Kovács Patrik
The Gentlemen – brit-amerikai, 2020. Rendezte és írta: Guy Ritchie. Kép: Alan Stewart. Zene: Christopher Benstead. Szereplők: Matthew McConaughey (Pearson), Charlie Hunnam (Raymond), Hugh Grant (Fletcher), Colin Farrell (Coach), Michelle Dockery (Rosalind), Eddie Marsan (Dave). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 113 perc.
Napjainkban keresve sem találhatnánk Guy Ritchie-nél ellentmondásosabb mozidirektort. Megtört pályaív az övé: első szárnycsapásai rögtön az egekbe lendítették (A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, Blöff), majd meredek mélyrepülésbe kezdett – előbb megrabolta saját mítoszát (Revolver, Spíler), aztán szériagyártott hollywoodi blockbusterekre (Sherlock Holmes, Az U.N.C.L.E. embere, Aladdin) szakosodott. Az álomgyári vargabetűk után a britek Tarantinója most mintha megkísérelné egyenesbe fordítani karrierjét. Az Úriemberek ugyan nem kockáztat sokat, és a megújulás reményével sem kecsegtet, mégis úgy kell a mai gengszterműfajnak, akár egy falat kenyér.
Ritchie a nosztalgia hullámvasútjára ülteti nézőjét: ezúttal is a londoni alvilág színpompás kulisszái mögé kalauzol, s pénzéhes drogbárók gyilkos konkurenciaharcáról regél. A zsáner hajdani, reformszellemiségű mestere újra teljes vértezetében lép elénk: a dinamikus cselekményépítkezés, a karikatúrába oltott, rajzfilmszerű figurák, a sziporkázó dialógusok és a virgonc akasztófahumor most is imponáló elegyet alkot. Ráadásul olybá tűnhet, mintha az Úriemberek nem is egy középkorú veterán műfaji kommentárja volna, hanem egy zöldfülű újonc erőfitogtatása: a fordulatok – kiváltképp az utolsó negyedórában – túl szorosan követik egymást, Ritchie pedig ötletszerű megoldásokat húz elő a kalapból, csak azért, hogy átkos sorsú gengszterhősei végül révbe érkezzenek. Nagy kár a szerkezeti problémákért és az obligát happy endért, ám az Úriemberek csiszolatlansága ellenére is elragadó mozi. Letűnt időket idéző bája, seregnyi remekbeszabott karaktere, markáns képi világa foglyul ejt, arról nem is beszélve, hogy a mű a mozgóképes önreflexió egyszerre izgalmas és furfangos példája. Bízzunk benne, hogy e vérrel pettyezett nagyvárosi mese révén Ritchie főnixmadárként támad fel hamvaiból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/03 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14473 |
