Kránicz Bence
Hope Gap – brit, 2019. Rendezte és írta: William Nicholson. Kép: Anna Valdez Hanks. Zene: Alex Heffes. Szereplők: Annette Bening (Grace), Bill Nighy (Edward), Josh O’Connor (Jamie), Alysha Hart (Jess), Ryan McKen (Dev). Gyártó: Origin Pictures / Protagonist Pictures. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 100 perc.
A legutóbbi díjszezon megint bebizonyította, hogy a házassági történetek soha nem mennek ki a divatból. Ilyen szerepekért élnek-halnak a színészek, amelyekben leáshatnak a lélek mélyére, és felszínre hozhatják karakterük saját igazságát, megjelenítve, egyúttal megtapasztalva valami igazán lényegeset a párkapcsolatok, egyáltalán a társas lét működésmódjából. A közönséget pedig újra és újra magukkal ragadják a házassági drámák, Bergman után fél évszázaddal is, mert az elkerülhetetlen hasonlóságok ellenére minden történet egy kicsit más. Máshogyan fáj az én válásom, mint a te válásod, még akkor is, ha az alapképletek nagyon is egyszerűek.
Most is: a férfi 29 évnyi házasság után elhagyja a nőt. Mi történik azután? A képlet része a házaspár felnőtt fia is, aki maga is elveszetten teng-leng a nagyvárosban, távol a szüleitől, és amikor közvetíteni kénytelen közöttük, lehetőséget kap rá, hogy vigaszt nyújtson a számukra, tehát valóban felnőjön. Egyéni ízt ad a drámának, hogy a szélfútta délkelet-angliai tájon bonyolódik – a film eredeti címe egy sussexi partszakaszra utal –, romantikus szirtek és ijesztő mélységek között, vagyis olyan poétikus miliőben, ahol egy szalámis szendvicset is komoly érzelmi felindulással tudnánk csak elfogyasztani. William Nicholson író-rendező nem is tud ellenállni a hely szellemének: hősnője már az első jelenetben elmond egy verset, de mire lepereg a másfél óra, szavalni fognak a többiek is. Tulajdonképpen az egyetlen baj a filmmel, hogy Nicholson, a veterán forgatókönyvíró (Gladiátor, Everest) rendre meghatódik saját mondatain és szereplőin, és irodalmi idézetekkel nyomatékosítja, hogy nekünk, nézőknek is illene elérzékenyülnünk (ugyanott: érzelemgazdag zongorafutamok).
Ez a túlbuzgóság persze nem jelenti azt, hogy amit látunk, ne lenne valóban megrendítő. Mindenki azt játssza, amit a legjobban tud: Annette Bening a decens fegyelemmel leplezett érzelmi hullámverést, Bill Nighy pedig a rezervált angolt, a félszeg, tétova ölelések mesterét. És a filmben akad néhány ilyen kínzó, kétségbeesett, tehetetlen ölelés, amibe belefacsarodik a szívünk, és ami a Yeats-összes lóbálását is megbocsáthatóvá, mi több, érthetővé teszi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/03 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14466 |
