Herpai Gergely
Mennyire kell komolyan vennünk a koronavírus járvány idején az apokaliptikus videójátékok és a zombi-sorozatok sötét jövőképét?
A horrorfilmek, sorozatok és erős dramaturgiával bíró túlélő horrorjátékok egyfajta posztapokaliptikus víziót tárnak élénk, amelyben nem csak valamilyen katasztrófa sújtja az emberiséget, hanem minden országban anarchia alakul ki, ember embernek farkasa lesz az egész sártekén. Ilyenkor bizonyosodik be az a felvetés, hogy az emberiség számára a legnagyobb katasztrófa saját maga. Kérdés, hogy mennyire vehetők komolyan ezek az alkotások, amikor a koronavírus járványának kellős közepén mi magunk is egy kisebbfajta apokalipszis részesei lehetünk.
*
A Wired online magazin izgalmas esszét írt arról, hogy a nemrég megjelent Resident Evil 3 Remake tulajdonképpen akár egyike lehetne az utolsó zombiapokalipszis témájú videójátékoknak is. Erős felvetés, de még erősebb a folytatás: a cikkben a szerző azt taglalja, hogy az élőhalottak tömeges támadását bemutató Resident Evil-játékok által bemutatott kép teljesen fals és korántsem olyan borús a helyzet, mint ahogy azt ebben, vagy ehhez hasonló játékokban lefestik. Miközben a Resident Evil 3 Remake nyitó képsoraiban azt láthatjuk, hogy egy riporternő éppen arról beszél, hogy „ez a járvány gyorsabban terjedt el, mint bármilyen más járvány a modern történelemben” (mely szavak persze nem véletlenül reflektálnak a jelenlegi helyzetre), mögötte pedig tömegek őrjöngve rohangásznak, fosztogatások, rombolások nyomait látjuk, felborított autók égnek mindenfelé. A Wired szerzője szerint viszont ez a klisé nem vált valóra: az emberiség megmutatta, hogy képes empatikusan viselkedni, nem találkoztunk olyan világégéssel, fosztogatással, rombolással, autóégetéssel és más destruktív viselkedéssel a valóságos világban megtapasztalt járvány terjedése miatt, mint amit akár a Resident Evil címekben, vagy akár a más hasonló tematikájú videójátékokban megszokhattunk. A „klisé” felsült, az emberek bebizonyították, hogy képesek normálisan, ésszerű módon, sőt, empatikusan viselkedni – írja a Wired szerzője. De vajon tényleg így van-e, biztosan elmondhatjuk-e, hogy túl sötét képet festettek le a posztapokaliptikus filmek, videójátékok, regények és képregények? Egyrészt nincs abszolút válasz minderre, másrészt érdemes alaposabban megvizsgálni, milyen lehetséges forgatókönyveket kínálnak nekünk ezek az alkotások? Vajon a kormányok, emberi közösségek, erőszakszervezetek, vagy egész egyszerűen csak az egyszerű ember, aki a katasztrófa kellős közepén találja magát, hogyan reagál ilyen katasztrófahelyzet esetén?
*
„De
jó, hogy beteg lettél, meggyógyít a Nagy Testvér…” (URH dalszöveg)
Miközben
az említett Wired-cikk pusztán az emberek, a lakosság viselkedését vizsgálta a Resident
Evil 3 Remake-ben, addig például a különféle kormányok, vagy az ebben a
helyzet gyorsan potenciálisan hatalomra kerülő katonai junták, vagy egyszerűen
csak a hadsereg reakcióját is érdemes megvizsgálni. Már a Resident Evil 3
Remake történetében is elég hangsúlyos ez a történeti szál: miután kiderül,
hogy Raccoon City-t, a Resident Evil játékok leggyakoribb helyszínét
elárasztják a zombik, a kormány azonnali hatállyal úgy dönt, hogy atombombával
sújtja a várost, mindent és mindenkit elpusztítva benne Szodoma és Gomorra
módjára. A játék főszereplői: Jill Valentine és Carlos Oliveira persze mindent
megtesznek, hogy megmentsék a teljes pusztítástól és a biztos haláltól a még
életben lévőket, de ami a kliséken túl igazából ebben a visszatérő motívumban
érdekes, az az állandó paranoia, a bizalom totális hiánya, hogy a kormány
veszni hagyja a potenciális fertőzötteket, sőt, a „biztonság” kedvéért saját
hadseregével öleti meg őket.
Egy
másik ikonikus posztapokaliptikus PS4-es játékban, az USA-ban játszódó The
Last of Us-ban nem „zombik”, hanem gombák által megfertőzött, mutáns
élőhalottak, a „kattogók” támadnak az élőkre, hogy megharapják, megfertőzzék,
felfalják őket. Már a játék elején is elképesztően sokkoló képsorokat
láthatunk: Joelnek, a játék főszereplőjének rendkívül szimpatikus kislányát
(akit egy rövid ideig mi magunk is irányíthatunk) hősünk karjában egy arra
vetődő katona úgy lövi le, hogy Joel felé futva menekül az őrjöngő élőhalottak
támadása elől. Nincs mese: a katona azt a parancsot kapta, hogy minden potenciális
fertőzöttet agyon kell lőni, akkor is, ha az illető nem mutatja fertőzöttség
jelét. Mielőtt Joel is hasonló sorsra jutna, őt az utolsó pillanatban az öccse
menti meg, aki fejbelövi a katonát. A halálos sebet kapott kislányt azonban már
nem tudják megmenteni: Joel karjaiban hal meg.
Ezzel
a felütéssel kezdődik a The Last of Us (Az utolsó közülünk),
amely közvetlenül ezután az „opening credits” részben meséli el a koronavírus
járvány egy lehetséges jövőbeli forgatókönyvére kísértetiesen emlékeztető
eseményeket. A vírus fokozatosan terjed, a WHO képtelen az ellenszert
megtalálni, többszáz holtest fekszik az utcákon, és a hadsereg katonai
statáriumot rendel el először Los Angeles-ben, később más amerikai városokban
is. A lakosságot karanténokba kényszerítik, mindenhol élelmiszerhiány van, az
emberek tüntetnek, lázonganak, de a katonaság keményen megbünteti az
ellenszegülőket. Erre válaszként szervezett, fegyveres ellenállás születik: a „Szentjánosbogaraknak”
hívott ellenálló, milicista szervezet merényleteket hajt végre a kormány
hadserege ellen, melynek hatására még keményebb ellenlépésként „lebukott” (vagy
annak hitt) ellenállókat végez ki nyilvánosan a hadsereg.
A The
Last of Us-ban a legtorokszorítóbb, hogy teljesen hiteles és abszolút
hihető képet fest le egy pandémia elterjedése nyomán kialakult posztapokaliptikus
világról. A nagyvárosokban élethalál harc folyik a diktatúrává vált kormány
hadserege és az ellenállók között, a lakosság éhezik és ételjegyekkel tud csak
élelemhez jutni: a készpénz gyakorlatilag értékét vesztette, vidéken pedig
különféle összeverődött vad bandák, galerik fosztogatnak és gyilkolnak.
A populista kormányokból, vagy hadsereg puccsából kialakult katonai diktatúra vissza-visszatérő téma és egy másik játékban is rendkívül hangsúlyos motívum. A Days Gone című játékban, amely szintén az USA-ban zajló zombiapokalipszist mutat be, az élőhalottak az egész országot elárasztották, a társadalom totális anarchiába züllött, nomád közösségek és különféle motorosbandák nyújtanak csak menedéket az élőknek. A hadsereg (amely tudósai révén egyébként részben felelős a zombijárvány elterjedéséért) katonai juntaként funkcionál és a játék során szabályos háborút folytat az említett nomád közösségekkel. A játék főszereplője, Deacon Lee St. John egy kicsit Mad Maxre emlékeztető, cinikus, kiégett figura, aki nem akar sehová sem tartozni, azonban később fokozatosan mégis kötődni kezd az egyik bandához és annak tagjaihoz, illetve személyes indítékból is szembekerül a félfasiszta erőszakszervezetté vált amerikai hadsereggel.
*
A
váratlan, súlyos, nehéz helyzetre válaszként kialakuló félkatonai, vagy katonai
diktatúrák mellett jellemző az is, ahogyan az említett anarchiába süllyedt
világ nomád közösségeit ábrázolják a videójátékok. A különféle frakciók, saját
szabályokkal rendelkező közösségek állandó motívumai posztapokaliptikus történeteknek.
A nukleáris katasztrófák után játszódó Fallout részekben például a
megmaradt emberi közösség egy része földalatti bunkerekben él, mások különféle
bandákba verődve támadnak az általunk irányított karakterekre. A Dmitry Glukhovsky
regényeiből készült Metro 2033, Metro Last Light és Metro:
Exodus videójátékok szintén az apokaliptikus előérzetre reflektálnak: az
Artyom nevű főszereplő egy katonai szervezet tagja és a mutáns élőlények és rejtélyes
idegeneken és egyszerű emberi bűnbandákon kívül kommunista, fasiszta
frakciókkal is harcolnia, vagy jobb esetben tárgyalnia kell a játék során, a
nukleáris katasztrófa utáni Moszkva metrójáratait, vagy Oroszország felszínét
(ahol a történetek játszódnak) ugyanis ezek uralják.
Az
említett The Last of Us, vagy a Days Gone bandáit már a
legtöbbször csak a Mad Max világát uraló szabadrablás, gyilkolás,
erőszak, sőt, bizonyos esetekben a kannibalizmus is jellemzi. Ez utóbbi motívum
egyébként a televíziók vagy streaming szolgáltatók sorozataiból: a The
Walking Dead-ből és a norvég (szintén egy elszabadult vírus
következményeinek történetét elmesélő) The Rain tévésorozatból is
ismerős. Mindkét játékban és sorozatban a főszereplőket is föl akarják falni és
csak az utolsó pillanatban, véres küzdelmek, vagy önfeláldozások árán tudnak
csak elmenekülni. A kannibalizmus talán a legextrémebb, leghátborzongatóbb történeti
szála e posztapokaliptikus meséknek, ez az a pont, amikor az ember megszűnik
ember lenni, amikor a civilizáció már teljes egészében lehámlik róla, ez a
túlélésért folyó, már-már állativá vált harc legdurvább fokozata.
Az igényesebb apokaliptikus sztorik másik kulcsfontosságú motívuma, hogy az általunk irányított karakter mennyire képes emberi mivoltát megőrizni a sokszor elállatiasodott élet-halálharcban. Bizonyos esetekben ez a játékosra van bízva, viszont ez befolyással van a befejezésre is: a Metro: Exodus-ban például csak akkor kapjuk meg a pozitív befejezést, ha nem öldököljük halomra az ellenségeinket, hanem lehetőleg elkábítjuk őket, ha erre lehetőség nyílik. Joelnek a The Last of Us-ban és Deaconnak a Days Gone-ban a játék végén kegyetlen döntéseket kell hozniuk, hogy megmentsék szeretteiket, így a játék valahol „felmenti” őket, így emberiességüket az embertelenségben sem veszítik el.
*
Túl sötétek ezek jövőképek? A járvány közepén (jó esetben: vége felé közeledve) még mindig nem tudhatjuk, hogy mennyire optimista vagy naiv a Wired-cikk felvetése, valóra válnak-e a jövőben ezek a rendkívül fenyegető, de sajnos nagyon is reális forgatókönyvek. Persze, a koronavírustól nem válnak zombikká az emberek és nem rohanják, mészárolják le az élőket, viszont az élelemhiány és az ahhoz vezető fosztogatás, vagy akár öldöklés, bandákba verődés sajnos nem teljesen elképzelhetetlen perspektíva. Olaszországban egyébként előfordultak fosztogatások a koronavírus járvány korábbi szakaszában, de ezt a Wired-cikk teljesen figyelmen kívül hagyta.
A
másik oldalról, a vírus terjedésére válaszként a populizmus felerősödését már a
saját bőrünkön is tapasztalhatjuk és csak reménykedhetünk, hogy a The Last
of Us-hoz, vagy a Days Gone-hoz hasonló diktatúrák, katonai junták csak
a kreatív videójátékos történetmesélés fantáziájának szintjén maradnak meg és
nem válnak valóságossá.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 50-51. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14549 |