Ádám Péter
A Dreyfus-ügy két ellenséges táborra osztotta, és gyűlölködésbe taszította a 19. század végi Franciaországot.
A Dreyfus-per sokkal több volt egy igazságtalanul elítélt tüzértiszt kálváriájánál. Mivel a hadsereg, a politikai elit meg a közvélemény jórésze makacsul elutasította a perújrafelvételt, a lelkiismereti ügyből hamar politikai küzdelem lett: két tábor, két mentalitás, két értékrend konfliktusa. A perújrafelvétel ellenzői egy modernizált (és a régi jobboldaltól különböző) nacionalista és idegengyűlölő jobboldalnak vetették meg az alapjait. Olyan jobboldalnak, amely minden másnál fontosabbnak tartotta a revans-vágy meg a nemzeti kohézió erősítését. Ez az új jobboldal gyorsan megtalálta a hozzá méltó ellenséget a Dreyfus-párti republikánusokban, akiket akkortájt kezdtek értelmiségnek nevezni. És akik, ellentétben az új jobboldal híveivel, a közösségi értékek helyett az individuális szabadság, a rend és hierarchia helyett a jog, az intézmények vak tisztelete helyett az igazság, az elzárkózó nacionalizmus helyett az univerzalizmus mellett tették le a garast. Ez az 1894-től 1906-ig húzódó per, mindazzal a gyűlölettel, paranoiával, fanatikus rasszizmussal, amit magával görgetett, két ellenséges tömbre osztotta Franciaországot.
A Dreyfus-per azért kimeríthetetlen téma, mert minden benne van: a még törékeny és sebezhető fiatal III. Köztársaság jelene és jövője ugyanúgy, mint a mélyben már fortyogó első világháború, a XX. századi totalitarizmusról meg a kezdődő XXI. század populista ideggörcseiről nem is beszélve. Benne van a XIX. század végének kollektív tébolya, antiszemita tömeghisztériája ugyanúgy, mint a francia hadsereg dohosan fojtogató belterjes világa (jellemző, hogy a kémelhárítás élére frissen kinevezett Picquart alezredes, bár többször is próbálja, nem tudja kinyitni az irodája ablakát). Végül a per azért olyan izgalmas, mert válaszút elé állította a francia társadalmat, amelynek el kellett döntenie, hogy mit tart fontosabbnak: a felszított nacionalista indulatokat vagy a józan észt, az államrezont vagy egy ártatlanul meghurcolt ember ügyében az igazság kimondását. Nem véletlenül lett a per a francia köztársasági államforma egyik legfontosabb eredetmítosza.
*
Idő: 1895. január 5-e, helyszín: a párizsi École Militaire négyzet-alaprajzú kietlen díszudvara. Balról az őrség lassú léptekkel hozza be a hazaárulásért egy hónappal korábban elítélt katonatisztet az udvar közepére, ahol egy tiszttársa, szenvtelenül és gépiesen, végrehajtja a lefokozást (a jelenetet annak idején a Petit Journal acélmetszete is megörökítette): letépi Alfred Dreyfus századosi egyenruhájáról a váll-lapot, letépi a rangjelzést, letépi a gombot és paszományt, majd, mintegy tetőfokán a szertartásnak, az elítélt kardját is kettétöri. A megalázó rangfosztás egyenértékű a katonatiszt jelképes kivégzésével. A jelenetnek nemcsak a négyzet-alakzatban felállított sorkatonaság, nemcsak a baloldalon álló vezérkar, de – túl a vaskerítésen – az őrjöngő tömeg is tanúja. A teret balról jobbra pásztázó kamera, ami mintha már a mozgásával is érzékeltetné, hogy valami sántít a dologban, egyszer csak megállapodik a rácson túl ordítozó tömegen. A lefokozás, igaz, a hadsereg belügye, de a jelenet nem titokban, hanem az ország, vagyis a közvélemény előtt zajlik. A nyilvánosság az egész ügy gyenge pontja, és ez lesz a veszte is a Dreyfus bűnösségére épített jogi konstrukciónak.
Magát a pert kibogozhatatlan bonyolultságában – máig megfejtetlen rejtélyeivel és mellékszálaival – itt nem lehet, de talán nem is szükséges felidézni. Már csak azért sem, mert a nyolcvanhat éves rendező, jó érzékkel, nem is magát az áldozatot, vagyis Alfred Dreyfust, hanem az ügy egyik – igaz, korántsem jelentéktelen – mellékszereplőjét, az ügy kipattanásával egy időben előléptetett és a kémelhárítás élére kinevezett Marie-Georges Picquart alezredest állítja a történet középpontjába, valamint a vezérkar szemellenzősen elfogult, korlátolt tisztjeit, akik a II. Császárság alatt és az általuk elvesztett francia-porosz háború után kapaszkodtak fel a szamárlétra csúcsára. Picquart – legalábbis első látásra – nem sokban különbözik a többi tiszttársától. Hacsak abban nem, hogy neki – velük ellentétben – vannak elvei, értékei. A hadsereg szerinte nem engedheti meg magának, hogy egy durva justizmord foltot ejtsen a becsületén.
Picquart komolyan veszi új feladatát, és mihelyt, nem kis ámulatára, rájön, hogy a párizsi német követség szemétkosarából kiemelt és a katonai bíróság által perdöntő bizonyítékként elfogadott bordereau (iratjegyzék) kézírása azonos a német követség papírkosarából a per után előkerülő petit-bleu (távirat) kézírásával, nyomozni kezd. Kideríteni az igazságot itt annyi, mint bebizonyítani a hivatalos „igazság” tarthatatlanságát. Az addig lassan araszoló történelmi film innentől átvált pergő tempójú thrillerbe. Gyorsan kiderül: az iratjegyzéket is meg a táviratot is ugyanaz a kéz írta, nevezetesen a vezérkarnál dolgozó Ferdinand Walsin Esterhazy őrnagy, aki gyakori vendége a német követségnek. Ami annyit jelent, hogy az Ördög-szigetre deportált Dreyfus kapitány ártatlan. Picquart a felfedezést azonnal közli feletteseivel. Nem mondhatni, hogy sikert arat vele. Fokozatosan kiderül (bár a film nyíltan nem mondja ki, csak sugallja): az ítélet korántsem közönséges bírói tévedés, sokkal inkább valamiféle összeesküvés következménye. Aminek, Alfred Dreyfus mellett, immár Picquart alezredes is áldozata.
Hirtelen Picquart-t is elkapja az ördögi fondorlat félelmetes fogaskerékrendszere, ahogyan több más Polanski-hőst is, akik – mint az 1974-es Chinatown detektívje vagy a 2010-es Ghost Wrighter szövegíró „négere” – miután belekeverednek egy kockázatos és átláthatatlan kalandba, mindenkiben ellenséget látnak. Picquart-t is figyeltetik, büntetésből áthelyzik, zsarolják, megalázzák, megfenyegetik, lecsukják – hiába. Picquart nem adja fel. Nem mintha felháborítaná az antiszemitizmus vagy mintha egy kicsit is rokonszenvezne az ártatlanul megvádolt katonatiszttel. Egyszerűen úgy érzi, kötelessége, hogy győzelemre juttassa az igazságot. Picquart-t, 1899 szeptemberében, végre meghallgatja a rennes-i katonai törvényszék. Itt mintha a film rákanyarodna a hollywoodi bírósági filmek agyonkoptatott vágányára. De ez csak látszat. A tiszt és a kém ugyanis – a tárgyalóteremben játszódó hollywoodi filmekkel ellentétben – egyáltalán nem nyugtatja meg a nézőt, nem ülteti el benne azt az illúziót, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, az előbb-utóbb úgyis napvilágra kerül.
Polanski egyik interjújában elmondja, hogy forgatókönyvírójával, Robert Harrisszal évekig birkóztak a témával, míg Picquart alezredesben meg nem találták a főhőst meg a termékeny nézőpontot. De addig úgyszólván mindent elolvasott, járt a leváltárakban, kezében tartotta a petit-bleu-t, a Dreyfust terhelő, de valójában Henry őrnagy által hamisított dokumentumot, az úgynevezett „faux Henry”-t (a bordereau-t nem láthatta, az iratjegyzék 1940-ben eltűnt). És úgy sikerült ezt a bonyolult történetet egyetlen cselekményszálba sűrítenie, hogy közben elkerülte a durva leegyszerűsítéseket. Polanski nem hozakodik elő új feltevéssel, de a filmből kiderül, nagyon is tájékozott a szakirodalomban. Walsin Esterhazy is úgy bukkan fel ebben az ambivalens történetben, hogy a néző képtelen eltönteni, hogy ez a sötét figura mi is volt valójában, kém-e vagy kettős ügynök. És feltűnik az egyik epizódban a 75 mm-es ágyú is, emlékeztetőül arra az azóta megcáfolt hipotézisre, amely szerint az egész ügynek (amelyben a hadsereg Dreyfust áldozatként vetette oda a közvéleménynek) a németek félrevezetése volt a célja, hogy még csak ne is gyanítsák, milyen hatékony lőfegyver van a franciák birtokában…
Jóllehet Picquart alezredes és a vezérkar (illetve a szintén a kémelhárításnál dolgozó Henry őrnagy) konfliktusa áll a középpontban, azért – ha csak egy-egy epizód erejéig is – az említettek mellett az ügy többi szereplője is megjelenik a filmben. És nemcsak Dreyfus (több visszapergetésben), de Zola, Clemenceau, az ügyvéd Labori, Bertillon, az ügyben szerepet játszó elfogult írásszakértő, valamint a vezérkar ismertebb főtisztjei, Gonse tábornok, Boisdeffre tábornok vagy Paty de Clam alezredes. Polanski a történetet visszafogottan, majdhogy nem szenvtelenül rendezi kamera elé, és a film egy kicsit didaktikus, csiszolt „klasszicizmusát” a kifogástalan színészi játék is hangsúlyozza (a szereplők közül heten tagjai a Comédie Française-nek). Jean Dujardin nemes egyszerűséggel kelti életre Picquart alezredes emberi tisztességét, Gregory Gadebois is nagyszerű az alattomos Henry őrnagy szerepében; a filmben nem túl rokonszenves Dreyfus kapitány merev figuráját Louis Garrel alakítja.
*
Polanski jó ösztönnel kerüli a pátoszt meg a sztereotípiákat. A film fiktív zárójelenetében Dreyfus, immár szabadlábon, 1906-ban felkeresi az addigra többször is előléptetett és a Clemenceau-kormányban hadügyminiszteri posztot betöltő Picquart-t. Azért fordul közvetlenül a miniszterhez, mert sérelmesnek tartja, hogy a rabságban töltött éveket nem számították be a szolgálati idejébe. Picquart azonban, pedig az ártatlanul meghurcolt Dreyfus kapitánynak köszönheti karrierjét, hidegen közli, nem tud segíteni. A legendába illő hősiesség már a múlté – sugallja a keserű epilógus –, a hatalom berkeiben elnémul a lelkiismeret.
A TISZT ÉS A KÉM (J’accuse) – francia, 2019. Rendezte: Roman Polanski. Írta: Robert Harris regényéből Roman Polanski és Robert Harris. Kép: Pawel Edelman. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Jean Dujardin (Picquart), Louis Garrel (Dreyfus), Emmanuelle Seigner (Pauline), Mathieu Amalric (Bertillon), Grégory Gadebois (Henry), Laurent Natrella (Walsin Esterhazy), Melvil Poupaud (Labori). Gyártó: Légende Films / Gaumont / Eliseo Cinema. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos 132 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/04 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14496 |
