Vincze Teréz
A Dardenne-filmek az emberség próbái a mindennapi nyomorúságban.
A belga testvérpár, Jean-Pierre and Luc Dardenne a 2006-ban cannes-i nagydíjat nyerő, a világot fájdalmasan reménytelen helynek mutató filmjük, A gyermek óta eltelt másfél évtizedben többnyire olyan alkotásokat készítettek, amelyekben a nyomorúság mellett mindig felragyogott a humanizmus erős és erőt adó szikrája. A Lorna csendjében a Belgiumban élő albán bevándorló főhősnő a körülmények nyomása ellenére, ha ép elméjét nem is, de mélyről jövő emberségét mindvégig megőrzi, szimpátiánkat felkelti. A Srác a biciklivel című filmben az apja által kegyetlenül elhagyott kamaszt egy idegen embersége, feltétel nélküli szeretete menti meg attól, hogy bűnözővé váljon. A Két nap, egy éjszaka a Dardenne-ektől megszokott módon realista stílusú, ám mégis meseszerűen felemelő példázat emberségről, szolidaritásról és tisztességről. Ahogy Az ismeretlen lány főhős doktornőjét is a lelkiismeret és tisztesség szigorú belső parancsa teszi hétköznapi, de egyáltalán nem közönséges hőssé, amikor nem hagyja, hogy a meggyilkolt prostituált névtelen halott maradjon, csak azért, mert senkinek nem érdeke kideríteni róla az igazságot.
Ezek a filmek mind rendkívüli erővel és a Dardenne-testvérektől megszokott módon, hétköznapi emberek történetein keresztül mutatták fel a humanizmus, az emberségesség akár legapróbb gesztusainak megváltó erejét. Mind eszünkbe juttatták Rilke versének híres sorát, miszerint a valódi műalkotás minden porcikájában felszólítás: „változtasd meg élted!”. E filmek mind arra mutattak példát, mennyire fontos – és néha mennyire kevésen múlik –, hogy jobb emberek legyünk, mert egy jó szóval és emberi gesztussal a világ mindig jobbá tehető.
Az új filmben a rendezőpáros korunk egyik legégetőbb kérdésével néz farkasszemet: az Európában élő, bevándorló családokból származó fiatalok körében megjelenő iszlám radikalizmussal. Ifjú főhősük, Ahmed, apa nélküli családban él Belgiumban, s úgy tűnik, apafigura utáni vágya vezeti őt a radikális tanokat hirdető imám bűvkörébe. Egyre erősödő fanatizmusa elszigeteli családjától, környezetétől, új küldetését abban ismeri fel, hogy el kell pusztítania egy hitetlent, aki történetesen az egyik (egyébként szintén iszlám vallású) tanára. A támadás nem sikerül, Ahmed egy javító-nevelő intézetbe kerül, ahol egy farmon végzett munka során próbálják őt kondicionálni a normális társas viselkedésre. Mindenki tisztességesen viselkedik körülötte, tiszteletben tartják vallását, biztosítják annak gyakorlásához a feltételeket; a lány, akivel együtt dolgozik, kifejezetten szimpatikusnak találja őt és közeledni is próbál hozzá. Ahmedre mindez semmilyen (pozitív) hatást nem gyakorol, a közöny álarca mögött egyetlen dolog élteti, makacsul próbál újabb és újabb módokat kieszelni, hogyan is vihetné végbe mégis eredeti tervét, a gyilkosságot. A történet szerzői pedig nem tudnak (vagy nem akarnak?) ezúttal nyújtani semmiféle megoldást. Nincs olyan humanista válaszuk a vallási fanatizmus ellenében, mint ami a fentebb említett filmjeikben mindig reményt adott. Az ifjú Ahmed a korábbi művekhez képest lehangolóan eszköztelennek, a helyzet kezelésére képtelennek mutatja a nyugati társadalmat, nincs emberséges hétköznapi hős sem, aki akadályt vethetne a fanatizmusnak. Igazán mély aggodalommal tölt el azt látni, hogy a Dardenne-testvérek, akiktől az utóbbi másfél évtizedben minden filmben arról tanulhattunk, miként képes a humanizmus és a tisztesség élhetőbbé tenni a világot, most tehetetlenül állnak: nincs válaszuk, nincs ötletük. Végül a puszta véletlenre bízzák, hogy a szörnyű tett meghiúsuljon.
Kétségbeejtő, hogy az emberi jóság lehetőségében és megváltó erejében a megelőző filmekben olyannyira hívő rendezők nem tudnak semmit felmutatni ebben az ügyben. Bizonyos értelemben kifejezetten veszélyes is, amit csinálnak. Rejtélyes és megváltoztathatatlan démonnak mutatják a fanatizmust, és rajta keresztül az iszlám hitet, és ezt nem egyensúlyozza ki az emberséges tanárnő halvány figurája. Az ilyen megközelítés leginkább a félelem fokozására alkalmas, az előítéletek elmélyítésére, annak megerősítésére, hogy tehetetlenek vagyunk a gonosszal szemben. Nehéz eldönteni, mi volt ennek a filmnek az elkészítésével az alkotók szándéka, mert ha csak annyi a mondanivalójuk, hogy a vallási fanatizmus rémisztő, és semmi nem állíthatja meg, ebből nem érdemes filmet csinálni, ezt a leegyszerűsített gondolatmenetet bármikor elolvashatjuk a szélsőjobboldali sajtóban is.
AZ IFJÚ AHMED (Le jeune Ahmed) – belga-francia, 2019. Rendezte és írta: Luc Dardenne és Jean-Pierre Dardenne. Kép: Benoît Dervaux. Szereplők: Idir Ben Addi (Ahmed), Olivier Bonnaud (Szociális munkás), Myriem Akheddiou (Inès), Victoria Bluck (Louise), Othmane Moumen (Youssouf imám). Gyártó: Les Films du Fleuve / Archipel 35. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 82 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/04 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14490 |
