Lajta Gábor
Mindig megemelem a kalapom a rajzfilmek előtt, ha a beléjük ölt iszonyatos mennyiségű munkára gondolok. Látom a világítóasztalok fölött görnyedő, szemüket rontó animátorokat, fázisrajzolókat – a világ legtermékenyebb akvarellistáit –, a háttereseket és a művészet futószalagmunkásait, a kihúzókat és a kifestőket. Őket említem, mert az ő nevük pereg a leggyorsabban a főcímen. És látom kiterítve a több tíz- vagy több százezer rajzot, melyek aztán eltűnnek a mozigép fényében, akár egy éhes lángban. Különösen fájó ez a gondolat, ha az eredmény elmaradni látszik a hatalmas munka mögött, mint a Gémes József rendezésében készült új, nemzetközi produkció esetében is. Csak abban bízhatunk, hogy a gyerekek majd méltányosabbak lesznek a zsörtölődő kritikusnál, nem zavarja őket a túlontúl egyszerű történet, az önmagában szép, de a figuráktól stilárisan és rajztechnikailag is elváló háttér, a száraz dialógusok, a műholdas rajzfilmözönből jól ismert egyen-undorító szörnyek. Mert formailag-rajzilag semmi újat nem adnak A hercegnő és a kobold szörnyfigurái az égből sugárzott rémpofákhoz képest. Igaz ugyan, hogy a koboldokról ezidáig úgy tudtam, hogy amolyan koboldosan jóságos manók. Itt pedig velejükig gonoszak. Kár a koboldoknak ilyen rossz hírét kelteni. Másrészt pedig a film címe alapján valamiféle árnyaltabb „szűz és szörnyeteg”-motívumot is várhatnánk. De nem, a rosszak itt egyszerűen (kissé ugyan viszolyogtatóan) rosszak, a jók pedig (kissé unalmasan) jók.
Valami ötlet azért mégiscsak van a filmben. Mégpedig az, hogy a koboldok is sebezhetők. Lábuk a fájdalmat, fülük a zenét nem bírja. (Esetünkben Lerch István zenéjét.) Igaz, a zenét már a szürrealista festők s írók sem szerették. Egy igazi szürrealista el is kerülte nagy ívben a hangversenytermeket. És úgy tudom, a lábuk is fájt, ha jól rásózott valaki. Máskülönben ők azért érdekesebb koboldok voltak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=145 |
