Baski Sándor
A legendás Drót és a Treme sorozat után David Simon ismét egy problémás városrészről készített izgalmas és pontos látleletet.
Már több mint 25 éve, hogy David Simon leadta az utolsó cikkét a Baltimore Sunnak, de az újságírói pályát csak látszólag hagyta el – televíziós sorozatíróként is megmaradt lelkiismeretes riporternek. Szakmai hitvallásának pillérei: az empatikus és az analitikus gondolkodás szintézise, a hitelesség maximumára törekvés, eszközei az oknyomozó kíváncsiság, a szociális érzékenység és a többnézőpontú, ítélkezéstől mentes történetmesélés. Többek közt emiatt válhatott még a lezárása előtt tévétörténelmi klasszikussá a baltimore-i al- és felvilágban játszódó Drót, és ezért lett emlékezetes krónikája a hurrikán sújtotta New Orleans kálváriájának a Treme.
A 2017-ben indult, három évadot megélt Fülledt utcák következetes és méltó folytatása az életműnek. Simon és állandó írótársa, George Pelecanos ezúttal is az urbánus Amerika egy ikonikus helyszínének meghatározó periódusára fókuszálnak. A történet középpontjában a legendás manhattani 42. utca áll, a Time Square-t, a Broadway-t, illetve a legforgalmasabb busz- és vonatpályaudvarokat is érintő városrész, a cselekmény pedig a „Deuce” talán legmozgalmasabb másfél évtizedét fogja át 1971-től 1985-ig. A ma már világhíres turistaattrakciónak számító, szállodákkal, éttermekkel, irodákkal és színházakkal telezsúfolt utca a 60-as, 70-es években New York leghírhedtebb környéke volt, a szex, a drog és a bűnözés melegágya, ahol a nap 24 órájában dealerek, junkie-k, stricik és kurvák színesítették az utcaképet. A peep show-k, az olcsó motelek és a zugbordélyok mellett itt működtek a legendás grindhouse mozik is, amelyek a város minden pontjáról, kortól, nemtől és társadalmi státusztól függetlenül vonzották a bűnös élvezetre vágyókat.
Simonék most is a szokott alapossággal álltak neki a feladatnak: noha a történetük fiktív, majd minden eleme valós eseményeken és figurákon alapul. A kutatómunka során eljutottak egy olyan férfihez, aki a „hőskorszakban” a 42. utca legforgalmasabb részén bárokat és masszázsszalonokat üzemeltetett a maffia megbízásából, az ő anekdotái mellett a személyes beszámolókból és a korabeli újságcikkekből, riportokból kirajzolódó portrék alkotják a Fülledt utcák gerincét. A szereplők mindvégig ugyanazok, de a Dróthoz hasonlóan évadonként módosul a fókusz: az első az utcalányok és a stricik változatos viszonyrendszerét térképezi fel, az 1977-78-ban játszódó második a prostituáltaknak egyre komolyabb alternatívát jelentő pornóipar felfutását mutatja be, míg a harmadik a VHS-korszak, az AIDS és a dzsentrifikáció eljövetelét dokumentálja.
Hiába tűnnek fel nagyobb nevek is stáblistán – a bártulajdonost és ikertestvérét James Franco, a pornórendezővé avanzsáló utcalányt Maggie Gyllenhaal alakítja –, valójában nincs egyetlen főszereplője a sorozatnak. A Robert Altman-filmekhez hasonlóan Simonék egy olyan széles tablót festenek fel, amelyen hol az egyik, hol a másik karakter kerül előtérbe, és bár a törvény képviselőit is megismerhetjük, az alkotók fantáziáját most érezhetően jobban izgatták a „deviáns” elemek, és a szimpátiájukból is több jut nekik. Látható élvezettel rajzolják meg, többek közt, a stricik és a prostik bestiáriumát, bemutatva, hogy milyen különféle, mégis hasonló stratégiái léteznek a pszichológiai terrornak az egyik, és a túlélésnek a másik oldalon, és hogy a látszattal ellentétben mennyire komplex és szimbiotikus ez a viszony. Ugyanilyen hitelesen modellezik a Franco által alakított Vincent és építésvezető apósa példáján azoknak a megalkuvásoknak a láncolatát, amelyek folyományaként a tisztes családapák a maffia önkéntes helytartóivá válnak.
A Fülledt utcák azonban több illusztrált bűnügyi krónikánál, nemcsak a Drót kérdéseit teszi fel a személyes és az intézményi korrupcióról vagy a családi háttér determináló szerepéről, hanem a Treme-hez hasonlóan a kulturális találkozások is izgatják. A 42. utca, és azon belül is a Vincent által üzemeltetett bár a szubkultúrák metszéspontja, a szexiparosoktól a zsarukon és az öltönyös üzletembereken át az alternatív színházcsinálókig és a meleg művészekig mindenki megfordul itt, vagyis ezen a néhány négyzetméteren érzékletesen bemutatható a világvárosi olvasztótégely működése.
Ebből a szempontból kulcsfigurája a sorozatnak Vincent barátnője, a gazdag családból származó Abby, aki az egyetemi tanulmányait félbehagyva csaposnak áll a Hi-Hat bárban. Ő az, aki privilegizált helyzetéről lemondva, az értelmiségi buborékból kilépve, ítélkezés nélkül, őszinte empátiával fordul lecsúszott vendégeihez, köztük a vidékről érkezett, a stricik és a kuncsaftok szeszélyeinek egyaránt kiszolgáltatott utcalányokhoz. Dilemmája, hogy Vincent maffiahátterű bárjában dolgozva maga is részese a nyomort dollárra váltó rendszernek – a barátja ráadásul masszázsszalonnak álcázott bordélyokat is üzemeltet –, lelkiismereti konfliktusát ezért úgy próbálja meg feloldani, hogy a piszkos pénz egy részét utcalányok megsegítésére, nőjogi aktivisták támogatására fordítja. De amikor az 1985-ben játszódó harmadik évadban a feminista mozgalom radikálisabb szárnya a pornó betiltásáért folytatott küzdelemben már a republikánusokkal való flörtölést sem tartja nagy árnak, visszavonulót fúj – az „utcaszintről” ő pontosan látja, hogy a helyzet itt sem fekete-fehér.
A prostitúció és a pornó kölcsönhatását is több szemszögből, alaposan körbejárják az alkotók. Az érintettek közt eleinte azok vannak többségben, akik a strichelést felfüggesztve csak keresetkiegészítésként állnak a kamera elé, van, aki megtalálja számítását, és akad, aki azzal szembesül – mint a részben valós személy, egy tragikus sorsú pornósztár által inspirált Lori Madison karaktere –, hogy hiába cseréli le a stricijét egy menedzserre, a pornóipar ugyanúgy kizsigereli, mint az utca.
Szintúgy a feminista olvasatot erősíti a talán legtöbb játékidőt kapó Eileen figurája, az írók őt is egy valós személyről, a pornószínésznői karriert a rendezői és produceri székre cserélő Candida Royalle-ról mintázták. A Maggie Gyllenhaal által alakított nő karakterén keresztül mutat rá a sorozat arra, hogy a pornó nem feltétlenül ördögtől való műfaj, egy női alkotó is megtalálhatja benne a számítását, még ha az ipar alapvető szexizmusát kikezdő, a férfi helyett a női szemszöget érvényesítő stílusa hosszú távon nagy népszerűségre nem is számíthat. Eileen szála a második évadban ennek megfelelően emancipációs sikertörténet – Lorival a főszerepben leforgatja a Piroska és a farkas feminista átiratát, amelyet a közönség és a kritika is jól fogad –, a nyolcvanas évek közepén játszódó harmadik felvonás azonban már lehangoló látleletet állít ki, nemcsak a nő karrierjéről, de a műfaj jelenéről és jövőjéről is. A hetvenes évek volt az a korszak, amikor a szexnek sikerült egy időre kitörnie a grindhouse mozik gettójából, és elképzelhetőnek tűnt, hogy a felnőtt film teljes értékű részévé válhat a filmművészeti kánonnak. Ezt az evolúciót szabotálja a videótechnika megjelenése egy évtizeddel később, amellyel a pornó nemcsak a mozikból szorul ki, de a történetmesélés és a művészi önkifejezés igénye is elvész – ahogy azt a Fülledt utcák utolsó felvonása is meggyőzően illusztrálja Eileen sorsának alakulásával.
Talán ennek is köszönhető, hogy a harmadik évadot mintha valamilyen óvatos nosztalgia hatná át. David Simont és társait azzal semmiképp sem lehet vádolni, hogy ne térképezték volna fel a „Deuce” hőskorának árnyoldalát kellően sok nézőpontból – a nőjogi aktivisták küzdelme mellett a melegszubkultúra bemutatására is bőven jut idő, ráadásul a rendezői székben helyet foglalók nemi aránya is kiegyenlített –, mégis, amikor a 2019-ben játszódó epilógusban a hetvenes éveit taposó Vincent a Times Square-en sétál, múltjának szellemei az utcalányoktól a striciken át az ügyeskedő kollégákig mintha pozitív fénytörésben tűnnének elő egy-egy pillanatra. A sorozat stílusától némileg elütő zárlat keserédes hangulata nyilván indokolható azzal is, hogy egy élete végfelé járó ember visszaemlékezését láthatjuk a fiatalsága legszebb éveire, de Simon egy kicsit mintha a hely szellemét is siratná. Az élettől lüktető mocskos utcákat kiglancolt terek, az olcsó moteleket ötcsillagos szállodák, a filléres grindhouse-okat többszintes multiplexmozik és a színes utcai karaktereket neonfényben hömpölygő turistahordák váltották. Nem kérdés, hogy a 42. utca családbaráttá változtatásával – a harmadik évadban az odáig vezető bürokratikus játszmát is követhetjük – New York nyert, de a környék sajátos aurája elveszett.
*
A Fülledt utcák elsősorban helytörténeti sorozat, másodsorban egy korszak kulturális, politikai és gazdasági változásainak dokumentálása, de közben túl is mutat önmagán. Az a technológiai és kulturális paradigmaváltás, amelynek a celluloidot leváltó VHS megjelenése az egyik szimbolikus állomása, nem csak a nyolcvanas évek kontextusában értelmezhető; a szórakoztatóipart, a médiát és a politikát átalakító folyamatok hasonlóan zajlottak, zajlanak le.
Simon sorozata ráadásul nem csak témájában, de stílusában, megközelítésmódjában is egy letűnt világot idéz. Míg a kétezres évek elején induló Drót gazdag karakterrajza, dramaturgiai komplexitása és szociológiai szemlélete miatt válhatott kultikussá, addig a felszínes szórakozást és gyors kielégülést ígérő sorozatok újkori dömpingjében a Fülledt utcáknak ugyanezen erények csak mérsékelt sikert hoztak. De pornórendező hősnőjéhez, a trendekkel makacsul szembegyalogoló Eileenhez hasonlóan az idő Simonnak dolgozik.
FÜLLEDT UTCÁK (The Deuce) – amerikai, 2017-19. Kreátor: George Pelecanos és David Simon. Írta: Chris Yakaitis. Kép: Yaron Orbach és Vanja Cernjul. Zene: Clyde Lucas. Szereplők: James Franco (Vincent Martino), Maggie Gyllenhaal (Eileen „Candy” Merrell), Lawrence Gilliard Jr. (Chris), Margarita Levieva (Abby), Emily Meade (Lori), Dabiel Sauli (Tommy), Chris Bauer (Bobby). Gyártó: Blown Deadline Productions. Forgalmazó: HBO. 25x50 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/05 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14531 |
