Bácsvári Kornélia
Csend, két világállapot között. Az elkövetkező gazdasági-politikai-társadalmi-klimatikus és technológiai átrendeződés iránya, léptéke a lassuló jelenből: körvonalazhatatlan, mint ahogy kulturális, emberközi következményei is. Tudásunk egyelőre az átstrukturált saját időről van.
Amíg a járványtól dermedt Spanyolországban a lépéshátrányba került egészségügy – és az egész társadalom – drámáján a politikusok hangulatjavító nyilatkozatokkal, a kulturális élet szereplői – köztük Javier Bardem és Penélope Cruz – védőfelszerés-adományokkal, a lakosság spontán egymást segítő akciókkal igyekezett túljutni, ebben az elnyúlt pillanatban a La Mancha-i rendező naplót ír.
Március 30. A hosszú út az éjszakáig
Mostanáig próbáltam
ellenállni. Nem akartam, hogy írásos nyoma legyen az elszigeteltségem első
napjaiban rám törő érzéseknek. Egyetlen sort sem írtam az első kilenc nap alatt.
Ma reggel azonban, mintha csak egy bulvárlap feketehumor-rovatában olvasnám, azt
látom, hogy „a Jégcsarnokot átmeneti halottasházzá alakítják át.” Akár egy
olasz rémfilmben… csakhogy Madridban vagyunk, és tessék: „A Nap Egyik
Legiszonyúbb Híre”.
Tizenegy napja vonultam
el, március 13-án. Azóta másról sem szól az életem, mint hogy igyekszem szembe szállni
az éjszakával, a sötéttel. Hisz a fények – ablakomon, teraszomon – váltakozó
ritmusa szerint élek, akár a vadak. Aszerint, ahogy a Nap fénye körbejárja a
Földet, és ahogy beesteledik. Véges-végig ezen az éjszakába hajló hosszú úton,
de nem rettenetben: örömben. (Legalábbis ezen vagyok, hátat fordítva a
statisztikák agóniájának.)
Rég nem nézek órát. Ha
besötétedik, tudom: este van, de sem a nappal, sem az éjszaka nincs órákra tagolva.
Már nem is sietek. Mióta bent vagyok, ma, március 23. az első olyan nap, amikor
érzékeim azt jelzik, hogy hosszabbodnak a napok. Örülhetek, több lesz a fény.
Még nincs igazán kedvem nekiülni fikciót írni – majdcsak megjön – hisz több ötletem is van, köztük néhány intim téma is. (Abszolút biztos vagyok benne, hogy ha egyszer ez az egész elmúlik, komoly baby boom lesz, mint ahogy rengeteg szakítás is – a pokol a másik ember – mondja Sartre – és bizony sok olyan pár lesz, akinek mindkettővel egyszerre kell majd szembenéznie: a szakítással, és az új családtag érkezésével a már szétszakadt családba.)
Napjaink valósága sokkal
inkább fantasztikus fikcióként, mintsem egy realista elbeszélés részeként
értelmezhető. Mintha ez a mostani vírus – és világhelyzet az 50-es évek hidegháborús
sci-fijeiből bukkant volna elő. Ezekből a primitív antikommunista
propaganda-anyagokból, B-kategóriás amerikai horrorfilmekből, amik viszont (különösen
a Richard Matheson-adaptációk, mint például a Hihetetlenül zsugorodó ember, a
Legenda vagyok és az Alkonyzóna) a
gyártók minden alantas szándéka ellenére is briliánsak. Ahogyan az Amikor megállt a Föld, a Death on Arrival, a Tiltott bolygó, a Testrablók támadása, vagy a marslakókról szóló filmek is.
A rossz ezekben mindig
kívülről jött (lásd: kommunista, menekült, marslakó) és a lehető legalpáribb populista
megnyilvánulásokra szolgáltatott ürügyet (ennek ellenére jó szívvel ajánlom őket:
mindegyik remek). Trump rendesen beleállt abba, hogy amin most átmegyünk: az ‘50-es
évek horrorfilmjeinek világa, amikor „kínai vírusként” emlegette a Covidot. Trump,
korunk másik nagy betegsége.
Az elzártságban nincs
időhöz kötöttség; ebben az a jó, hogy megszűnik a sietség. Vele a nyomás és a
stressz. Gyakorló szorongó vagyok, de soha nem volt bennem ilyen kevés
feszültség, mint ezekben a napokban. Igen, tudom: az ablakon túli valóság borzalmas
és kiszámíthatatlan; ezért is lep meg annyira, hogy nem szorongok, és minden
erőmmel kapaszkodom ebbe a félelmeimet és paranoiámat legyőzni képes új
érzésbe. Nem gondolok sem a halálra, sem a halottakra.
Valami szórakoztató dolgot
keresek. Ebben általában spontán döntök, de ez nem sima hétvége, hanem a
magány, az elszigeteltség ideje, most szabott rendje van a mozi, a tv-híradó és
az olvasás időszakainak. A lakásom most: intézmény, én meg: az egyetlen
bentlakó. Az utóbbi napokban kisebb otthoni edzésnek is nekikezdtem, eddig ez abban
merült ki, hogy le-fel sétálgattam itt a házban, Julieta Serrano és Antonio
Banderas Fájdalom és dicsőség-beli hossszú
folyosóján.
Kiválasztom a délutáni
filmet, Melville Zsaru-ját – lehet ezzel
mellé nyúlni? –, estére meg egy James Bond-filmmel: a Goldfinger-rel lepem meg magam. Az ilyen napokra, mint a mai, nem
marad más, mint a szórakozás. A menekülés a valóság elől. Amíg a Goldfingert nézem, úgy örülök a választásomnak.
Bár nem is én választottam: ő választott engem.
A film közben egy
pillanatra belenézek a híradóba: Lucía Bosét magával sodorta ez a pusztító
tornádó, amiről a nevén kívül semmit nem tudunk. Elsírom magam, először a nap
folyamán. Emberként és színésznőként is lenyűgözött. Hirtelen látom őt Antonioni
Egy szerelem történetében, ezt a
saját korában szokatlan, valószerűtlen szépséget, és androgün, szinte állatias járását,
amit annyi minden mellett Miguel megörökölt. Holnap ezt a filmet nézem meg.
A nővérem, Chus hív, hogy
a kettesen egy rólam szóló filmet adnak. Odakapcsolok, már majdnem vége, utána viszont
Chavela Vargas dokuja jön. Annak ellenére, hogy már láttam, hihetetlen erővel
hat rám, végigbőgöm – az utolsó képkockáig. Hirtelen megrohannak az emlékek. A
lazázós James Bond közben nem voltam készen arra, hogy újra halljam a Nagy
Sámánasszonyt, az énekét, a beszédét, és hogy magamat is viszont lássam, ahogy
együtt éneklem vele az „Y vámonos”-t,
meg hogy annyi – itt és Mexikóban – együtt töltött percünk így rám törjön. Az
Olympiába is elvittem. A délelőtti hangpróbán az egyik hangtechnikustól
megkérdezte, hol szokott állni Piaf Művésznő, és este onnan énekelt. Attól
kezdve – hisz ő volt az én Piafom – minden előadáson úgy konferáltam fel őt a
közönségnek, hogy végigcsókoltam a színpad minden centiméterét, amin később végig
ment.
Még könnyes az arcom, amikor
Chavela után egy újabb dokumentumfilmet adnak – a TV2 ma nem irgalmaz – és
aminek címében is ott a fény: Antonio
fénye, amely Antonio López La Mancha-i festőművészről és szeme fényéről,
María Moreno realista festőnőről szól, aki néhány hete halt meg. Angyali lénye tökéletes
ellentéte volt Chaveláénak. Festészete is ezt a jóságos, kedves, titokzatos világot
tükrözte, amely annyira különbözött férje művészetétől, miközben pár lépéssel a
nyomában haladva: mindig vele azonos témákhoz nyúlt. A film kitér María
rögtönzött produceri szerepére is A
birsalma fénye című Érice-filmben, (amelyben férje, Antonio a főszereplő), és
amely talán a legnagyobbak közül való a témában, amivel azt a csodát járja
körül, ahogy a természetes fény kapcsolatba lép a világunkat alkotó tárgyakkal.
Újra és újra a fény, éjszakába hajló hosszú útján, ahogy áthatja az évszakok
változása.
Már nagyon késő van, mire a TV2-től visszajutok Bondhoz, de nem számít; az elzártságban az idő kerek, és nem akarom félbehagyni a filmet, nem akarok lefeküdni addig, míg Sean Connery keresztbe nem tesz a kövér, machiavellista Goldfingernek és meg nem ment mindnyájunkat.
Április 1.
Viszonylag későn, azaz hétfőn este – amikor újabb kijárási szigorításokat vezettek be – tapasztaltam magamon a klausztrofóbia első jeleit. Tudtam, hogy másnap ki fogok menni és úgy éreztem magam, mintha árulást, vagy más gaztettet követnék el. Mint aki tiltott örömöknek készül adózni, és képtelen ellenállni. Ponyvaízű lettem…igen. Ezért is a bezártság és mellékhatásai a felelősek.
Április 6. Ajánlások
A lakás már fojtogató,
minden energiámat elszívja, maga alá gyűr, kizsigerel; képtelen vagyok felvenni
a kesztyűt a nappalokkal - éjszakákkal. Vége az első napok újdonságérzetének,
az addig ismeretlen érzések örömének, az egyik legnagyobb veszély, ha az ember átadja
magát a rutinnak és pergeti a napokat, egyiket a másik után.
Legalább az olvasás és a
DVD-k megmaradtak nekem. Abbahagytam a forgatókönyvek írását, hagyom, hadd
pihenjenek. A fikcióimra is ráfér a pihenés: a leülepedés, érés természetes módja.
A tegnapot Iván Monalisa Ojeda novelláskötete, a Las biuty queens mellett töltöttem. Monalisa chilei, és éjszakáról
éjszakára meséli el a latin-amerikai transzneműek és travesztik életét New York
nem túl biztonságos negyedeiben. Amerikai álom magassarkúban: földközeli rémálom.
Köreikben foglalkozási ártalom az erőszakos halál.
Ha már a latinoknál, Trump
migrációs politikájának áldozatainál tartunk, hadd ajánljak egy gyönyörű és
megrázó könyvet, Valeria Luiselli Eltűnt gyerekek kartotékát. Egy narratívát
– stílust egyaránt megújító kivételes regényt, amelyet a New York Times az év
20 legjobb könyve közé sorol.
Anélkül, hogy keverném a könyveket,
(mindegyiknek megvan a saját ideje), Almudena Grandes utolsó regényét is olvasom,
amely az eugenikát érintve felidéz bennem egy El País-cikket. Most tehát,
ahelyett hogy újraírnám a Bejárónők
kézikönyve forgatókönyv-vázlatát, vagy Az
emberi hang-ot (ezt a két munkát, amin most dolgozom), hűtlen leszek, és
egy harmadikba fogok, amit számítógépem legmélyéről kell előhalásznom, és amely
szintén egy eugenistáról szól, a Franco-rezsim valóban élt pszichiáteréről, aki
a polgárháború alatt és után kísérleteket végzett a „vörös gén” mibenlétének meghatározására;
annak tanulmányozására, hogy milyen lelki vagy fizikai rendellenességek
vezettek egy férfinél vagy nőnél oda, hogy a marxista ideológiával azonosuljon.
Igen, jól olvastátok. Azon túl, hogy ezen elgondolásaitól a pszichiátria forradalmi
megújítását várta, a francóista pszichiáter feltett szándéka volt, hogy ezt a
betegséget kiirtsa az azt hordozó vörösökből, akikkel amúgy tömve voltak a
börtönök. Amióta ezt a cikket olvastam, sci-fit tervezek erről a
pszichiáterről, de soha nem sikerült a megfelelő hangnemet eltalálnom, mert a
valóság olyan iszonyatos, hogy képtelenség ironizálni rajta. Most viszont
rájöttem: a képregény a legmegfelelőbb. Lesz mit csinálnom Nagyhét alatt.
Végül jöjjön itt ennek az
eddig legnehezebb hétnek (minden fájdalmának, unalmának) és a nagy besokallásoknak
ellensúlyozására az öröm: a filmajánló, leginkább frenetikus amerikai
komédiákból, amiknek ők -nagymesterei.
Ennyi betárazott gyönyörűséggel pont elég, ha nyugodtan otthon maradunk, egy-egy film között a folyosón jókat sétálgatunk, telefonon vagy Skype-on a barátainkkal, rokonainkkal, szerelmünkkel nagyot beszélgetünk, és csodás Nagyhetünk lesz, körmenetek, vallásos énekek és csipkefátylak nélkül is.
Április 11. Éljen a
szomorúság!
Újabb nyomott nap, este
hatig ki se kelek az ágyból. Miért? És tegnap miért nem? A légnyomás-változás
teszi, vagy az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy az Európai Unió akkor sem
működik, amikor a legnagyobb szükség volna rá? Vagy hogy Nagycsütörtök van és a
máskor zsúfolásig telt utcákon se hívők, se szentek? Vagy a tegnapi statisztika
a 683 elhunytról, ami akár biztató is lehetne a tegnapelőtti hétszázvalahány
után?
Ahogy megszűnik körülöttünk az élet, az embernek még az olyan ünnepek, események is hiányozni kezdenek, amikre a bezártság előtt (bocsássanak meg nekem a hívők) rá se hederített, mint a húsvéti körmenetek hömpölygő emberáradata. Bár sem vallásos, sem bálványimádó nem vagyok, úgy érzem, jövőre ott leszek a falumban, ahol nagy hagyománya van ennek, vagy elmegyek Malagába, ahova Antonio annyiszor hívott már.
eldiario.es
Bácsvári Kornélia fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/06 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14548 |
