Báron György
Voltaire filozófiai tanmeséjének a reményről, a csalódásról és a létezés megmagyarázhatatlan démonológiájáról a rajzfilm ideális közege.
Kevés nyitottabb és provokatívabb műve van a
világirodalomnak Voltaire Candide-jánál. Ez azt jelenti, hogy vászonra
(vagy színpadra) adaptálni csak istenkísértő vakmerőséggel lehet, ami nem áll
távol a nagy blaszfemistától. Magát a történetet teljesen értelmetlen a képek
nyelvére átültetni, mert egyfelől annyira szerteágazó, hogy szinte szétporlik,
másfelől a lényege nem a kalandok sorozata, hanem a gúnyoros filozófiai
példabeszéd, a gondolat és a képzelet fékek nélküli, szabad szárnyalása. A
pikareszk mese csak a váz, a vékony szál, amelyre az őrült világ képei
felfűződnek. Vagyis filmre adaptálni nem a kalandok sorát érdemes, hanem a mű
zabolátlan, mindennek fityiszt mutató szellemiségét. A fennmaradt skiccek
szerint erre törekedett a nyolcvanas években Kovásznai György, akinek ez alighanem
a főműve lett volna, s akinél nehéz alkalmasabb alkotót elképzelni egy Candide-mozgóképre.
A regény adaptációja élőszereplős filmen szinte elképzelhetetlen, lévén a
játékfilm anyaga túlzottan is konkrét, valósághoz kötött, vele épp a könyv
lényege vész el: a csapongó képzelet. Viszont – jól látta ezt Kovásznai –
valósággal kínálkozik az animációra, mert ott a fantázia legyőzheti a realitás
nehézkedését, s a figurákban, helyszínekben, akciókban szabadon kalandozhat, kizárólag
a művészi képzelőerő korlátai szabnak neki határt. Kovásznai csak az
előkészületekig jutott el, fennmaradt vázlataiból következtethetünk rá, milyen
lett volna a nagy mű, s arra is, mekkora veszteség, hogy nem fejezhette be. Az
elejtett fonalat jó harminc évvel később tehetséges és ambiciózus fiatal
animációsok vették fel. Tizenhárom részes sorozatuk a modern magyar animáció
egyik legnagyobb teljesítménye.
Kreif Zsuzsanna, Bera
Nándor, Turai Balázs rendezőknek, Iványi-Bitter Brigitta és Fehér Károly
producernek és alkotótársaiknak immár két nyomasztó örökséggel kellett megküzdeniük:
egyfelől Voltaire-ével, másfelől Kovásznaiéval. Sikeresen szakadtak el
mindkettőtől, megőrizve azt, ami a kisregényben fontos, s ami Kovásznai
ecsetjét is inspirálta: a regény csúfondáros szellemét. Nem használták
Kovásznai jellegzetes festmény-technikáját, s nem vették át automatikusan a
vázlataiban szereplő karaktereket sem. Új utakon indultak el, a harmadik
évezred Candide-ját alkották meg. Az ő főhősük, szemben Kovásznai vázlataival –
s magának a regénynek a főszereplőjével –, femininebb, androgünebb jelenség. Az
eklektikus formanyelv emlékezetünkbe idézi az olyan szabadszájú mai tévésorozatokat,
mint a South Park vagy a Gumball, másfelől a médiashowkat és
kvízeket, harmadrészt a netről ránk ömlő program- és információhullámot, azt a
globális földanyanyelvet, amelyen az X, Y, Z és Alfa generáció kommunikál. Ebben
a poszt-posztmodern kavalkádban kedvünk szerint fölfedezhetjük a
Kovásznai-kortárs Reisenbüchler Sándor disztópiáinak csodavilágát, s nem megyünk
tőle messzire, ha ráismerünk a Sárga tengeralattjáró szelídebb hippi-álmaira,
majd az azt átvevő és brutalizáló Terry Gilliam Monty Python-szkeccseire. Az
ihletők között ott találjuk, távoli utalás formájában, az olyan blockbustereket
is, mint Kubrick Dr. Strangelove-ja, a Titanic, s az olyan műfajteremtő
fantasykat, mint a Kóma vagy A nyolcadik utas: a halál.
Ha egyáltalán fogalmat
alkothatunk ennek a műfaji kanavásznak a megnevezésére, keresve sem
találhatnánk pontosabbat, mint Voltaire saját szavait Pangloss doktor
tudományáról: „kozmológiával kapcsolatos kretinológia”. Voltaire, szembe menve
a felvilágosodás szellemével, nem csak az irracionalitást, s azon belül az
egyházat gúnyolja ki, hanem annak másik oldalát, a racionalitást is. Candide
sem a boldogságot, sem az élet és a történelem értelmét nem találja útja során.
Partnerével, Martinnal két heti vita után „éppen olyan okosak voltak, mint az
első napon”. A regény olvasója, miközben kínjában röhög a balga főhős újra és
újra feléledő naivitásán, ahogy Leibniz tanát próbálja igazolni, mely szerint
ez a volna a létező világok legjobbika, Martinnak ad igazat: minden leírás,
kaland azt bizonyítja, hogy „ha erre a glóbusra, azaz globulusra nézek, az az
érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek”. Miközben, persze, Panglossnak
is igaza van: valóban ez a létező világok legjobbika, meg a legrosszabbika is, az
egyetlen, jobbat – rosszabbat is, nagy fantáziával – csak elképzelni lehet. S
itt máris a képzelet birodalmánál vagyunk, amiből a kisregény és a film is
táplálkozik. Utóbbi hozzátéve az azóta eltelt bő két és fél évszázad hasonlóan
borzasztó tapasztalatait, a feléledő remények, majd szörnyű csalódások további
hullámjátékát, amelyek ma is aktuálissá teszik Voltaire keserű remekművét. A
csúfondáros szerző-filozófus annak idején a maga korának tekintélyeit gúnyolta
ki, Rousseau-tól Newtonig, nem kímélve a barbár mészárosnak mondott nagy
Shakespeare-t sem, ám a fő célpont a hipokrita klérus volt, miközben a zsidó és
a muszlim valláson is köszörülte a nyelvét. Ami nem akadályozta meg abban, hogy
a birtokán ne emeljen emlékművet – úgymond – Istennek, ezzel is provokálva
azokat, akik magukat Isten földi helytartójának mondták. Pornóba hajló paródiát
írt a franciák szentjéről, Jeanne d’Arc-ról (A szűz), egyházellenes
drámáját, a Mahometet pedig kihívóan a római pápának ajánlotta.
A Candide mostani
animált adaptációja a mai kor képi nyelvén szólal meg, s ugyanolyan élesen
köszörüli nyelvét a jelenkori hatalmasságokon – legyenek azok politikaiak,
közéletiek vagy médiasztárok –, mint Voltaire a saját korának „celebjein”. Csak
ezzel a hűtlenséggel maradhat igazán hűséges a regény szellemiségéhez. A figurákat
eredetiben áttenni a vászonra hiábavaló lett volna, mert épp a regnáló
tekintélyek megfricskázásának kihívó gesztusa, vagyis a lényeg maradna ki belőle.
Az egyes részek nyitó
kreditje az univerzumban forgó glóbusszal – akár a világhíradó főcíme. Ekképp a
fő dramaturgiai szál nem annyira az utazás, mint a hírfolyam. Érzékeny találat
ez, elvégre a mai utazó, modern Candide-ként, a képernyő-monitor előtt ülve
száguldozik keresztül-kasul a nagyvilágban, a történések egyidejűségének
élményével. Ebben a felfogásban természetesek az anakronizmusok, a
lego-játékoktól a rakétákig, gránátokig, a hitelkártyákig és bankszámláig. A
témák is mintha egy esti híradó tartalomjegyzékéből vétetnének. Voltaire napjainkban
alighanem ezekkel a történésekkel illusztrálná filozófiai tanmeséjét a
reményről, a csalódásról és a létezés megmagyarázhatatlan démonológiájáról. A
címszavak: globális felmelegedés, környezetszennyezés, terrorizmus, migránsok.
Amikor ezeket a sorokat írom, a nemzetközi média éppen azt találgatja, életben
van-e a Voltaire tollára és filmes adaptátorainak ecsetjére kívánkozó
észak-koreai óriáscsecsemő-diktátor. Nos, ő – pontos találat – filmünkben is a
híradások egyik főszereplője. Itt a kedves vezetőt Kim Pan Gloss-nak hívják,
hősünk tanítómesterének mai reinkarnációja, amúgy egyszarvú oroszlán és
aerobikus tyrannoszaurusz szerelemgyereke, aki valóban a létező világok
legjobbikát hirdette megteremteni, kisvasútat építve az éhezőknek
Észak-Optimisztánban, ami csakis az észak-optimisztániaké (ki másnak kéne
amúgy). Nem bizarrabb ez, mint azok a tudósítások, amiket ugyanerről a bizarr alakról
naponta látunk az esti híradókban. Candide amúgy migráns, vagyis megvetett
idegen mindenütt, a filmben a menekült-kérdés ezért hangsúlyosan megjelenik. „Lőjetek,
a béke és az emberség nevében” – szól a tűzparancs a barbárságot a civilizált világtól
elválasztó fal védőinek, miközben a pusztítás elől menekülő családfő, karjában
a kisdeddel, kétségbeesetten felsóhajt: „ez majdnem olyan, mint otthon”. Ezek
után aligha csodálkozhatunk, hogy a filmbéli iskolában a helyes válasz arra, mi
a legfőbb európai érték, nem a szeretet, nem a parlamentáris demokrácia, nem a
megértés, hanem – bingó! – a foci: „csapatmunka, férfiasság, hűség… sör,
pompomlányok, zsidózás”. Két kisfalu, Alsó- és Felső-Takarmánybicske megalomán
üres stadionjai között vidáman töfög utasok nélkül a kisvasút…
A záróepizód gigantikus
tévékvíz, Tanulságshow, amelynek részvevői elismétlik, amit az előző részekből
tanultak: az éles kritikával bemutatott versenyzőket, úgymint Madame de Stael-t,
a vasretikült, Sir Isaac Newtont és Jean-Jacques Rousseau-t, az egyház
kegyetlen kritikusát orrhosszal megelőzve nyer: VV (ValóVilág) Voltaire és az ő
verhetetlen produkciója, a Candide, avagy az optimizmus. Az egyik
zavaros beszédű, mocskosszájú zsűror, akiben hasonlóan zavarosbeszédű valóságos
közszereplőre ismerhetünk, megpróbálja ugyan ellehetetleníteni, ám a háborodottat
felakasztják, mint Fellini Nyolc és fél-jében az okoskodó dramaturgot
(aki szintén valóban létezett közszereplő karikatúrája). A történetfüzér itt
visszakanyarodik az ihletőhöz: Candide eléri célját, s bár bölcsebb nem lett, végre
viszontlátja imádott Kunigundáját, vénen, rútan, fogatlanul. Elhangzik ugyan a
szállóigévé lett intelem, a „műveljük kertjeinket”, ám ez nem különösebben
meggyőző, különösen a megvénült Kunigundával a konyhakertben. S jóllehet negyed
ezredévet ment azóta előrébb a világ, a mai néző sem tud jobb megoldást.
CANDIDE – magyar, 2018. Rendezte: Kreif Zsuzsanna, Társrendezte és írta:
Bera Nándor, Turai Balázs. Zene: Benjamin Efrati. Vágó: Boda Péter. Producer:
Iványi-Bitter Brigitta, Fehér Károly. Hangok: Rajkai Zoltán (Candide), Máté
Gábor (Pangloss – teljes sorozatban), Kulka János (Pangloss – pilotfilmben),
Jordán Adél (Kunigunda). Jogtulajdonos: Candide Produkciós kft. 91 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14553 |
