Forgács Iván
A történelmi sorsközösség és a vendégszínészek ellenére sem jött létre az 1940-es évek óta magyar-délszláv koprodukció.
A délszláv-magyar filmes kapcsolatok után kutakodva az ember először ösztönösen az egykori Jugoszlávia és utódállamai felé irányítja tekintetét, ezen belül is a szocialista korszak filmográfiáit kezdi lapozgatni, mert akkoriban voltak gyakoriak a közép-kelet-európai együttműködések, koprodukciók. De némi meglepetésére, nem jár igazán jó nyomon.
Valóban érdekes, hogy miért nem készült magyar-jugoszláv koprodukció. Az okokat egyelőre inkább csak találgatni lehet. Bizonyára fontos szerepet játszott a sajátos politikai háttér. A szovjet blokk és Jugoszlávia viszonya a titói rendszer „rehabilitálása” után, a baráti mosolyok ellenére is tartózkodó maradt. Moszkva továbbra sem akart befolyásos erőt látni saját érdekszférájában. Belgrádot pedig kielégítette vezető szerepe a harmadik világban, és nyugati kapcsolatai fontosabbak voltak számára bármiféle balkáni, kelet-európai térnyerésnél. Ami konkrétan a magyar kapcsolatokat illeti, az erős közeledést gátolhatta valamelyest a vajdasági magyarság kérdése is. Nem feltétlenül a nemzetiségi jogok kezelése kapcsán, mert ezt illetően Jugoszlávia volt a legdemokratikusabb a térségben. A problémát inkább az jelentette, hogy nagyobb nyitás esetén a magyar kisebbség nem kívánatosan aktív „híd” szerepet tölthet be a két ország között.
Ezzel együtt is különös a filmes koprodukciók hiánya. Hiszen mindkét oldalon készültek közös, vagy éppen a határon átlépő témával foglalkozó művek. Nem a Hideg napokra kell gondolnunk, mert az 1942-es újvidéki vérengzéssel való szembenézés a magyar szellemi élet feladata volt. Az idevágó példa sokkal inkább Jancsó Miklós Sirokkója (1969), amely – igaz, szimbolista ábrázolási formákat keresve – a szerb király elleni merényletre készülő usztasák közegében játszódik, és mégis magyar-francia (!) koprodukcióban valósult meg. Vagy felidézhetjük az Egy óra múlva itt vagyok sorozatot is, amelynek fontos jugoszláv partizán szála van, de föl sem merült kinti színészek felkérése. A másik oldalról pedig a Halálos tavasz jugoszláv remake-jét említhetjük (Samrtno proleće, 1973 – Stevan Petrović és Miguel Iglesisas), amelyhez az újvidéki Neoplanta spanyol partnert és társrendezőt talált.
Mindezek után több reménnyel fordulhatunk a szocialista Bulgária irányába. Itt a politikai és nemzetiségi problémák is ki voltak zárva. És mégsem találunk magyar-bolgár koprodukciót. A két ország filmes együttműködésének legkomolyabb eredménye Eduard Zahariev, az egyik legkiválóbb bolgár filmrendező volt. Ő a budapesti főiskolán tanult, a legendás Máriássy-osztályban, Szabó Istvánnal, Elek Judittal, Huszárik Zoltánnal, Rózsa Jánossal. Gábor Pállal, Kézdi-Kovács Zsolttal, Gyöngyössy Imrével. Életműve egyértelműen jelzi a hatást. Ő képviselte azt a mindennapokból merítkező, sokszor szatírává fokozott társadalomkritikai vonalat, amely nagy tekintélyt biztosított a magyar filmnek a hetvenes években. A „magyaros nyelvezet” leginkább két remekében, A mezei nyulak megszámlálásában (Prebrojavane na divite zajci, 1973), és A társaság tisztelt tagjaiban (Vilna zona, 1975) érzékelhető.
Színészeket se nagyon kölcsönzött egymástól Magyarország és a délszláv térség. A hetvenes évektől több magyar filmben is felbukkant Eva Ras. De ő is magyar kisebbségi vonalon érkezett Jugoszláviából, igaz, már az egész országban, sőt, nemzetközileg is ismert színésznő volt, főleg Duąan Makavejev filmjeinek köszönhetően – amelyekről viszont idehaza akkoriban még csak kevesen tudtak. A bemutatkozás Böszörményi Géza fanyar, szatirikus hangvételű munkájában, az Autóban (1974) sikeres volt, de ezután igazi főszerepet csak a misztikus-történelmi témájú Mennyei seregekben kapott (Kardos Ferenc, 1983), amelyben Zrínyi Miklós feleségét alakította. A bolgárok ezen a téren is több lehetőséghez jutottak. Az ötvenes-hatvanas évek színészlegendája, Aposztol Karamitev szovjet tisztet játszhat az évfordulós tisztelgésnek szánt Három csillagban (Jancsó Miklós – Wiedermann Károly – Várkonyi Zoltán, 1960). A nála szelídebb és egysíkúbb férfiszépség, Ivan Andonov lesz első sci-fink, Az idő ablakai (Fejér Tamás, 1969) külföldi vendégsztárja, akit Gaál István felkér kemény társadalomkritikai parabolája, a Magasiskola (1970) egyik főszerepére. „Idegenségével“ jól hitelesíti a magányos pozitív pólust képviselő, a Rend közegéből kilépő Fiú alakját. Majd pár év múlva az ízig-vérig színész Ichak Fincinek óriási feladat jutott: Huszárik Zoltán, nem kis meglepetésre, Latinovits Zoltán halála és Innokentyij Szmoktunovszkij szovjet „letiltása“ után őrá bízta a Csontváry (1979) címszerepét. Teljesítményét nem könnyű megítélni ebben a görcsösen nagy igényességgel készült, s talán ezért nehézkessé sikeredett szerzői kompozícióban. Egy biztos: nem a vele megidézett Csontváry-figura akasztotta meg ezt a filmet a nagy művek felé vezető úton.
Egy délszláv színész azonban így is valósággal beépült a magyar filmgyártásba. A szófiai szerb-bolgár szerzemény, Dzsoko Roszics (Djoko Rosić) magyarországi karrierje a Hajdúkkal (1974) kezdődött. A Bocskai István korában játszódó történet lényegében az első magyar eastern. A szó szoros értelmében. Kardos Ferenc közép-kelet-európai színészgárdát toborzott össze a vállalkozásra, igazi kemény fiúkat, a román Ion Boggal, a szlovák Frantiąek Veleckývel, és ezúttal a jugoszlávok sem maradtak ki: Dragomir Felba mellett feltűnik a filmben a térség egyik igazi sztárja, Ljubiąa Samardľić is. Máriás kapitány szerepében Roszics karizmatikus filmes figurát teremtett, nem csoda, hogy Szomjas György lecsapott rá, mikor első munkáival (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976; Rosszemberek, 1978), immár markáns stilisztikai jegyek mentén valódi műfajt próbált teremteni az easternből. Aztán kisebb-nagyobb szerepekben kézről kézre adják Roszicsot a rendezők, köztük van Mészáros Márta, Jancsó Miklós, Gábor Pál, majd később Fehér György is. Nem csoda, mert a magyar filmszínészi kínálatból éppen kezdtek eltűnni a középkorú, acélos népi figurák.
*
A délszláv-magyar filmes kapcsolatok intenzitása a rendszerváltás után sem változott alapvetően. Pozitív változásként a produkciós irodák gyakoribb partneri együttműködése említhető. Szekeres Dénes Tivolija, Kántor László Új Budapest Filmstúdiója például tudatosan mozgott délszláv-balkáni irányban, és a térség nem egy filmjében vett részt. Igazi koprodukcióról azonban nem beszélhetünk. A színészek áramlása sem erősödött. Talán egyetlen „kölcsönzés“ maradt emlékezetes: Edelényi János első hazai játékfilmjében, az üdítően szomorkás Príma primaverában (2009) egy akkoriban felfutó, fiatal bolgár tehetség, Veszela Kazakova játszotta a női főszerepet. Míg a vajdasági jelenetekben újra felbukkanó Dzsoko Roszicsot még ekkor is szinkronizálni kellett, Kazakova remekül – egy szükséges apró akcentussal – mondta a magyar szövegeket. Érdekes módon ukrajnai lányt kellett alakítania. De a lényeg az, hogy szikáran törékeny, délszlávosan fűszeresített alkatával, belülről sugárzó nőiességével végig uralta a filmet.
Mindez nem tűnik soknak. De azért egyetlen diák se keseredjen el, ha esetleg ebből a témából szándékozná írni a szakdolgozatát. Magyarország és Bulgária között volt komoly filmes együttműködés. Csak nem az eddig tárgyalt, kézenfekvőnek tűnő időszakokban. Hanem az 1940-es évek elején. A hitleri Németország két szövetségese egymáshoz is közelebb került ekkoriban. Ennek eredményeképpen kulturális egyezmény is született köztük, amely egyebek mellett ösztönözte filmes koprodukciók állami támogatását. Ami nem maradt üres deklaráció. Két év alatt három közös produkció készült, amelyekből a két változatos A tenger boszorkánya / Iva szamodiva (Lévay Béla – Kiril Petrov, 1943) befejezetlen maradt. Az együttműködést a bolgárok ösztönözték jobban, úgy gondolták, jól szolgálhatja filmiparuk fejlődésést, ha minél több tapasztalatot szereznek az akkoriban nagy presztízsű magyar filmgyártástól, amelynek termékei Bulgáriában is rendkívül népszerűek voltak. A magyarok inkább kötelező rutinfeladatként kezelték ezeket a produkciókat. Jól tükrözi mindezt a külön bolgár és magyar változatban forgatott Alkalom / Izpitanie (Rodriguez Endre – Hriszan Cankov, 1942). A féltékenységi melodráma hatásosságáért a magyar stáb gyakorlatilag csak annyit tett, hogy a főszerepekben bevetette Karády Katalint és Somlay Artúrt. Ezzel szemben a bolgárok sokat dolgoztak a párbeszédeken, próbálták lélektanilag árnyalni a konfliktust. A siker mindkét esetben elmaradt.
Bár hasonlóan középszerű, kulturális szempontból mégis érdekesebb az 1943-ban készült Tengerparti randevú / Balgaro-ungarszka rapszodija (Bán Frigyes – Borisz Borozanov). Ez már egy valódi közös produkció volt. A budapesti Zeneakadémián tanuló bolgár diáklányok magyar fiatalokba (egy képzőművészbe, és egy hegedűsbe) szeretnek bele. Mindezt tarkítja egy szerelmes zenetanár. Majd jön egy mindent felforgató féltékenységi gyanú, Nagya (akit talán a testvériség hangsúlyozása kedvéért Pelsőczy Irén játszik) hazautazik apjához, és így máris Bulgáriában vagyunk, ahova idővel megérkezik a többi fiatal is, hogy tisztázzák a félreértést, és mindenki kedvese karjaiba borulhasson. A történet helyett persze inkább arra érdemes figyelni, hogy a két helyszín eltérő nemzeti-kulturális mintákat mutat fel, igaz, a sztereotípiák szintjén. Míg Budapest pezsgő polgári világot, európai kulturális központot jelenít meg, a bolgár vidék a szerény, szorgos, tradicionális élet tisztaságát képviseli. A két pólus között természetesen a szerelem, a kölcsönös tisztelet teremt kapcsolatot. Mikor Sándor képet akar festeni Nagyáról, bolgár népviseletben képzeli maga elé. A másik bolgár lányt alakító Dorita Boneva a mindennapokban is megélhette ezt a kettősséget. Családjával Tarnovóból került Budapestre, a Zeneakadémián tanult, operaénekesnő lett, filmezgetett, ő Dulcinea az Egy szoknya egy nadrágban (Hamza D. Ákos, 1943). Örömmel vállalt németországi fellépéseket is. A Magyar Filmnek adott interjújában (1943. április 7.) büszkén meséli, hogy A víg özvegy müncheni előadása után a Führer odaküldött hozzá valakit, hogy megtudja, tulajdonképpen milyen nemzetiségű. Amire ő ezt válaszolta: Én bolgár-magyar vagyok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/05 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14518 |
