Herpai Gergely
Az antihősökre a digitális világban és a filmvásznon is egyre többször osztanak főszerepet.
Gyilkosok, gengszterek, vámpírok, alakváltó szörnyetegek és a sötét oldal más szereplői: legtöbbször a filmek és akció- és kalandjátékok főgonoszaiként látjuk őket, azonban egyre erősödő trend, hogy főhősként – vagy inkább antihősként – is találkozhatunk velük. Persze a totális pálfordulást nehezen bírná elviselni a gyomrunk, így a gonosz, ha szimpatikussá nem is, de emberibbé válik, miközben még gonoszabb, még korruptabb erők gyülekeznek a túlsó oldalon.
„Amikor lótolvajokról írok, nem írom le, hogy lovat lopni rossz. Ez a bíróság döntése és nem az enyém.” A szicíliaiak klánja című híres francia gengszterfilm mottója volt ez a csehovi mondat, és az összes olyan film vagy játék is felvállalhatná, amely antihősöket, vagyis morális mércével mérve „rossz”, gonosz, kegyetlen karaktereket főszerepeltet.
Az írónak, a rendezőnek, a játék vezető fejlesztőjének feladata nem az, hogy folyton magyarázkodnia kelljen, miért választott egy negatív figurát főhősnek, hanem az, hogy olyan kontextusba helyezze őket, amelyben a kiemelt, központi szerepük nem öncélú, hanem indokolt alkotói döntés. A negatív karakter gonoszsága, sötét jellemvonásai, annak tükrében, hogy ő maga, illetve ellenfelei, nemezise mit képviselnek relatívvá válnak.
A gengszter
A „relatív antihős” legkorábbi archetípusa a gengszter, egy véres sikertörténet hérosza, aki a filmvásznon a sokszor sármos, jóképű, vagány fickó, vagy legalábbis igazi gentleman, aki leginkább csak a karrierje kezdeti szakaszában szennyezi be a kezét az ellenfelei vérével, később már az emberei végzik a piszkos munkát és ő maga csak akkor ragad pisztolyt, ha mindenképpen szükséges. Persze, ez változó: Al Pacino és Robert de Niro csak a legdrámaibb jelenetek során lövik szitává ellenfeleiket A Keresztapában, míg Alain Delon és Jean-Paul Belmondo a Borsalinóban szinte minden akciót saját kezűleg irányítanak.
A videójátékos gengsztertörténetekben természetesen egész végig szükséges a játékos aktív részvétele, így a Mafia-sorozat három részében (melyek három, teljesen különböző korszakban játszódnak, melyben különböző karakterek bőrébe bújhatunk) a főhősöket irányítva az utolsó percig mi magunk lőjük szitává az ellenséges bandákat és vezéreiket.
Guy Ritchie Úriemberek című filmjében ugyanakkor a Matthew McConaughey által alakított gengszter a film címéhez mérten igazi elegáns, arisztokratikus bűnöző, aki már ki akar lépni az alvilágból, el akarja adni vállalkozását és csak végszükség esetén nyúl saját maga fegyverhez. Ő már csak akkor piszkolja be a kezét, ha tényleg nincs más megoldás.
A barbár félisten
Annál inkább tocsog a vérben Kratos, a 2006-ban piacra dobott Sony PlayStation franchise egyik leghíresebb játéksorozata, a God of War videójátékok főszereplője. A meghasonlott, megkeseredett, egykori spártai hadvezér a győzelem érdekében Árésznek ajánlja lelkét, ennek fejében viszont a Háború görög istene annyira elvakítja, hogy véletlenül saját családját mészárolja le. Kratos az antihős igazi archetípusa, bár rendkívül filmszerű karakter, de nincs nagyon hozzá fogható a filmvilágban. A tragédia nyomán ugyanis semmiféle pozitív drámai változást, katarzist nem él át, mérhetetlen dühe és soha el nem apadó bosszúszomja egyre csak nő.
Félistenné válik, szinte elpusztíthatatlan lesz (Kratos a játékos ügyetlensége miatt persze rengetegszer otthagyja a fogát a játék során), de kegyetlen, az emberek sorsa iránt teljesen érzéketlen, mérhetetlenül cinikus és bosszúszomjas figura. Kratos szemrebbenés nélkül feláldoz egy gyönyörű nőt, hogy testét a fogaskerekek közé rakva tovább juthasson bosszúhadjáratában. (Ha ezt nem tesszük meg, nem jutunk továbbá a játékban.)
A par excellence antihős akkor válik igazán érdekessé, amikor a görög mitológiában játszódó részek után a 2016-os játékban átkerül a jéghideg északi világba, ahol a viking mondakör szörnyeivel és démonjaival kerül szembe, miközben fia születik egy olyan rejtélyes anyától, aki a játék elején hal meg. Kratos a fiával, Atreus-szal útra kél, hogy a fiú anyja utolsó kívánságának megfelelően felérjenek egy szent hegy tetejére és szétszórják hamvait a szélbe. A fiatalon folyton gyűlölködő, állandóan dühös Kratos öreg korára zsémbes és hallgatag apává válik, aki állandóan korholja lázadó fiát, de mégis egyre inkább megszeretik egymást és a megélt kalandok során egyre jobban kötődnek egymáshoz. A megújult God of War hatalmas erőssége, hogy ebből a kegyetlen, hidegszívű és dühös antihősből előbb megkeseredett, zsörtölődő öregember, majd a fia révén végül áldozatos és végső soron szeretetteljes apa lesz. Az antihős – ha hőssé talán nem is válhat – de emberré igen.
A szupergonosz
A szuperhősfilmek szupergonoszait már sokkal nehezebb főszereplőnek beállítani. Mivel az eredeti filmekben e karaktereket alakító sztárok és a rendezők is megtesznek mindent, hogy gyűlöljük őket, így karaktereiket, tetteiket nem tudjuk relativizálni, illetve szupergonoszok szinte sosem sármosak, vonzók, mint az Al Pacino, vagy Alain Delon által alakított gengszterek. A szupergonosz főszereplőként furcsa módon lelkileg sokkal megterhelőbb lehet a néző számára, mint a gengszter, pedig sokszor kevesebb vér tapad a kezéhez.
A Joaquin Phoenix alakította Joker talán épp azért arathatott akkora sikert, mert a film sokkal inkább pszichológiai thriller és sorozatgyilkos-történet, a Martin Scorsese által rendezett Taxisofőr egyfajta, Batman univerzumában játszódó verziója, mint egy szuperhősfilm megfordítottja. A Joker egy megalázott, megvert, becsapott, skizofrén gyilkos bohóc története, aki bosszút áll a velejéig korrupt városon és annak irányítóin, és nem a bűn bohócáé, aki Gothamot alvilági hatalma alá vonná és akivel (a filmben még csak gyermek) Batman tudna csak szembe szállni. Épp azért hatásos alkotás a Joker, mert egyrészről nem akarja relativizálni, vagy szimpatikussá tenni Jokert – véres és elmebeteg gyilkosságaira nincs mentség –, ugyanakkor a film nem is ítéli el, hanem objektíven igyekszik elmesélni őrületének történetét. Nincs végső büntetés sem számára, hiszen a Joker a Batman-sztori előtörténete, így nem bűnhődhet meg a film végén.
Joker mellett egyébként izgalmas női antihős lehetett volna Harley Quinn, a Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása főszereplője. Az eredeti karakter a DC egyik érdekesebb szupergonosz figurája, aki egyszerre Joker női megfelelője, ugyanakkor saját lábán is megálló karakter. Harley eredeti figurája doktornő, akinek eleinte az a munkája, hogy többek között a Jokert figyelje, ám az őrült bohóc elcsábítja és a maga oldalára állítja, végül (miután ő maga is megőrül) segíti új szerelmét megszökni. Sajnos a film készítői a „trendi” feminista aspektust hangsúlyozták ki és emiatt épp az antihőssé válás eleme sikkadt el.
A rémek arisztokratája: a vámpír
Idén nyáron a DC után a Marvel is egy antihőst főszerepeltet: a Joker szerepből „kilökött” Jared Leto alakítja Morbiust, az „élő vámpírt”. Nem az első antihős ez a Marvel számára sem: elég visszaemlékeznünk a Venomra, amelyben Tom Hardy alakította a címszereplő rémet. Egyelőre még nem tudni, mire lehet számítani a különös betegségben szenvedő tudós, Thomas Morbius történetében, aki „gyógymódként” válik vámpírrá.
A vámpír mindenesetre az Anne Rice regénye alapján készült Interjú a vámpírral óta már régóta nem csak a fogait meresztő Drakula, hanem sokkal összetettebb, izgalmasabb karakter. Érdekes, hogy a nemrég Netflix sorozatként újragondolt Drakula, háromrészes minisorozat címszereplője (Claes Bang főszereplésével) is sokkal filozofikusabb, negatív vonásai ellenére is „szerethetőbb”, értelmesebb karakterré és ezáltal igazi antihőssé vált.
A Netflix Drakulája voltaképpen azt az egyszerre cinikus és mégis filozofikus, sokszor önmarcangoló entellektüel figurát vitte tovább, amelyet az Interjú a vámpírral film korábban megtett, illetve Anne Rice regényeire egyébként is jellemző. Coppola is pedzegette már Drakula igazi drámáját 1991-es filmjében, ahol a Gary Oldman által alakított karaktert elveszett szerelmére emlékezteti Mina Harker (Wynona Rider) és a film teljes ívét ez a dramaturgiai szál viszi végig, azonban belőle még hiányzott az az önreflexió és belső vívódás, amelyet, mint fő motívumot már az Anne Rice regényekben és a Netflixes sorozat utolsó epizódjában, illetve a minőségibb vámpír-témájú videójátékokban is megtalálhatunk.
A Vampire: the Masquerade: Redemption főszereplője, Christof Romuald eredetileg kereszteslovag volt és utána válik vámpírrá, habár az emberek vérét szívva marad évszázadokon keresztül életben, az örökös belső lelki tusa mégis végigkíséri a játék folyamán.
A Legacy of Kain videójátéksorozat két örökös vámpírellensége Kain és Raziel, akik folyton egymásra vadásznak, egyszerre gyűlölik és tisztelik egymást, meghasonlott, vívódó karakterek. Kain, aki szintén nemesemberből, lovagból vált vámpírvezérré, elárulta „hadnagyát”, a fiatal vámpírt, Razielt, megszaggatta annak „angyali” szárnyait, illetve megkínozta, torz, deformált arcú rémmé változtatta. A játéksorozat érdekessége, hogy a különféle részekben hol Kain, hol Raziel bőrébe bújhatunk, így a másik karakter szemszögéből nézve még jobban megismerhetjük őket. Végül az utolsó, ötödik részben, a Legacy of Kain: Defiance-ban mindkét karaktert irányíthatjuk és a két antihős, egy közös ellenséggel harcolva fokozatosan „békül ki” egymással, miután mindketten ráismertek, hogy hozzájuk képest sokkal gonoszabb, veszélyesebb, korruptabb erőket kell legyőzniük.
Végül érdemes megemlíteni Jonathan E. Reidet, a Vampyr szerep- és kalandjáték főszereplőjét is, akinek élőhalott kalandjai nagyjából száz éve, az első világháború után játszódnak, amikor a spanyolnátha gyilkos vírusként pusztítja London városának polgárait. Reid vívódóbb, önmarcangolóbb vámpírkarakter talán nem is lehetne, hiszen hivatását tekintve orvos, akinek feladata az emberek életének megmentése, ugyanakkor az emberek vérét szívó élőhalott is.
Dr. Reiddel és a hozzá hasonló vámpírokkal talán el is érkeztünk az antihős karakterek apoteózisához. Az antihős legérdekesebb vonása, hogy bár a legtöbbször óriási gonosz hatalom, hatalmas pusztító erő birtokosa, amelyet sokszor rosszra (is) használ, mégis belső, morális konfliktust, sőt, Reid esetében már kognitív disszonanciát is átél. Ez a vívódás az antihősök karakterének kiteljesedése, Hollywoodnak és a játékiparnak egyaránt ezt a történetbeli aspektust érdemes kiaknáznia a jövőben, ha igazán érdekes, színvonalas történeteket akar kínálni, amelyek a kalandokon és akciókon túl mondani is szeretnének nekünk valamit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/04 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14481 |
