Barkóczi Janka
A 2010-es években feltűnt brazil rendezők társadalomkritikájukat a kortárs moziközönség vizuális nyelvén képesek megfogalmazni.
A brazil film legújabb hulláma a 2010-es években
bámulatos lendülettel jelent meg a világban, ami felélesztette a nemzeti és
globális filmkultúra kapcsolatáról szóló régi vitákat. Az országban színre lépett
egy olyan generáció, melynek tagjai a mégoly változékony, különböző politikai
rezsimekhez igazodó kulturális irányítás mellett, a Cinema Novo
társadalomkritikus hagyományát nem feledve, kifejezetten vonzó, kortárs
formában mondják el történeteiket. 2019-ben Karim Aïnouz The Invisible Life of Euridice Gusmão című drámája nyerte el a cannes-i Un Certain Regard szekció fődíját, a berlini filmfesztivál idei
programjában pedig nem kevesebb, mint tizenkilenc teljesen vagy részben brazil
produkcióban készült, friss film szerepelt. Az 1960-as években született nemzedék
képviselői közül kiemelkedik Kleber Mendonça Filho, aki filmkritikusként kezdte
a pályát, majd a kis műfajokon és dokumentumfilmeken át jutott el a világsikerig.
A rendező negyvennégy évesen mutatkozott be Neighbouring Sounds (Hangok
a szomszédból, 2012) című első nagyjátékfilmjével Rotterdamban, ahol máris
kiforrott, összetéveszthetetlenül sajátos hangon szólalt meg. Történetei jellemzően
a kortárs Brazília színes tablói, melyektől nem idegen a mágikus-realizmus és a
kegyetlenségből táplálkozó, olykor morbid humor. Filho kifejezetten politikus
és kritikus alkotó, aki minden filmjében a brazil társadalom aktuális állapotát
monitorozza, és a vörös szőnyegen tett erős gesztusoktól, szókimondó
interjúktól sem riad vissza. Legutóbbi filmje, a Bacurau, amely a közösséget
mozgató, azt összetartó és szétvető erők vizionárius ábrázolása, egyben az
öncélú erőszak ijesztő panorámája is.
Bacurau álmos kis falu a
sertão vidékén, azaz Brazília észak-keleti részének vadregényes belső pusztáin.
Kitüntetett helye ez a brazil filmtörténetnek, sokszor forogtak itt az 1960-as
és 1970-es évek Cinema Novo mozgalmának realista filmjei, de ide tértek vissza
később Walter Salles Központi pályaudvar (1998) című művének hősei is. A
sertão ezekben a történetekben amolyan időn és törvényen kívüli világ, melynek
lakói magukra utalva próbálnak túlélni, és ahol a szenvedés ábrázolása olykor némi
nosztalgiával vegyül.
Filho filmjében a fiktív Bacurau
egyike a környéken található quilomboknak, azoknak a sajátos folklórral bíró, 17.
században alapított településeknek, melyek először szökött rabszolgáknak,
indiánoknak és marginalizálódott fehéreknek nyújtottak menedéket. Lakói meglehetősen
extrém egyéniségek, akik a régi szellemben, külső szemlélő számára riasztóan kaotikus,
valójában mégis harmonikus és toleráns közösségben élnek. Egy szép napon
azonban amerikai és európai turisták csapata bukkan fel a falu közelében,
akikről kiderül, hogy mindannyian a régi fegyverek szerelmesei, és éppen egy
FPS videójátékok mintájára szervezett, gyilkos társasutazáson vesznek részt. A terület
korrupt politikusai gyakorlatilag kilövési engedélyt adtak a falu lakóira,
akiknek a világtól elzárva és elfeledve nem marad más választásuk, mint
megvédeni magukat. A látogatók vezetője, a delejes tekintetű Michael (Udo
Kier), hidegvérrel adja ki a parancsokat, de hamarosan számára is világossá
válik, hogy ezen a pályán nem csak a pontokért játszanak. A film disztopikus
világában elegánsan keverednek a westernek és akciófilmek műfaji jegyei
(Michael karakterét egyenesen a Die Hard
filmek Hans Gruber-figurája inspirálta) a Filho stílusára jellemző mozaikos
költőiséggel. Alkotótársa, Juliano Dornelles, korábbi munkáinak
látványtervezője volt, megerősítve, hogy a történet látványelemei, a
töredékesen bevillanó fantáziaképek, a Bacurau
különös atmoszféráját megteremtő groteszk részletek itt is fontosak. A 2019-es
Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott film elnyerte a zsűri díját, azonban
brutalitása és az északi féltekéről érkező, gátlástalan fehér vadászok
ábrázolása hagyott maga után kérdőjeleket.
Filho egyébként visszatérő
vendég Cannes-ban, ahol 2016-ban az Aquarius című filmjével versenyzett,
sőt mi több, tüntetett az egész stábbal együtt. A vörös szőnyegen felvonuló
csapat ekkor angol nyelvű feliratok felmutatásával jelezte, hogy Dilma Roussef
elnök elmozdítását törvénytelennek és a demokrácia megcsúfolásának, a
Brazíliában lezajlott hatalomváltást puccsnak tartják. Noha az Aquarius
még a politikai váltás előtt forgott, sok elemében reflektál a brazil
társadalmat sok irányból feszítő erők romboló hatására, különösen az osztályok
közötti és etnikai konfliktusokra. A film főhőse Clara az elegáns nyugdíjas
zenekritikus, aki évtizedek óta él a recife-i tengerpartra néző, Aquarius nevű társasház
egyik kellemes lakásában. Amikor az értékes telken egy agilis építési
vállalkozó új, modernebb ingatlant építene, Clara az egyetlen, aki nem engedi
kivásárolni magát az otthonából. A büszke asszony foggal-körömmel védi a helyet,
vagy még inkább a hozzá kötődő emlékeit, és felveszi a harcot a méltatlan
eszközökkel támadó mamutcéggel. Alakját a brazil film nagyasszonya, a Bacurau excentrikus
amazonjának szerepében is feltűnő Sônia Braga formálja meg, akinek ikonikus
figurája a hihetetlen terheket viselő, kiszolgáltatottságában is méltóságos nőiség
esszenciája. Bár az Aquarius története a nehezen boldoguló kisemberről
és az erkölcsi iránytű nélkül működő, gátlástalan üzletemberekről közhelyesnek
tűnhet, Filho különleges formát talál a drámának azzal, hogy az érzékelés és
emlékezés finom szűrőjén keresztül meséli el a történetet. A laza füzérben előadott,
helyzetekből és gesztusokból építkező elbeszélés a köznapi történéseket is
érdekessé, jelentőségtelivé avatja. Minden látható dolog kapcsolatban áll
valamilyen láthatatlannal – elvesztett személyekkel, közös élményekkel, örömteli
és fájdalmas pillanatokkal –, a jelen tárgyai a közeli és távoli múlt
referenciái. A néző feladata, hogy felfedezze és megértse ezeket a
kapcsolatokat, melyek olykor nagyon is nyilvánvalóak, máskor szinte
megfogalmazhatatlanul személyesek. A korok közötti hidat a lemezjátszón, az autóban,
vagy éppen a retro táncpartin megszólaló, bájos eklektikával összeválogatott
zeneszámok teremtik meg, a hídon átmenni azonban Clara és a közönség dolga.
A hangok nem csak az Aquariusban,
de Filho debütáló nagyjátékfilmjében is komoly szerepet kapnak. A lelkes
kritikákkal fogadott, rendezői névjegyként is értelmezhető Neighbouring
Sounds szintén Recifében játszódik, azonban a zajok itt kifejezetten a
jelenbe, a középosztály zsúfolt városnegyedének egymással párhuzamosan létező otthonaiba
horgonyozzák a történetet. A szomszédból átszűrődő moraj, a tévé monoton
zsolozsmája, a mosógép berregése, vagy az idegesítő kutyaugatás horizontálisan
és térben köti össze a pillanatokat, míg az Aquariusban a zeneszámokon
keresztül elsősorban az idő hangjai rakódnak egymásra. A Neighbouring Sounds
valójában egy lakóközösség életének aktuális metszete, ahol a tulajdonosok és a
háztartási alkalmazottak végtelennek tűnő, olykor kiéleződő, máskor harmonikus
játékot játszanak. A városnegyed kényes társadalmi egyensúlyát egy őrző-védő
cég megjelenése borítja fel, melynek különös alkalmazottai új szabályokat
hoznak. A film emlékezetes alakjai, a régi világból itt maradt arisztokratikus
cukorbáró, a csaholó kutya ellen a legkülönbözőbb praktikákkal küzdő,
egyedülálló anya, vagy a mindenhol jelenlevő bejárónők szerény titokzatossága, sokdimenzióssá
teszik a közeget. A női figurák itt is, akárcsak Filho többi filmjében,
kifejezetten erősek, a patriarchális közösségben újra és újra a férfiakkal
egyenrangú szerepet vállalnak.
A Neighbouring Sounds
és az Aquarius történetét expresszív, fekete-fehér fényképek sora vezeti
fel, Donna Clara hatalmas polcrendszereket betöltő bakelitgyűjteménye pedig
megfogható mementója egy letűnt kultúrának. Bacurau központjában szintén ott
áll a helyiek büszkesége, a kis múzeum, amely bizarr összevisszaságban vonultatja
fel a település történetének fontos pillanatait és tárgyait. Nem véletlen, hogy
a múzeum lesz a véres leszámolás egyik fő helyszíne, a benne látható régi fényképek
pedig egyszerre tanúi a múltnak és annak, ami éppen most történik. Az események
láncolata fontos, és ahogy a Neighbouring Sounds biztonsági őrei, úgy az
Aquarius Clara-ja és Bacurau lakói is a múltból merítenek erőt a jelen
küzdelmeihez. Ez a teljesen meg nem ismerhető, de azért sejthető múlt adja a
karakterek és a történetek hajtóerejét, és ha a forgatókönyvek nem is
hibátlanok, a könnyed kézzel beléjük szőtt kulturális utalásrendszer szorosan
kapcsolódik a brazil társadalom valóságához. Filho legnagyobb erőssége, hogy
ebből a valóságból inspirálódik, de nem engedi magát megbéklyózni általa.
Filmjeiben összetett, sokszereplős és egységes világokat teremt, ahol a
fikciónak a jelennel és a múlttal megkérdőjelezhetetlen és poétikus kapcsolata
van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14552 |
