Pazár Sarolta
Habár a koronavírus leteperte a budapesti Észt hetet, az új észt filmtermés néhány vidéki moziba még eljutott.
Immár a tizennegyedik tavasszal készülhettek az érdeklődők az észt filmtermés csemegézésére. A debreceni, veszprémi és szegedi vetítéseket még megtartotta, de a budapesti programsorozatot későbbi időpontra halasztotta az Észt Intézet. A filmes kínálatban hagyományosan szereplő animációs blokk mellé egy dokumentumfilm, két gyerekfilm és egy ifjúsági kalandfilm, továbbá a legfrissebb észt játékfilmeket képviselve, egy vígjáték és két komor családi dráma került. Aki közel másfél évtizede követi nyomon az Észt hét filmfelhozatalát, látványos és izgalmas fejlődést figyelhet meg. Az észt fővárosban 1997 óta rendezik meg az északi filmek kapujaként szolgáló Tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztivált (PÖFF), ami 2014-ben – legfiatalabbként és legkisebb költségvetése ellenére – az A-kategóriás fesztiválok előkelő táborába lépett. Az észt filmgyártás ugyan nincs könnyű helyzetben, hiszen filmes piaca igen kicsi, mindössze 1,3 millió lakost hivatott kiszolgálni, akik közül kevesebb, mint egymillió észt anyanyelvű. Mégis töretlenül, sőt egyre nagyobb vehemenciával igyekszik helytállni a nemzetközi porondon. Nem is sikertelenül.
2014-ben a brüsszeli Nemzetközi Millennium Dokumentumfilm Fesztivál nyitófilmjeként debütáló Miből lesz a por és hová tűnik a pénz (Kust tuleb tolm ja kuhu kaob raha) velőtrázó módon szemlélteti, hogyan működik a politika. 2010-ben Észtország történetének legnagyobb társadalmi kísérletére került sor. Két hónapig a lakosság jelentős része azt hitte, hogy a tallinni NO99 Színház „Egyesült Észtország” néven új pártot hoz létre. A kísérletet bemutató film nyomasztó dokumentuma annak, hogyan működik a populista politika – Észtországban –, és az emberek hogyan kezdik elvárni egy színházi társulattól, hogy megmentse az észt politikát, vagyis őket. A valóság és a fikció állandó keveredése nem csak a filmben vagy annak nézőiben, hanem a társadalmi kísérletben résztvevő színészek életében egyformán zavarba ejtő. A tájokozatlanságnak és a politikai tudatosság hiányának törékeny és veszélyes kombinációjára azzal a módszerrel hívja fel a potens szavazók figyelmét, amivel maguk a hatalmon lévő pártok nacionalista propagandái működnek. Érzelmi és marketingstratégiai manipulációk teljes tüzérségével támadják le a választópolgárokat: provokatív óriásplakátokkal, videómegosztó portálokon elhelyezett demagóg oktatóanyagokkal, hatalmas rendezvényekkel, kommunikációs trükkökkel és alattomos médiafogásokkal hatnak az észt társadalomra. Tiit Ojasoo, a színház akkori igazgatójának és a kísérleti párt fejének rendezése az egész projektet felöleli: a társulat első sajtótájékoztatójától a negyvennégy napon át tartó propaganda-hadjáratot követő több ezer fős pártalakító kongresszusig summázza az eseményeket. A projekt hatása minden képzeletet felülmúlt, sőt még a regnáló észt politikai elitre is hatást gyakorolt.
A maga üde humorával ugyan, de szintén felettébb aktuális észt társadalmi és gazdasági kérdéskört jár körül az Unikornisok nyomában (Ükssarvik) című vígjáték. Rain Rannu tavaly elkészült filmje az Észtországban gombamód szaporodó startup cégek villámgyors sikereiből vagy éppen azok tiszavirágéletéből merített ihletet. A techvállalkozóként tizenöt éves tapasztalatot szerzett rendező második filmjének két fiatal főszereplője a friss munkanélküli könyvelő, Õie (Liisa Pulk) és a sorozatos kudarcokból gyorsan feltápászkodó geek zseni, Tõnu (Henrik Kalmet) is startup céget alapítanak, hogy a lány ötletéből kiindulva végre színes és divatos bukósisakokat készítsenek a kerékpározóknak. Azonban a tervet addig módosítják a pénzt lobogtató befektetők és a nagyravágyó szoftverfejlesztő, hogy végül határidőre el kell készíteniük a világ első önmagát vezető biciklijét. A két fiatal cégalapítását, felemelkedését és bukását valódi észt startupperek történetei inspirálták. A szülők összekuporgatott pénze segítségével a buheragarázsból Kaliforniáig és Palo Altóig jutó, majd onnan visszatérő páros története egy új pályakezdői modellt vázol az észt huszonéveseknek.
Az Eia és a bagoly (Eia jõulud Tondikakul) a Szilícium-völgy helyett az észt erdő mélyére kalauzolja a kiskamaszokat és a természet szeretetéről, az összetartozásról és a hófedte táj varázslatos élővilágáról meséli el történetét. Anu Aun számos elismerést aratott már az itthon is bemutatott Műszakváltás (Vahetus) című rövidfilmjével, sőt a felnövekvés-tematikában készült első játékfilmjét, a Pólusokat (Polaarpoiss) egy korábbi Észt hét keretében már láthattuk. Ezúttal viszont fiatalabb korosztályhoz szól klasszikus ifjúsági filmjében. Eia (Paula Rits) szüleivel él Tallinn egyik divatosan berendezett, sikkes lakásában. Anyja balerina, apja építész, mindketten rettentően elfoglaltak, így lányuk, akinek leghőbb vágya egy kutya, saját szórakoztatására minden neki tetsző állatot könyvből rajzol le vagy kimásolja a falinaptár fotóiról. Karácsony közeledtével leginkább arra vágyik, hogy végre az állandóan elfoglalt szüleivel legyen, de mindkettőjüket elszólítja a munka, így lepasszolják egy dél-észtországi erdei kunyhóba, a titokzatos Ott bácsihoz. Az erdőt dunyhaként betakaró hó alatt és a mesebeli patak partján élő vadállatok elvarázsolják Eiát, aki végre élő állatok rajzaival is meglepheti szeretteit. Az erdő menti tanyavilágban barátokra, sőt új családra is talál a karácsonyi készülődés közepette. Végül Eia kívánsága valóra válik, szülei is csatlakoznak erdei kalandjaihoz: együtt mentik meg az irtással fenyegetett erdőt és titokzatos lakóit is. A gyönyörűen fényképezett táj, a természetfilmbe illő erdei életképek és a kandallótűz állandó pattogásának neszétől még otthonosabb erdei kunyhók világa igazi karácsonyi mozi minden korosztálynak.
A misztikus, hóval borított táj nem csak az Eia és a bagoly egyik főszereplője, hanem a 2019-es Skandináv csend (Skandinaavia vaikus) című észt-francia-belga kamaradrámának is szerves része. A családi drámát azonban felülírja Martti Helde rendező kísérletező kedve: ugyanazt a történet három különböző verzióban meséli el. A téli tájon keresztül utazó testvérpár hosszú évek után találkozik újra, hogy elmeséljék, megbánják egymásnak és maguknak is tetteiket. Tom (Reimo Sagor) beszáll húga (Rea Lest) mellé a terepjáróba és kisvártatva, megtörve a csendet, beszélni kezd, remélve, hogy Jenna bekapcsolódik monológjába. Tom éveket töltött börtönben, lassan és nehezen meséli közös családi történetüket az erőszakos anyáról, a sanyarú gyerekkorról. Húga egy szót se szól. Jenna felveszi az út szélén sétáló bátyját és magyarázkodni kezd. Elmeséli, apja hogyan erőszakolta meg rutinszerűen gyerekkorában, hogy neheztelt Tomra, amiért sosem kelt védelmére. Bátyja egy szót se szól. Harmadik alkalommal Helde átugorja az eddigi cselekmény tömörített visszajátszását, és sem Tom, sem Jenna nem beszél, kizárólag a néma mozdulatokra és a jelentőségteljes pillantásokra támaszkodik. A rendező pszichológiai mélységet és érzelmi súlypontokat megteremti ugyan, de azokat egészen az utolsó jelenetig nem vezeti ki sehova, a záró képsorokban teljesen elfogy az út a testvérpár alól. Különös triptichon ez, ami egy témára három történetmesélési variációt húz, amiket összefűz a monokróm, követéses légi felvételek komótos bolyongásával. Erik Põllumaa és Sten-Johan Lill operatőrök a folyó menti havas erdőben, a ragyogó téli napfényben kirajzolódó fáinak felvételei izgalmas vizuális élményt adnak, de Tom és Jenna monológjai a csend hatalmáról és az elhallgatásról a gyönyörűen fényképezett tájba kiáltott szavak maradnak. A Skandináv csendet rendezője inkább egy okos narratív ötlet megvalósítására használja, ahelyett, hogy a testvérpár drámájának kibontásával törődött volna.
Az Orcád verítékével (Tõde ja õigus) 2019-ben több mint kétszázezer nézőjével egy hónap alatt minden idők legnézettebb filmje lett Észtországban, megelőzve az Avatart is. Az Akik maradtakkal együtt került fel a 92. Oscar-díj tíz legjobb nemzetközi játékfilmjének szűkített listájára. A fiatal rendező, Tanel Toom filmje alapjául szolgáló könyvet 1926-ban írta Anton Hansen Tammsaare. A klasszikus formában elmesélt családtörténet könnyen dekódolható erkölcsi mese arról, hogy a természet erejével hiába száll szembe az ember. Ha a csatákat meg is nyerheti, végső győztesként csak akkor kerülhet ki, ha belátja, hogy a természet törvényeinek engedelmeskedni kell. A történet 1872-ben indul és 24 évet ölel át: fiatal pár érkezik új lakhelyükre, a kölcsönből vásárolt tanyára, ahol elkezdhetik közös életüket. Andres és felesége, Krõõt mindennapi küzdelmei a lápos, mocsaras földdel, az évszázados szokásokkal, a szomszéddal való rivalizálással és gyűlölködéssel egyre keservesebbé teszi életüket. Amikor Krõõt első gyereküknek ad életet, a férfin csalódottság lesz úrrá, hogy a nő nem a földet majdan megöröklő fiút szült neki. Andres hozzákeményedik a körülményekhez, küszködésük és lányaik születése egyre makacsabbá teszik a férfit, aki korábban becsületesen állt helyt a szomszédjával való versengésben, végül maga is álnokká és hazuggá válik. Állapotos feleségét sem kíméli, aki negyedik gyerekük – a várva várt fiú – születése után meghal. Andres azonban még ekkor sem eszmél fel, hogy feláldozta családját a tökéletes gazdaság álomképéért. Érzelmeit a vallásra hivatkozva elfojtja, és bigott megszállottságával mindenkit elmar maga mellől. A Biblia konokul hangoztatott igéivel, az embereket gyötrő, maradi elképzelésekkel és az önmagukat mindennapi szenvedésre kárhoztató, megkeseredett öregekkel leszámol a parasztság fiatal nemzedéke, köztük Andres egyetlen fia, ez ráébreszti a megtört férfit, hogy a föld elleni küzdelme céltalannak bizonyult és pontosan azzá lett, amivel fiatal korában szembeszállni készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/05 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14530 |
