Kovács Kata
The Song of Names – kanadai-magyar, 2019. Rendezte: François Girard. Írta: Jeffrey Caine. Kép: David Franco. Zene: Howard Shore. Szereplők: Tim Roth (Martin), Clive Owen (Dovidl), Catherine McCormack (Helen), Saul Rubinek (Feinman). Gyártó: Serendipity Point Film. Forgalmazó: Big Bang Media. Feliratos. 113 perc.
Dovidl Rapoport, az ifjú hegedűvirtuóz koncertje az 1951-es londoni zenei élet legkiemelkedőbb eseményének ígérkezik, ám a várva várt rendezvényen a művész nem jelenik meg, cserbenhagyva nemcsak izgatott közönségét, de legjobb barátját, Martint is. A két idősíkon futó cselekmény Martin harmincöt évvel későbbi nyomozását követi a férfi után, valamint felfedi barátságuk kezdetét és azt, hogy a zsidó származású kisfiú hogyan került Varsóból Londonba, Martin nagyvonalú családja pártfogásába a második világháború előtt, és nekik köszönhetően hogyan menekült meg az elhurcolástól, valamint, hogy hogyan bukkant elveszett családtagjai nyomára. François Girard zenei témájú filmjeit a mostanival együtt trilógiává kerekíti (a zenéért Oscarral díjazott A vörös hegedű és A kórus után), és bár továbbviszi a történelmi traumák, és a zseniként felnövés tematikáját, a korábbi filmek leginkább szembeötlő megoldatlanságát, a cselekmény túlzsúfoltságát ugyancsak hordozza.
Markáns szerzői stílus híján Girard túl sok történetszálat szeretne ugyanis a középpontba emelni, miközben elsikkad többek között, hogy Martinnal mi történt keresést megelőző három évtizedben, ha ilyen intenzíven foglalkoztatta Rapoport sorsa, valamint elmarad annak a kibontása is, hogy a két férfi között álló asszony pontosan milyen szerepet játszott abban, hogy Dovidl eltűnt. Martin szerepében Tim Roth és Rapoportéban Clive Owen is nagyon visszafogott és hiteles, mint ahogyan az önhitt, ám törékeny csodagyereket, és a vele szembeszálló úrifiút alakító gyerekszínészek is kiválóak. A film elsősorban az emlékezet, a túlélők bűntudata és a traumafeldolgozás kérdésköreit vizsgálja, miközben zavaró, hogy a központinak tűnő zenei téma – vagyis a művészet ereje, az ebbe vetett hit és a megszállottság témája – ugyancsak inkább díszítőelemként funkcionál. A detektívszálon kutatott válaszok túlságosan is egyértelműek, azt, hogy Rapoport eltűnésének hátterében a holokauszt feldolgozhatatlan traumája áll, szinte végig sejtjük, a tények felfedésének jelenetei között pedig egyaránt akad fojtogatóan feszült és üresen semmitmondó is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/03 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14467 |
