és írta: Bera Nándor, Turai Balázs. Zene: Benjamin Efrati. Vágó: Boda Péter. Producer: Iványi-Bitter Brigitta, Fehér Károly. Hangok: Rajkai Zoltán (Candide), Máté Gábor (Pangloss – teljes sorozatban), Kulka János (Pangloss – pilotfilmben), Jordán Adél (Kunigunda). Jogtulajdonos: Candide Produkciós kft. 91 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14553

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 0 átlag: -